Mórotz Krisztina Vadló

Nem értettem  őt. Mindig azt mondta, látod így törd a sorokat. Szidott, amikor az átkozott vesszőket rossz helyre tettem. Tartsd a ritmust, a vers dallam! 5-7-5.  Valaki egy életet rászán, hogy a tökéletest megtalálja. Karámban élt, inkább vegetált egy kutyával, sérelmekkel, daccal. Volt szerelmünkkel, 1000 vers égetésével. Bezártad magad a betűk közé, a költő rab. Önmaga rabja fázós hajnalokon. Látod, a rozsdafarkú felriadt, rázza tollait a szép madár... Szárnyalj! - és te maradtál gyermekkorod emlékeivel. Engem barkák, kökények virágai, pitypang, a fű és a fák védenek, ahol imádkozni szoktam. Irigyelted a hajnal harmatát, a mohos erdőt és a vérvörös naplementét, a fák kérgét.

Hátrahagytam a lovakért mindent. Visszajövök, ha a levelek bíbor színbe öltöznek. Ősszel. 

Fehér volt és gyönyörű telivér, oldalán sajátos mintázatú nedves szőrfoltok - mind előre állnak, mintha fésűvel igazította volna meg a szél. A bordán és a horpaszon át. Pörgött a boxban, magát harapdálta. Öncsonkítás. Minden harapás dac, szeretethiány, idegesség. Rúgott és a szügyét csipkedte kínok közt. Lelövik - gondoltam. Akkor látta meg a mént. Dühödten rúgott, és másik térdre kényszerült. A mozgásigény miatt bolond, nem üli meg senki..

- Vidd, ha annyira kell! - nyers volt a hang - tudtam, hogy találkozunk egy napon. Megálmodtam, álmomban hívtál. Itt vagyok. 

- Vidd a recés képű öreghez! Azt beszélik, suttogó, aki ért a lovakhoz.

Különös ember. A Kalahári sivatagban lakik. Lovak és sivatag? Indián férfi és szűken mérte a szót. Őtszög formát készített a lónak, ahol sétálhatott. Napokig séta, órákon át. 

- Ülj le a karámba! Ne mozdulj, csak ülj lazán, a szagodat akarja megismerni. Beleleheltem az orrába, mikor ment le a nap.  Az öreg komoly maradt, de a szemeiben bujkált a nevetés. A ló olyan, mint a férfiak. Elmegy és visszatér. Nem tudod, merre vágtat. Meg kell tanulnod a csendjét, hogy ebben a csendben érezd, amit mond.A legszebb, legnemesebb lovak szeretnek igazán. Az első az igazi nekik, a többi gazda pótlék, aki enni ad. Hűek. 

Az öreg ekkor beszélt a legtöbbet. Nem törődöm vele, nem bírom, hogy nem ülhetek rá, hogy nem lehet az enyém a csöndje.  Kivittem, a sivatagban táncoltunk, a ló kezdte. Hosszúak az árnyak, fénymáz keretezte születésünket- órákon át szeretkeztünk, táncoltunk, az idő megállt a csillagok ragyogtak, mint hulló kövek. 

Órákon át tartott az őrület - vagy csak én hittem ezt. Teltek a napok és még mindig nem ülhettem fel rá. Akkor a tiéd, amikor ő akarja. Menj. adj neki nevet . Fagyöngy - ez az. Így hívnak ezentúl. Menj! - és nyersen elküldött. Itt az időd, ne nézz vissza! Orfeusz és Euridiké, - és kacagtam... Keress nyárfát rezegjen, a folyó partjához menjetek. 

Építs jurtát ... rezgőnyárfát keress, faragj nyeregkápát. Ha kiszárad a nyereg, fűzz bele zablát! Akkor mehetsz tovább. Te vagy a ló, és te a lovas. Állat és ember.  Meg kell tanulni az ember zamatát. 

Félreismertelek, szólt a recésképű.  Erős vagy, de itt nincs mese, önmagad kovácsa légy. Áldás! - és hazaindult asszonyához. 

Fél évet töltöttem a jurtában, míg a nyeregkápa ki nem száradt. Ismertem a csillagok járását. Hajamat fújta a szél. E csendben láttam a vadakat, villámot, jégesőt, áldott Napot. Utolsó napunkon elköszöntem a folyótól ... sírtam. 

Hazafelé ... 

Ekkor találkoztam Karvallyal. Nem vettem észre az utat, a fehér utat. Fagyöngy messze járt. Futott ...

Karvaly rámutatott az útra: vörös akár a vér, de jön az eső és elmossa. Ekkor kelt fel Aranyfény... Pogány daccal tárta ki mellét a fénynek, a fény árnyéka szemérme körül nedvesen futott. Danaé. Ez a neve az aranyfénynek. 

Csend volt. Megváltoztál - törte meg mint repedt körtét a csendet Karvaly. Vadló lettél. Mit gondoltál, hogy segítek neked? Vidd a lelked, és üdvözöld a Vén Tölgyet. Elalusznak arra már a kökörcsinek.

5-7-5 ? Dehogy, szóltál. Megértettél valamit. Embert, állatot, fényt, árnyékot, virágot, a kalászok aranyát nem sajátíthatod ki. Nem a tiéd a patak, nem a tiéd a Göncöl rúdja. Semmi nem a tiéd. Magad vagy egymagad.

Rúgd fel önmagad korlátait! Higgy a fák erejében, a férfi karjában, aki vár. Csendjét találod. 

Ekkor érted meg önmagad. Ismered hazád, házad, az embert, és mire megismerted, felejts el mindent, amit tanultál.

Engedd el azt, aki karjában tartott és érezted illatát. Ekkor írod le a tíz legigazabb mondatot. 

Ránéztem, hosszan repült - de nem nézett vissza.