Ferenczi Erzsébet Kiflik 2/9

Vele mindig olyan könnyű volt a beszélgetés. Az első percben megtaláltuk a hangot, ami természetesen egyáltalán nem azt jelentette, hogy mindenben egyetértettünk volna. Sőt. A színházig megállás nélkül vitatkoztunk, például hogy hülye-e aki ma magyar focimeccset néz. Szerinte – naná – az a hülye, aki nem néz. Különösen, aki nem néz Vasas meccset. Mert a Vasas, az kérem fogalom! Sőt, nem is akármilyen fogalom, hanem szinte a legfontosabb.

Még szerencse, hogy nem a kaposvári színházba mentünk. Így is fél óra volt az út, melynek nagyobbik részét a fociról vitáztuk át. Csak amikor kiszálltunk, váltottunk témát, és kezdtük el az ismerkedést. Furcsa, de egyáltalán nem emlékszem a darabra, amit megnéztünk. A címére sem, semmire, pedig esküszöm, hogy rendesen az előadásra figyeltünk, utána még meg is vitattuk, hogy mi tetszett és mi nem. Csak arra emlékszem, hogy a végén állva tapsolt és hangosan kurjongatott, ami azért volt zavarba ejtő, mart ezt rajta kívül senki más nem követte el a nézőtéren. De ő nagyon elégedett volt magával hogy ezt tette, hát gondoltam, nem ábrándítom ki.

-          És most?

-          Most mi?

-          Hát most mi legyen?

-          Mondd meg te.

-          Menjünk el vacsorázni.

-          Rendben.

-          Ettél már zsidó étteremben?

-          Kellett volna?

-          Oké, és akarsz?

-          Persze.

Lövésem nem volt, miben különbözik egy zsidó étterem a többitől, hogy ezt így meg kell kérdezni, de gondoltam, majd kiderül. Nem mondhatnám, hogy kiderült volna számomra, azon kívül, hogy töltött libanyakat is lehetett rendelni, nem láttam semmi extrát, ami számomra indokolta volna a kérdést. Na, mindegy.

Beszélt a betegségéről, hogy negyvenöt kilósra fogyott, míg fel nem fedezték végre, hogy lisztérzékeny. Meg hogy hepa céje van. A kettő együtt csaknem kinyírta, mondta, de már jól van, mint a mellékelt ábra is mutatja. A mellékelt ábra a mosolya volt. Imádtam, ahogy mosolygott. Az első pillanattól imádtam. Pedig elől kicsit kuszák voltak a fogai, a mosolya mégis olyan csibészes, ellenállhatatlan és magával ragadó volt, mint senkié, akit korábban ismertem. Végül előrukkolt, láttam hogy piszkálja valami.

-          De én zsidó vagyok.

-          És akkor mi van?

-          Nem zavar?

-          Kellene, hogy zavarjon?

-          De rajtam látszik is.

-          Tényleg? Én nem vettem észre. Mit kellett volna figyelnem rajtad?

-          Hát az orromat.

-          Mi van vele?

-          Nem látod, milyen görbe?

-          Hülye vagy? Egy csomó embernek van görbe orra.

Egyáltalán nem értettem, mit akar ezzel. Rendes, tudatlan vidéki tyúk voltam, fogalmam sem volt róla, hogy Pesten divatba jött a zsidózás. Ráadásul Radnóti halálát sose tudtam megbocsátani a náciknak, úgyhogy a témával sikerült alaposan felbőszítenie.

-          Hagyd már! Nem érdekel, hogy hinduista, baptista vagy mormon vagy, csak normális legyél!

-          Nem kell ordítani, nem vagyok süket.

-          Nem tehetek róla, ha felbosszantanak, nem tudok halkan beszélni.

-          És én most felbosszantottalak?

-          Nem kicsit!

-          Mivel?

-          A feltételezéssel, hogy ha azt mondod, hogy zsidó vagy, majd elköszönök és itthagylak. Hát ne reménykedj. Nem érdekel.

Ha indulatos vagyok, természetesen hadonászni kezdek, nemcsak ordibálok. Előrehajoltam az asztal fölött, és konstatálhattam, hogy már nem figyel rám. Pontosabban figyel, csak nem arra, amit mondok.

-          Piros melltartó van rajtad.

Nem kérdés volt, hanem megállapítás. Hirtelen mintha elfogytak volna a szavak körülöttünk, csak bámultunk egymásra. És akkor megláttam. Igen, ott volt a szemében a fény, amit akartam. A sóvárgás fénye, hogy van nálam valami, amire nagyon vágyik, és amit odaadhatok neki, ha úri kedvem úgy szottyan.

-          Az már bizony igaz.

-          Te szándékosan vettél fel piros melltartót.

-          Na ja, véletlenül semmilyet se szoktam felvenni. Mindig csak szándékosan.

-          Te el akartál engem csábítani.

-          Nem feltétlenül. De a lehetőséget, ugye, ne zárja ki az ember.

-          Hihetetlen egy nő vagy.

-          Csak nő vagyok.

De persze ezt hogyan is érthetné egy hapsi!? Nem baj, nem is kell nekik mindent érteni.

-          Akkor most mi legyen?

-          Hogy értve?

-          Tudod. Megnéztünk egy darabot, vacsoráztunk, megittunk egy üveg bort. És most?

-          Tegyél javaslatot.

Azt külön imádtam, amikor nemcsak a szája mosolygott, hanem a szeme is. Ravaszkás pillantást vetett rám, a szeme sarkában összeszaladtak a szarkalábak.

-          Rendben. Vegyünk még egy üveg bort, vigyük fel hozzám, és igyuk meg azt is.

Figyelte az arcomat, közben egy másodpercre sem hagyta abba a vigyorgást. Én meg csak néztem, kívántam nagyon, és úgy tettem, mintha töprengenék. Mondjuk, töprengtem is, de csak azon, mit fog szólni, ha rögtön lecsapok az ajánlatára. De én akkor már hónapok óta még csak nem is láttam meztelen férfit, olyat meg, aki nemcsak szexi, de beszélgetni is lehet vele, kedves és okos – na, ilyenre már nem is emlékszem. Őrülten kívántam, a szó valamennyi értelmében. Meg akartam szerezni, de nem egyszeri alkalomra. Vajon elriasztom, ha rámenős vagyok? Vagy ha kéretem magam, azt gondolja, nincs most energiája hódításokra? Iszonyat dilemma. Bátraké a szerencse, úgy döntöttem kockáztatok.

-          Menjünk.

-          Helyes.

Hatalmas, furcsa, régimódi lakásba mentünk, amelyről kiderült, hogy korántsem üres. Beosontunk a szobájába, amely méretét tekintve egy egész lakás lehetett volna, és furcsán ketté volt osztva, egy hatalmas könyvespolc mögött volt a hálórész, a másik felében asztal székekkel, és még könyvek. Fogalmam sincs, hogy kerültünk a szőnyegre. Átölelt, és az illatától szabályszerűen elgyengült a lábam. A bőre érintésétől tetőtől talpig libabőrös lettem, amiért kinevetett. Egészen úgy viselkedtünk, mint a tinédzserek. Akárhányszor megharapta a tarkómat, felállt a szőr a karomon, amin aztán hosszan kacagtunk. Arra sem emlékszem hogy kerültünk az ágyba. De egyszer csak ott voltunk, és addig beszélgettünk, míg fel nem jött a nap. Talán egy órát ha aludtunk. Akkor aztán azt mondtam, hogy most haza kell mennem, vigyen vissza, amitől teljesen padlót fogott. Gondoltam, hátha megszereti, hogy a legváratlanabb pillanatokban borítom ki valami hülyeséggel. Szó nélkül elvitt, a hajnali napsütésben hihetetlenül álmosan pislogtunk, az elköszönés is meglehetősen bárgyúra sikeredett.

-          Akkor szia.

-          Szia.

-          Csodás este volt.

-          Na ja, csak ne jönne a csodás esték után is mindig a reggel.

-          Pihend ki magad, majd holnap felhívlak, rendben?

-          Rendben lenne, ha volna otthon telefonom.

-          Nem mondod komolyan…

-          De bizony.

-          És akkor hogy beszélgetsz az ismerőseiddel?

-          Hát, vagy személyesen, vagy a munkahelyi telefonról, végső esetben ott a sarkon a pénzbedobós.

-          Ez igazán remek. Olyan huszonegyedik századi. Na figyelj, holnap délután megcsörgetsz az utcairól, én meg visszahívlak.

-          Oké.

Csak egy kis, fáradt puszit adott, és elhajtott. Néztem a kék skoda után, és arra gondoltam, talán most látom utoljára. 

Most meg itt ülök, ujjait egyenként ráhajtogatom az enyémekre, és csak annyit tudok mondani neki: kicsikém… Ujjbegyeit egyenként megcsókolom, majd visszatemetem az arcomat a tenyerébe.