Szebeni Sándor VERS, ANNAK, AKIT SZERETEK

Kúsztunk fel köves meredélyen

és ereszkedtünk a völgybe le.
Szemed láttam, mint kutat
távolban fel- felvillanó
s elérhetetlen csúcsokat.

Szél rezzen, gallyat alig ér a lába,
de lúdbőrzik a patak háta tőle,
a magasból levél bukik forogva,
kis ejtőernyő, bágyadtan hull a földre.

Fölszáll a foghatatlan fény,
jön az erdőn a homály.
Sűrű párában sötétül az éj,
de még valamit egyre vár.

És akkor arcod belevillan az éjbe,
másodperc-töredékre.

Könnycsepp az arcodon, ottfeledett,
és a szemed, a szemed, a szemed.
Kék szem, amely örömöt csillant.

Tépett húrok – még szólni akarnak.

Oly halkan dúdolnak a fák,
szavukat figyelni balgaság.
Ketten vigyázzuk amint a nap
a kék égtérbe hág.

A reggel, a nappal, az este!
Lélegzel csillámok sugarán,
összhangzón szétremegve.

Megénekled a hullámzó eget,
a madarakat, az égi vizeket
s hallom a dalt, a lelked dalát,
mely tisztán zeng az énekeden át.

Ó, dallam, te örök vagy és egész,
minden más hang a messzeségbe vész.
Szívünk mélyén zümmög a zene,
világunk szerelmes éneke.

A világot együtt teremtjük
és együtt költünk fölé napot.
A feszülő világ, a mozgó rétegek
rohamát állnunk így rendeltetett.

Egyik élet a másik életet
röpíti föl, vagy rántja semmibe.
Amit elejtünk az végképp elveszik
s meddő szépsége széttörik vele.

Mi szárnyasan születtünk,
egünk fölmérhetetlen.
Mi röptöd elkeríti
színig lebontanám én.
Időd ne lenne fösvény,
kertedig-érő ösvény.

Szívünknek már más dolga van,
torkunknak már más hangja van.
Ritmust igéz, erőt bájol
ereinkben a dobbanás.

Hogyha a szél megkövülne,
megrázzuk majd a levegőt.
Ha a csillagok forrása kiszárad,
mi világítunk az éjszakának.

A némaságban te beszélsz,
éjem s napom veled telik.
Téged példáz a lét s alakot
általad nyer, véled létezik.

Munkában és szerelemben,
örökös létünkben ott a láz,
értünk borul sziromba szépen
ezer gyönyör és vigasztalás.

Egy nap tüze érlelt a tavasznak,
s a csillagok ugyanegy vonzása röpít.
A föld szagát, a harmatot
és minden illó illatot
együtt lélegzel velem.

Hát ne csukódj, ne zárulj te rózsa!
Kelyhedben tavak, tengerek,
szirmaidon arany tüzek.
Szítsd tüzeimet lágy leheleteddel,
lángéltető fényük, ha fogy is, maradjon.

A földhöz gyakran lehajoltunk,
nem úgy, mint ki csupán csak kutat,
s szemünk elől nem vesztettük
leendő földünk sohasem.

Örökül nyertük a megtartás erejét,
mint idomait a kristály,
erezetét a márvány,
virág-figuráit a zúzmara.

Gyűjtsük és őrizzük minden alakzatát
a földi létnek, hogy magunk formáljuk ki
és adjuk tovább.

Ez őriz meg hibátlanul,
hogy átérjünk a sarló-éveken,
ez tart meg minket és ez viszi tovább
a lényegünk, mit futtunkban adtunk át.

Ha napunk lehull a láthatáron
nem újulhatunk sugarán, de zöld szín
majd zsendül reggelével,
hoz új nagy fényt, mely visszatér
s ragyog emlékezetünkben erősebben,
mint szemünkben a nap.

Egyszer elalszunk mi is, de álmodunk tovább.
Tán megíratlan verssé fordul bennünk a világ.
Névtelenek vagyunk, de halhatatlanok,
mint a szelek, a tengerek, a csillagok.

Bebábozódunk kábulatba, kékbe,
egy semmiségbe és a mindenségbe.