Felütés
A királykisasszony, mint emblematikus személy, része volt az alkotmányos monarchiának. Kicsit ő maga is idejétmúltnak találta ezt a berendezkedést, de úgy látta, szükség van még rá. Úgy látta, az un. demokráciák nem valódi köztársaságok, egyáltalán, kételkedett benne, lesznek-e valaha ilyenek, ahol "a hozzáértő és okos nép gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk" vagy "ha majd a jognak asztalánál mind egyaránt foglal helyet"; az információhiány, a szegénység és perspektívátlanság erősen megkérdőjelezte, hogy a négyéventi választásokon megfelelő eredmények szülessenek. Az állandó izgága politizálás, a bizalom és a transzcendens élmények hiánya a mindennapokat törékennyé tette, és úgy gondolta, pusztán a tény, hogy van -- az igaz, lényeges politikai súlyt nem képviselő királyság -- mégis jelent valami állandóságot a káoszban; ha mást nem is, a mérsékelt és kifinomult eleganciát. Ő maga inkább plebejus volt, szó sem volt arról, hogy lenézte volna a népet. Nagy csodálója volt Jeanne d'Arc-nak, de a francia takarítónőknek is, akik a nagy francia forradalom idején az életüket áldozták. Ugyanígy érzett Gandhi mozgalmával szemben, hősnek látta azokat, akik újra meg újra, fegyvertelenül, az ellenállók helyére lépve vállalták a halált. De beleszületett valamibe, aminek megvoltak a hagyományai, és ezeket a hagyományokat végül is nem tartotta feleslegesnek. A társadalom egyensúlya lebegett a szeme előtt, ezért azokat tiszteletben tartotta, hagyta, hogy lefotózzák, ha kiállt a palota erkélyére, és, ha szükség volt rá, a sajtó rendelkezésére állt. Még nem döntötte el, ő lesz-e a 'szűz királynő', vagy kilenc gyermeket szül, és a leszármazottakkal benépesíti Európát.
Válasz
A királyfi tudott a királykisasszony dilemmájáról, vagy legalábbis sejteni vélte azt. Törte a fejét, hogy mi is a teendője neki, aki szerelmes volt a királykisasszonyba, és akire a királykisasszony -- bizony -- nem mindig hallgatott. "Nézd meg az anyját, vedd el a lányát", szólt a közszájon forgó bölcsesség, de a királyfi nem ismerte a királykisasszony anyját, arról pedig nem tudott, hogy az apjáról szólt-e valamilyen bölcsesség, amit jó lett volna ismernie tanácstalanságában, bár a királykisasszony apját sem látta még, és benyomásai sem lehettek az öreg királyról. Azt találta ki, hogy dűlőre viszi a dolgot a királykisasszonnyal, már amennyire ez lehetséges azok között a keretek között, amik meghatározták kapcsolattartásukat. Szerinte abból jó kiindulnia az embernek, amit a sajátjának tudhat, és amire számíthat akkor, amikor döntési helyzetbe kerül. Ha elfogadja a szerelmét a királykisasszony, akkor élni fog ennek az "igen" válasznak a lehetőségével, és berendezi közös életüket olyannak, amit a királykisasszony számára a legjobbnak talál, természetesen követve a saját kívánságait és jövőre vonatkozó elképzeléseit is. Aztán majd meglátjuk! Ezzel nyugtatta meg magát, felkészülve - legalábbis ez volt a summája a döntéséről a véleményének - a legjobbakra és a legnehezebbekre is. Hogy aztán mi várt a királyfira ilyen elhatározást követően, az már egy hosszabb leírás, témája lehet. Csak legalább azt tudhatnánk, hogy lett-e módjuk ketten együtt örülni, vagy sem. Netán csak a szenvedésük gyötörte őket, vagy egymás kedvét keresve győztek le minden akadályt, amit az élet egy nő és egy férfi kapcsolatában hozni szokott? Mi lesz az a pár szó, amit elmondhatunk róluk majd valamikor, feltéve, hogy a királyfi terve valóra vált? Vagy a királykisasszonynak sikerült elérnie álmai megvalósulását.
