2015. március 17., kedd

Mórotz Krisztina Meggyfa


A háziorvos ma kezdte a rendelést. Jó pár napig kórházban volt, ha igaz, az agyában volt egy ciszta. A rendelőben lett rosszul. Először a soproni neurológián volt, aztán a győri idegsebészeten. A férfi, azóta, csak árnyéka önmagának. Kiült közénk, s azt kérdezgette, hogy komolyak-e a jókívánságaink? Vagy arra gondolunk, hogy ennek a hülye "Horváthnak" már máshol lenne a helye? Egy szeretetéhes ember kérdése volt ez. Furcsa volt kopaszon és összemenve ebben a bézbólsapkában. Látszott, hogy még gyenge. Lassan jön bele a rendelésbe. Hiányzott az a régi határozottság. Elmesélte, hogy a műtét után kiestek a fejéből a nevek, bár az arcok nem.
Körülnézett a rendelőben, és megkérdezte tőlem, hogy hívnak? Kórusban jött a válasz: Krisztina. Kapaszkodott volna még belénk, a jövőt remélve.
Amikor kijöttünk, valaki azt mondta, hogy a legrosszabb a magyarázkodása volt. Hiú, erős ember volt, s mi gyengének láttuk. Meggyszín pulóverben, hideg kezekkel, sápadtan rendelt.

Csak az asszisztensnőre támaszkodhatott. Elmesélte, mennyire hiányzott neki ez a három falu. A felesége mindig is szigorú volt hozzá. Most megtiltotta, hogy bemenjen a kettes kocsmába, ahol megtudhatott volna mindent a faluról. Hiába mondogatta, hogy ő csak kávét inna! A jó doktor úrról mindenki tudta, milyen is az a bizonyos kávé. Aztán az apjáról is mesélt. Megtudtam, hogy őt is Tibornak hívták, hogy ácsmesterként dolgozott, s aki egy kétméteres, drabális ember volt. Egy végzetes meggyszedés áldozata lett. A nagy kettős létráról esett le, olyan szerencsétlenül, hogy szörnyethalt. A doktor, amikor kijött a kórházból, ahhoz a göcsörtös, mézga-csillanású meggyfához állt. Sokáig nézte. Eszébe jutott, hogy annak idején volt egy kis köténykéje, és ezt máig látja, ahogy kapkodja bele az elgurult meggyszemeket. Végigsimított a fa törzsén, sokáig állt mellette, egészen addig, amíg a keze fázni kezdett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése