2020. január 21., kedd

Mórotz Krisztina A hallgatag szirének


Egy falu ez, előtte a hallgatag szirének ülnek, mindegyik szirén egy széken. Maguk elé néznek, gyönyörű mézszőke hajjal, ugyanolyan zöld ruhában a kilenc szirén. A szemük kifejezéstelen. Szomorúak, hallgatagok.


A falu a tengerre néz, vágyódnak az otthonuk, a víz után. Mármost van a sziréneknek egy éneküknél is borzalmasabb fegyverük, nevezetesen a hallgatásuk. Sosem történt meg, igaz, de talán elképzelhető, hogy daluktól megmenekült valaki, hallgatásuktól azonban egészen biztosan nem. Márpedig ők nem dalolnak. Egyenes háttal ülnek a széken, hosszú zöld ruhájuk takarja szirén létüket, olyanok, mint kilenc gyönyörű nő, felséges alakkal. Közöttük sétálok a faluban mezítláb, de csak azt látom, hogy mindegyik ül, hallgat. Meztelen lábamra ránéz mindegyik, sorban hullanak rezzenéstelen szemükből a vizek, kis erecskék, kékek. Borzalmas és gyönyörű látvány, valaki rázza fel őket álmukból, kiáltom, figyeljetek rám, de mindegyik maga elé néz, tudják a mézhajúak, hogy örökké itt fognak ülni egy falu poros főutcáján, és az lesz a büntetésük, hogy szemükből patakzanak a folyók, és hallgatagok, némán vágyakoznak. Kilenc szirén szerelmes lett egy nap a tengerészekbe, és nem énekeltek többé. Phorküsz tengeristen megharagudott rájuk, és hontalanná tette őket a világ legporosabb falujába száműzve. Azokon az utcákon kell ülniük, ahová a tengerészek kitántorognak a prostituáltakhoz, ahol piros lámpa helyett szirének ülnek. Végig kell nézniük, hogy a tengerészek, ha kikötnek, végigmennek az utcán, mindegyik kiválaszt magának egy cédát, nem látják a sziréneket, a szirének láthatatlanokká válnak ezeken az estéken, csak azt érzik szerelmeik, hogy patakokban ömlik az eső. És én futok, mert folyamisten, Arkhelóosz megszánta őket, és patakmedret, folyóágyat adott nekik. Megrázom sorban őket, és eléneklem a jó Akhelóosz adományát. Hallgatnak, de mintha a hallgatásuk tele lenne fénnyel, megkönnyebbüléssel, élettel.

Most már a könnyük is folyóágyba fog hullani , míg egyszer tengerré duzzad minden könny, és megint énekelhetnek sziréndalokat.

Nyírfalvi Károly Erős vázlat című versére


Nyírfalvi Károly
Erős vázlat


Szirének ülnek a falu főutcáján.
Kilencen néznek, hallgatnak mind,
szájuk zárva, nem mozdulnak.
Annál rosszabb nincs.

De képnek hogy adjak hangot?
Miképp némafilmnek szavakat?
S ha meg is szólalnának: énekük
végzetes. Gyönyörű, halálos.

Nem mozdulnak, hallgatnak.
Készülnek, készülődnek, metsző
a csendjük, a tekintetük.
Annál nincs rosszabb.

Valaki emelje fel a képet, rázza
meg a vásznat, kezdődjék a szertartás,
legyen igazuk végre, legyen való a
hallgatás.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése