A háziorvos ma kezdte a rendelést. Jó pár napig kórházban
volt, ha igaz, az agyában volt egy ciszta. A rendelőben lett rosszul. Először a
soproni neurológián volt, aztán a győri idegsebészeten. A férfi, azóta, csak
árnyéka önmagának. Kiült közénk, s azt kérdezgette, hogy komolyak-e a
jókívánságaink? Vagy arra gondolunk, hogy ennek a hülye "Horváthnak"
már máshol lenne a helye? Egy szeretetéhes ember kérdése volt ez. Furcsa volt kopaszon
és összemenve ebben a bézbólsapkában. Látszott, hogy még gyenge. Lassan jön
bele a rendelésbe. Hiányzott az a régi határozottság. Elmesélte, hogy a műtét után kiestek a
fejéből a nevek, bár az arcok nem.
Körülnézett a rendelőben, és megkérdezte tőlem, hogy hívnak?
Kórusban jött a válasz: Krisztina. Kapaszkodott volna még belénk, a jövőt
remélve.
Amikor kijöttünk, valaki azt mondta, hogy a legrosszabb a
magyarázkodása volt. Hiú, erős ember volt, s mi gyengének láttuk. Meggyszín
pulóverben, hideg kezekkel, sápadtan rendelt.
Csak az asszisztensnőre támaszkodhatott. Elmesélte, mennyire
hiányzott neki ez a három falu. A felesége mindig is szigorú volt hozzá. Most
megtiltotta, hogy bemenjen a kettes kocsmába, ahol megtudhatott volna mindent a
faluról. Hiába mondogatta, hogy ő csak kávét inna! A jó doktor úrról mindenki
tudta, milyen is az a bizonyos kávé. Aztán az apjáról is mesélt. Megtudtam, hogy
őt is Tibornak hívták, hogy ácsmesterként dolgozott, s aki egy kétméteres,
drabális ember volt. Egy végzetes meggyszedés áldozata lett. A nagy kettős
létráról esett le, olyan szerencsétlenül, hogy szörnyethalt. A doktor, amikor
kijött a kórházból, ahhoz a göcsörtös, mézga-csillanású meggyfához állt. Sokáig
nézte. Eszébe jutott, hogy annak idején volt egy kis köténykéje, és ezt máig
látja, ahogy kapkodja bele az elgurult meggyszemeket. Végigsimított a fa
törzsén, sokáig állt mellette, egészen addig, amíg a keze fázni kezdett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése