II. Erzsébet olyan sokáig élt, és olyan emblematikus figura volt, hogy mindenki kialakított róla egy képet. Még ma is, amikor a Hamupipőkében még a tündér is fiatal, hogy a film eladhatóbb legyen, még ma is tudott hatni az ő öregkori eleganciája. Nyilván nem mindenkire. Vannak sokan, akiknek a szemében az alkotmányos monarchia vörös posztó, akik úgy gondolják, miért kell konzerválni ha csak a protokoll erejéig is, olyan elavult berendezkedést, mint a királyság. Rossz felől közelítenek. A kiválasztottság igénye bennünk él. A mindenki egyenlő (ha másért nem, mert születünk és meghalunk) megingathatatlan érzésünk mellett ugyanolyan erősen hordozzuk azt is, hogy egyszeriek és megismételhetetlenek vagyunk, különlegesek és pótolhatatlanok. Be kell állnunk a mindennapi csatározásokba, és meg kell állnunk időnként.
Van egy mondóka (Miklósi-Vári Katinka prédikációjából): Árnyék mögött fény ragyog,/Nagyobb mögött még nagyobb,/Amire nézek, az vagyok.Valami távolabbra kell néznünk időnként, hogy ne veszítsük el a fényt, valami olyanra, ami már elveszítette a lándzsát és a páncélt, és ideiglenesen a trón fényében tündököl. Álljunk meg néha, akkor is, ha nehezen megy, a hetedik napon.
Ahol megtartottak valamit a vértől megsikált hagyományból, van hetedik napjuk. Ahol a mindennapi csatározások része minden, azoknak nincs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése