Ferenczi Erzsébet Kiflik 4/9

Nem tudom, hogy ezt hívják-e úgy, hogy szerelem első látásra. Én nem is annyira beleszerettem elsőre, hanem inkább átjárt annak a biztos tudata, hogy nekem erre az emberre van szükségem. Hogy mellette akarok minden reggel felébredni, akarom látni a mosolyát, az összefutó szarkalábakat a szeme sarkában, a nyakán összegyűrődő ráncokba akarom fúrni az orromat, beszívni az illatát, és minden este látni akarom, ahogy a lámpafényben szinte áttetszővé válik a fülkagylója.

De azt is tudtam, ha most rávetem magam, és megfojtom a lelkesedésemmel, első dolga lesz elmenekülni. Én is azt tenném a helyében. Megfontolt, okos taktikát kell kidolgozni, nehogy elriasszam.

-          Te jó ég, hogy nézel ki?!

Ezt Melinda kérdezte, hétfőn reggel.

-          Annyira borzasztó? Csak keveset aludtam

-          Péntek óta?

-          Sokat beszélgettünk.

-          Na igen, attól pont így néz ki az ember.

-          De tegnap éjjel tényleg csak beszélgettünk.

-          És pénteken?

-          Akkor nemcsak.

-          Jól meggondoltad, mit csinálsz?

-          Azt éppen nem mondhatnám, de annyira jól esett!

-          Az is valami.

-          Te akartad, hogy ismerkedjek!

-          Hogy ismerkedj! Nem azt, hogy fejjel menj a falnak.

-          Na és ha leomlik a fal tőle?

-          És ha a fejed omlik le?

Így telt az egész hét. Napközben dilemmázgattam a barátnőimmel, éjjel kint fagyoskodtam a fülkében és órákig telefonáltunk. Néha sületlenségekről beszélgettünk, néha az életünket elemezgettük. Ki, mit, mikor, hol szúrt el. Mi az, amit másképp kellett volna. Mi az, amit nem bántunk meg. Egy csomó dologban egyetértettünk, egy másik csomóban meg homlokegyenest ellenkező volt a véleményünk. Vele vitatkozni is imádtam. Nem volt könnyű persze, mert minden követ megmozgatott, hogy saját igazát bebizonyítsa, de vele ez is jó volt. Így értünk el a péntekhez.

-          Holnap?

-          Mi van holnap?

-          Hát ezt kérdezem én is.

-          Tudod: tegyél javaslatot!

-          Gyere fel, és meglátjuk.

-          Hű, de jó program.

-          Eljössz, elmegyünk vacsorázni, veszünk egy üveg bort és megisszuk.

-          Annak már a múltkor is mi lett a vége.

-          Megbántad?

-          Nem én.

-          Elmegyek érted.

Hohó! Nyerésben vagyunk, most kell nagyon figyelni!

-          Rendben. Mit vegyek fel?

-          Csak ne olyat, amit nehéz levenni.

Basszus, ez átment rámenősbe. Most kurvás legyek, vagy szűzies?

-          Ott vagy még?

-          Persze, csak dilemmázom a helyes válaszon.

-          Ne mondj semmit, csak azt, hogy talállak meg.

És megtalált másnap. És az azt követő héten is, meg a rákövetkezőn is. És mindig a szobájában kötöttünk ki. Nem tudtam eldönteni, hogy a fergeteges együttléteket, vagy a szex utáni csöndes, órákig tartó dumapartikat kívántam-e jobban. Mind a kettő annyira jó volt, mint még soha senkivel.

November lett, még hidegebb. Én minden éjjel továbbra is kint fagyoskodtam a fülkében, ő katasztrófális telefonszámlát gyártott. El kellett döntenünk, milyen irányba változtatunk a kapcsolatunkon.

-          Gyere el hozzánk, bemutatlak a fiamnak.

-          Na és mit fog szólni?

-          Nagyon kíváncsi rád, tudja hogy az éjszakákat a fülkében töltöm.

-          Nem fog kiutálni?

-          Nincs olyan szerencséd.

-          Hát jó, holnap jövök.

Jött, látott és győzött. A gyerekkel szimpatikusnak találták egymást, ami végtelenül boldoggá tett engem. 

Csak nézem a szomorú arcát. Nyakán, éppen ott, ahová olyan nagyon szeretem odaszorítani az arcomat, hogy beleszagoljak a bőrébe, vadul lüktet egy ér. Szinte dörömböl. Végigsimítom az ujjammal, hátha csendesedik, de persze nem. Minden mozdulatom hiábavaló.