A csengő sürgetett.
A reflektorok szinte vakítottak.
Sok volt a csillogás, nagy a meleg, a
készülődés.
A beszédektől új stílust vártunk.
Hiába. Ez egy esemény, amikor hetvenöt
évet él meg egy társaság,
egy zenekar.
Hangjegyeket kellene írni ilyenkor.
Harmóniákat, sok szaladó dallamot.
Pezsgést a húrokon.
Hirtelen kezdtük megunni a sok
köszöntést (ami pedig dukál),
hogy halljunk is végre valami muzsikát.
Legyen meg az élmény, ami jár nekünk,
ma és mindig.
Ez a szokás egy barátkozás,
amolyan közös áldozat,
hogy tegyünk közös dolgokat.
Lehet csak vágyom a mesterek sikerére,
akik mindenféle érzést papírra tettek,
hogy onnan előcsalogassák a zenét a
hangszereken.
Amúgy ez egy babusgatás a sorok között,
Igyekezet és törekvés:
részesének lenni, és
látni-hallani-tudni,
amint a tettek nőnek,
és így rendben levőnek hinni a világot.
Egyszóval isten közelébe jutni,
vagy inkább csinálni istent.
A zenészek jó papok.
1998.; 2018.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése