Nincs kedvem írni, olyannyira nincs, hogy egy egysorost sem szeretnék összehozni és mosolygok, állati lusta vagyok, pofátlanul félresöpröm a papírt és nem írok... Azt vettem észre, hogy a fények, a színek az árnyak, a léptek a csendek... vonzanak a formák, akár egy jó fotó, vagy egy festmény alakjában, két órán át néztem, elemeztem, élveztem, éheztem tegnap Rodin vázlatait, ma Anisch Kapoor tükör gömbjeit és utána Magdalena Abakanowicz a lengyel nagyágyú textilszobrait a red abakant, és a zöld abakant. Modigliani portréinek a szemeit szeretem, az íveit, a vonalait, az arcizmokat, azokat az érdekes dolgokat, amit elmagyarázni nem tudok, ahogy áttűnik a fény egy nem szimmetrikus arcon széppé téve azt. Tudtad, hogy a szimmetria milyen fontos dolog az érzelmeinkben? Imádom a fészen párosítani a színeket, mondjuk a pink árnyalatait Klee képein, egész hideg rózsák ezek, olyanok, mint az én kedvenc virágom a David Austen rózsa... És ugyanígy felteszem a fészre különböző stílusokat. A fotók? Az csoda, egy zsidó hegedülő gyermek cipőjét 10 percig néztem... Beleégnek ezek a harmóniák, amelyek olyan más világok, a tudatomba, és lusta nagyon lusta vagyok megírni egy prózát. Sokkal szebb, amikor csend van, és én reprókat nézegetek, úristen a való életben ezek ezerszer többet mutatnak, mondanak. Festeni fogok vajon, vagy fotózni, esetleg agyagozni, vagy kitör belőlem a csend a szín, a harmónia, a zene, hogy egy versben öltsön formát magára? Hangosan nagy ívet és ritmust leírva?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése