Felütés
Kijev, Harkov, Leningrád, Moszkva. Ez volt az útvonalunk. Tanulmányi kirándulásnak nevezett ismerkedés volt egy óriási országgal, aminek a méretei felfoghatatlanok és szinte sokkolóak voltak. Barátságok, sőt szerelmek kötődtek a két egyetemista csoport között. Harkovban szeretettel mutattak egy ukrán leányzót, hogy ő ukrán. Ma sem értem, miért volt az szenzáció, hiszen Harkov Ukrajnához tartozott. Kevesebben voltak az egyetemisták között ukránok? Mert úgy rémlik, egy harkovi csapat volt a testvérévfolyam. Jól éreztem magam köztük, jó bulik voltak, de szorosabb kapcsolatot nem alakítottam ki senkivel. Vajon mi lett velük, hogy széledtek széjjel, hova kerültek, és hol vannak most a háború idején. Az akkori Harkov és Kijev romokban. És ez borzasztó.
Engem nem ver meg soha.
De, ha jön az ellenség,
ellátja a mindenét.
Én nékem is tankot vett.
Hogyha kell, majd segítek."
Első osztályos korunkban szüleink
jelenlétében tartottunk bemutatót, demonstrálva tudásunk fejlődését.
Verset mondtunk, a szakaszokat váltogatva. Így jutott rám ez a rész,
tudva apám foglalkozását. Mindez 1955-ben, valamikor június elején történhetett.
Nagyapáimnak fényképük volt katonai szolgálatukról. Tüzérként védték
a hazát, az egyik kicsit korábban, de közel a XX. század fordulójához
mindketten. Focicsapatom a Honvéd lett, a "nagy Honvéd", Puskással,
Bozsikkal, Kocsissal, Grosiccsal és a többiekkel. Miután egy díszszemléről is
tudtam, amin apám rohamsisakban menetelt, és beszámolt a felkészüléséről, az
izgalmáról, a dicsőségről, hogy ott lehetett, majdnem természetes lett, hogy az
Április 4-ei díszszemléket mindig büszkeséggel néztem végig. Ahogy a szovjetek
November 7-ei parádéit is. Majd láttam a francia csapatok felvonulását De
Gaulle elnök előtt, és az angolok menetét valamilyen királyi ünnepükön. Mit
mondjak? Éppen úgy lekötöttek a begyakorolt együttmozgás látványosságai, mint a
zenekarok indulói, vagy a vadászgépek kötelékei, amiket a levegőben látni
lehetett. A királyi gárda őrségváltására elvitt a barátunk minket Stockholmban,
és végigálltuk a kékkabátosok lovas bemutatóját. Aztán a fegyverarzenálok
használata elbizonytalanított. Kivéve az "Acél kupola" - ha jól
tudom a nevét - működése, amely egy országot, a városokat az embereket védeni
volt hivatott, és szerencsére nem sikertelenül.
Két ember ellenségeskedését meg kellett
tapasztalnom, ha csak utólag is, amikor vitájuk túljutott az eltűrhető sérelmeken,
és a törvénynek kellett a helyreállításról gondoskodnia.
Egyszer voltam "békebíró",
amikor a "kótyagos" ellenfelek felbuzdultak a saját igazuktól,
és késznek mutatkoztak érte tettlegesen is kiállni.
Sikerült leszerelni az indulatosságukat,
és mehettünk aludni.
Az ilyen kölcsönös vádak igazát egy
kivülálló, egy harmadik fél aligha mérheti fel, ahogy arra sem nagyon van
módja, hogy ismerje mindazt, amely a "kard ki kard" helyzethez
vezetett. Történelmi példa a franciák és a németek megbékélése, két
világháborút követően, borzalmak sorozatát elszenvedve mindkét oldalon.
Annyit tehet a szemtanú, hogy azonosul az egyik és a másik érzésével is,
anélkül, hogy vállalná a közöttük lévő mértékbeli különbség megállapítását.
Kiindulása kell legyen: egyetlen emberi sérelem is sok ahhoz, hogy egymásról
rosszat gondoljunk, netán ártalomra készüljünk.
A bíróság, a törvény "ereje",
tekintélye adott. Érvényre juttatása igényelhet fizikai erőt.
Csak akkor mi ez az erő, amikor államok kerülnek szembe egymással, és "gépezetek" jönnek működésbe, hogy kikényszerítsék azt, ami csak fájdalom - tragédiák - okozásával érhető el?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése