Ferenczi Erzsébet Kiflik 9/9

Emlékszel az első nyarunkra a szép új nyaralónkban? Kicsi volt, de kettőnknek épp elég. A gyerekek persze – neked lett igazad – kevés lelkesedést mutattak. Ők már bulizni akartak nyáron, nem a teraszon ülve reggelizni, madárcsicsergésben inni a kávét, vagy a napon szenderegni. És ez így is van rendjén. Mi viszont hihetetlenül élveztük a nyarat a szabadban. Én nyírtam a füvet, te meg feküdtél a hintaágyban, épp ahogy elterveztük. Isteni volt. Esténként sütöttük a szalonnát, bográcsban főztük a halászlét, éjjel meg a szúnyogok között ültünk a teraszon és hajnalig beszélgettünk. Már megint hajnalig beszélgettünk. Semmiségekről. Csak megváltottuk a világot. És én még mindig nem gyanakodtam semmire, valamiért azt gondoltam, hogy egyszer az életben nekem is kijár, hogy felhőtlenül boldog legyek.

-          Mindjárt itt az ősz.

-          Fene vigye, ez a nyár is úgy elszaladt, hogy észre sem vettük. Volt már valaha ilyen piszok jó nyarad?

-          Soha. Tudod, voltak aggályaim, mert én tényleg olyan igazi városi gyerek voltam világéletemben. Néha nyaraltam vidéken, de az csak nyaralás volt, utána haza lehetett menni. Meg volt egyszer telkünk, de ha oda kimentünk, az egész hétvégére csak robotot jelentett, fűnyírást, gazolást, takarítást, ilyesmi. Semmi élmény. De ez valahogy más.

-          Na igen, mert enyém a kerti munka. De én nem bánom, én boldog vagyok tőle.

-          És nem zavar, hogy én meg csak nézem, ahogy dolgozol?

-          Nem bizony, sőt, egyáltalán nem szeretném, hogy belepiszkálj a kertembe. Tied a hintaágy, már mondtam.

-          Figyelj, eszembe jutott valami.

-          Na, lökjed.

-          Építsünk egy házat.

-          Mi?

-          Tudod, egy házat, amiben lakhatunk.

-          De hát azt mondtuk, hogy télire visszamegyünk a városba.

-          Na és szeretnéd?

-          Nem annyira, de egyrészt a nyaraló hideg, másrészt a gyerekeknek iskola, de legfőképpen nincs rá pénzünk.

-          A gyerekeknek ez az utolsó évük a gimiben. Nemsokára kirepülnek, de legalábbis nincsenek már úgy ránkszorulva, hogy minden nap ott üljünk mellettük, sőt azt szeretik, ha békében hagyjuk őket. Pénzt kérhetünk kölcsön, pont elkészülhet a házunk érettségire. Na, mit szólsz?

Mit szólhattam volna? Minden titkos vágyam kitalálta, és nemcsak kitalálta, de rögtön el is kezdte megvalósítani.

Itt már végképp gyanút kellett volna fognom, de én csak arra tudtam gondolni, hogy az élet milyen kurva gyönyörű.

-          Rajzoltam egy hatszögletű házat.

-          Nagyszerű. Gondolod, hogy találsz olyan mestereket, akik meg is tudják valósítani az elképzeléseidet? Úgy értve, reális áron.

Már megint a kérdései.

-          Jó, majd rajzolok egy egyszerűbbet.

-          Néha a legegyszerűbb dolgok a legjobban használhatók.

-          Igen, tudom. Csak elkalandozott a fantáziám.

-          Az nem baj, de azért maradjunk a realitásoknál. Takarékoskodjunk, ahol csak lehet. Viszont vannak dolgok, amiket ha meg akarsz spórolni, később többe kerül majd pótolni. Úgyhogy praktikus legyen, de kényelmes, ne túl nagy, de ne nyomasztóan kicsi, legyen hely a gyerekeknek is, de csak annyi, amennyire szükség van. Na, most már alkothatsz.

Napokig csak rajzoltam. Mindent lemértem. Sakkoztam a centiméterekkel. Ő meg csak nézte fényes szemmel, ahogy rágom a ceruza végét, ahogy újabb és újabb összegyűrt papírt dobálok szerteszét. Végül elkészült a mű, amivel mindketten elégedettek voltunk. Épp olyan, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy egy boldog család lakjon benne.

Lecsúszott a takaró a válladról. Milyen sovány, milyen csontos már megint. Akkor volt ilyen, amikor megismerkedtünk. Komoly elszántsággal hizlaltalak az első években. Talán a bizonyítási vágy hajtott, nem is tudom. Pedig én soványan is szerettelek, de a nők valamiért mindig fel akarják hizlalni a pasijaikat. Hogy mindenki lássa, ők jól főznek, jól tartják emberüket, kiváló háziasszonyok. Büszke voltam minden tál ételre, amit jóízűen megettél. Te meg büszkén dicsekedtél mindenkinek, mennyit híztál az együtt töltött hónapok során. Egy merő dicsekedés volt az életünk. Talán ezt nem kellett volna. Csak szép csöndben meghúzni magunkat, és a lehető leghalkabban boldognak lenni.

Most bezzeg hallgatag vagy. Pedig a fél világot odaadnám, ha mondanál valamit.

Mennyit ugrattalak, hogy sokat beszélsz. A beszéd olyan szervesen hozzád tartozott, mint a fához a gyökere. Ha nem dolgoztál, vagy velem beszélgettél, akkor telefonáltál. Iszonyatos telefonszámlákat fizettünk.

Csak nézem a néma szádat. Ahelyett, hogy szólnál hozzám, erőlködve veszed a levegőt rajta,   és én nem tudok segíteni, hogy könnyebb legyen. Béna vagyok, tehetetlen, maga a megtestesült szerencsétlenség. Hogyhogy nem tehetek semmit? Hogy lehet az, hogy itt kell ülnöm, és arra vagyok kárhoztatva, hogy nézzem, amint kínlódsz, és a legtöbb, amit tehetek nem egyéb, mint az ujjaidnak morzsolgatása?

Szorítom a kezét. Nem engedem el akkor sem, amikor kinyitja a szemét, és látom a tekintetében a felismerést. Hogy tudja, mi történik, és mi következik. A pillantása átható, most is olvas a gondolataimban. Szomorúság és bocsánatkérés villan a szemében utoljára, mielőtt lehunyja. Mintha egy idegen hangját hallanám, pedig én sikoltozom: nem vesz levegőt, nem hallják, csináljanak már valamit, hát megfullad! De senki nem mozdul. Rajtam kívül mindenki tudomásul vette, hogy meg fog halni.

Szorítom a kezét.  Már hűvösödnek az ujjai, de nem tudom, hogyan engedhetném el. Az egyetlen, ami eszembe jut, hogy a kis szerencsepatkó, amit a pizsamája zsebébe dugtam, biztosan elgurult.