Egy falu ez, előtte
a hallgatag szirének ülnek, mindegyik szirén egy széken. Maguk elé néznek,
gyönyörű mézszőke hajjal, ugyanolyan zöld ruhában a kilenc szirén. A szemük
kifejezéstelen. Szomorúak, hallgatagok.
A falu a tengerre
néz, vágyódnak az otthonuk, a víz után. Mármost van a sziréneknek egy éneküknél
is borzalmasabb fegyverük, nevezetesen a hallgatásuk. Sosem történt meg, igaz,
de talán elképzelhető, hogy daluktól megmenekült valaki, hallgatásuktól azonban
egészen biztosan nem. Márpedig ők nem dalolnak. Egyenes háttal ülnek a széken,
hosszú zöld ruhájuk takarja szirén létüket, olyanok, mint kilenc gyönyörű nő,
felséges alakkal. Közöttük sétálok a faluban mezítláb, de csak azt látom, hogy
mindegyik ül, hallgat. Meztelen lábamra ránéz mindegyik, sorban hullanak
rezzenéstelen szemükből a vizek, kis erecskék, kékek. Borzalmas és gyönyörű
látvány, valaki rázza fel őket álmukból, kiáltom, figyeljetek rám, de mindegyik
maga elé néz, tudják a mézhajúak, hogy örökké itt fognak ülni egy falu poros
főutcáján, és az lesz a büntetésük, hogy szemükből patakzanak a folyók, és
hallgatagok, némán vágyakoznak. Kilenc szirén szerelmes lett egy nap a
tengerészekbe, és nem énekeltek többé. Phorküsz tengeristen megharagudott rájuk,
és hontalanná tette őket a világ legporosabb falujába száműzve. Azokon az
utcákon kell ülniük, ahová a tengerészek kitántorognak a prostituáltakhoz, ahol
piros lámpa helyett szirének ülnek. Végig kell nézniük, hogy a tengerészek, ha
kikötnek, végigmennek az utcán, mindegyik kiválaszt magának egy cédát, nem
látják a sziréneket, a szirének láthatatlanokká válnak ezeken az estéken, csak
azt érzik szerelmeik, hogy patakokban ömlik az eső. És én futok, mert
folyamisten, Arkhelóosz megszánta őket, és patakmedret, folyóágyat adott nekik.
Megrázom sorban őket, és eléneklem a jó Akhelóosz adományát. Hallgatnak, de
mintha a hallgatásuk tele lenne fénnyel, megkönnyebbüléssel, élettel.
Most már a könnyük
is folyóágyba fog hullani , míg egyszer tengerré duzzad minden könny, és megint
énekelhetnek sziréndalokat.
Nyírfalvi Károly Erős vázlat című versére
Nyírfalvi Károly
Erős vázlat
Szirének ülnek a falu főutcáján.
Kilencen néznek, hallgatnak mind,
szájuk zárva, nem mozdulnak.
Annál rosszabb nincs.
De képnek hogy adjak hangot?
Miképp némafilmnek szavakat?
S ha meg is szólalnának: énekük
végzetes. Gyönyörű, halálos.
Nem mozdulnak, hallgatnak.
Készülnek, készülődnek, metsző
a csendjük, a tekintetük.
Annál nincs rosszabb.
Valaki emelje fel a képet, rázza
meg a vásznat, kezdődjék a szertartás,
legyen igazuk végre, legyen való a
hallgatás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése