Nálam járt az Álmok Álma az éjjel,
felvett az ölébe, s babusgatott.
Honnan tudott mindent rólam, az rejtély.
Kérte, hogy nyissunk ki pár ablakot.
Múltam házába vitt, és kézen fogva,
mint egy látogatót, úgy vezetett.
Bálteremben éppen estélyt tartottak.
Hol történt meg velem ilyen eset?
Hagyjam magam, most nem kell gondolkodni,
élvezzem inkább a hangulatot,
mondta, és eltűnt mint kámfor, oly gyorsan.
Táncoltak ott elegáns alakok.
Megszólítottam régi ismerősöm.
Fél talán? Most ne legyen szomorú.
Emlékszik arra a régi estére?
Hogyne. Még lány voltam, s maga fiú.
Táncba vittem, alkalmas a pillanat
mozgással oldani fel a zavart,
mit bevallani magamnak sem mertem.
Sejteném bár az emlék mit akart.
Kedvessége döbbentett rá: hát persze!
Ígéret ez csupán, nem a való.
Szédülhetek. Megvalósulhat minden
kívánság, és közte az ama jó.
Úgy szerettünk, ahogy akkor akartunk,
s máris láttam mi lesz majd a jövő.
Megfogadtam a tanácsot: csak vágytam,
nem bánva mi lesz a következő.
Gyors ébredés szakíthatott ki onnan.
Felismerés döbbentett rá: muszáj
gondolkodni amikor él az ember,
és csak álom, hogyha semmi se fáj.
Álmok Álma! Fogadd hálám! Megérte
táncolni, és tudni: a vágy zene,
mit komponál magának, és megértve
szárnyalni tud a nappal gyermeke.
