Dr Kocsis András (1919 - 2013) A hajóút vége

Ó, ifjúság, nem maradsz édes emlék,

Bánat borából bőven megitattál.

Öröm-kalácsból kis morzsákat adtál.

Nem kaptam tőled, csak pár szép méla estét

Légy hajó, melyből új világba lépek.

Ház, melynek végsőt csikordul kilincse

Most, hogy bezárom. Ezernyi drága kincse:

Átélt és elmulasztott ölelések,

Versek, magány. Ködbe fúlt őszi estek.

Sötét mellékutcák homályán: vágyak,

Amikről azt sem tudtam, kihez szállnak,

S álmok, mik nem öltöttek soha testet.

Az út közepén abbamaradt utak.

Csak gondolatig megszülető tettek.

Célok, mik másnap más célokká lettek,

Csillagokra lőtt nyilak, mik földre hulltak.

Maradjon el mind. Új csillag földjét éri

Lábam, most meglátom, hogy mit érek.

Egy célt látok és egy nőt, drágát, szépet.

Gyermek szállott be, hadd szálljon ki a férfi.

Egy karácsonyi ajándék

kocsalillbo

Vasas Ferenc képeiből

Sík Sándor verse - szepi

„És így suhant el csendesen

Életre éledt vágya Napkeletnek

Az ezredéves éjszakán”

http://www.szepi.hu/irodalom/vers/karvers/karv_139.html

becsey zsuzsa ég küldöttje delegate of the sky videó hangjáték

forrás: http://www.becseyzsuzsa.hupont.hu/31

Fűri Mária Napok karácsony előtt

Fényes bazársor

Lődörgök céltalanul,

Nincs várakozás

*

Fényes bazársor

Vonzó forgatag, csak épp

Titkok nélküli

*

Fényes bazársor

Vettem ezt meg azt, vajon

Örülnek-e majd?

Fűri Rajmond Gyümölcstál

Kocsis Csaba 1 a 12x12 - ből

Egyszer volt, hol nem volt.

Azt hiszem, litván vagy észt mese volt.

Isten almaként teremtette meg az embereket.

Kettévágta a gyümölcsöket: férfira és nőre.

Szétszórta őket a földön.

Az egy almából valók nem veszekednek.

Békében élnek, amíg meg nem halnak.

Szentestén szétosztunk egy almát.

Mindenkinek jut belőle egy szelet.

Sokan vagyunk, nagy a család.

Az alma a szeretet jelképe.

- Nekem is adsz majd egy gerezdet?

- szólalt meg bennem egy hang.

németül hallgatható az alábbi linken:

https://radio.blm.de/radiobeitrag/fda-europa-hun-csaba-kocsis-12x12-saetze-ueber-die-freundschaft.html

Fűri Rajmond Napok 5.

Annyi fényképet őriznek az emberek. Családi fotókat, gyerekkori képeket, iskolai emlékeket. A szüleikről, a nagyszüleikről, távolabbi családtagokról, és akkor a kirándulások emlékeit még nem is említettük. Aztán vannak képek olyanok is, amelyeket műtermekben készítettek, vagy amelyeket hivatásos fényképészek alkottak, hogy megörökítsenek az időtlenségnek egy – remélhetően – soha meg nem ismétlődő eseményt. Mint amilyen egy esküvő, vagy egy jeles születésnap. Száz év, az száz év, és ezt meg szoktuk becsülni. Egyelőre igazi ritkaság. Amíg a 3D-s nyomtatók és a genetika segítségével a már korábban megjósolt várható életkort megérni nem kezdjük, ráadásul tömegesen. Ezek a kedves emlékek egyáltalán nem azok, amiknek tartjuk őket. Mert meg kell elégednünk a róluk sugárzó múlt felidézésének édességével, amely oly kellemes érzésekkel képes minket eltölteni, érthetően, és nagyon fontos szerepet betöltve az aktuális jelenünkben. Nem illik arról beszélni, hogy az ilyen kellemességek édeskéssé tehetnek minket hangulatilag, és megállítják elemző gondolkodásunkat, amellyel képesek lehetnénk a múlt jelentőségének felmérésére, hiszen éppen ez az „íz” az, amire szükségünk van az említett otthonosság megerősítéséhez, ha együtt jár bizonyos értékelési feladatok szüneteltetésével, ha nem. Ha a fiziológiai szükségleteinket vesszük, akkor is tudhatjuk, hogy milyen táplálék összetétel mellett lehet a közérzetünk, illetve a kondíciónk kiegyensúlyozottan egészséges. Hát az önértékelésünk, a lelki egyensúlyunk megtartását is hasonlóan szolgálhatják megfelelő összetevők, amelyeket aztán otthonosság néven helyezünk a napjaink feladatai kosarába, és az emlékek kétdimenziós konzervjeit nyugodtan közéjük számíthatjuk.

Ráadásul az otthonosság nem csak a nézegetés műveletéből állhat elő számunkra, hanem maguk a képek juttathatnak hozzá minket a megközelítéséhez, és éppen nem az elemzés megakadályozásával, hanem inkább annak direkt használata révén. Amikor idáig ért a mondókájával, akkor lehet, hogy azok is figyelni kezdtek rá, akik eddig azt fontolgatták, hogy a közhelyek emlegetése nem érdemli meg a további ott tartózkodásukat, és azon kezdtek el gondolkodni, hogy hogyan tudnának feltűnés nélkül távozni a teremből. Ami nem lett volna könnyű egy sor közepén ülőnek, amikor jó pár embert felállítva igyekszik eljutni a kijárathoz.

Az előadó azzal folytatta, hogy a nevető arcokról tartott kiselőadást. Ezt a témát nem nevezte néven, de egy idő után lehetett sejteni, elég határozottan, hogy erről szól a beszámolója. Így: amikor a műtermi beállítás szereplői arcán jelenik meg a nevetés, valamilyen mértékben, akkor eszünkbe jut a fotográfus felszólítása, hogy „kérem, egy kicsit vidámabb, egy kicsit mosolygósabb arcot kérek”, és nem biztos, hogy az arc tulajdonosának aktuális hangulatára, netán a jövőről alkotott elképzelései megjelenítésére gondolunk, mint arckifejezése valódi okára és indokára. A pillanat művészetében – ahogy a fotográfiát is szokták nevezni – túlzónak tűnne annak feltételezése, hogy a nevető arc a jövőjéről „beszél” a nyilvánosság előtt, amely nyilvánosság egy fényérzékeny lemezre a fényt megfelelően juttató optikai berendezés formájában van jelen akkor, amikor ez a bizonyos, jövőről szóló bizalmas közlés – a nevetés – „el fog hangzani”, le fog játszódni. Még akkor sem biztos, hogy a következő időt jogosan idézzük meg a kép szereplőjeként, ha a megörökítendő alak tisztában van a róla készülő kép ilyen jelentésével. Arról pedig aztán már végképp le kellene mondanunk, hogy egy csecsemőt tartó anya mosolya mögött a saját jövőjére és a gyermeke jövőjére vonatkozó álláspontja milyenségére utaló információt, pláne messzire mutató előrejelzést lássunk. Hogy ő otthonosan érzi magát, amikor a kisdedét megmutatja az időtlenségnek, és látszik rajta a büszkesége is, amikor gyermeke szépsége, egészségessége a képről a nézőre fog sugározni, ami eltöltheti anyai büszkeséggel is, azt nem szeretnénk megkérdőjelezni.

És mégis arra gondolunk, hogy a megörökített mosoly nem más, mint az otthonosság meglétének képi bizonyítéka.

Kolozsvári-Donkó Rebeka Betlehem

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 11.

Gyermekéletünk legfontosabb ünnepe a karácsony volt. A készülődés szertartásai már hetekkel előtte megkezdődtek. Első jele anya útja volt Budapestre. Az utazást megelőző napon, íróasztala mögött, ceruzával a kezében, szőke fejével mélyen a papírlap fölé hajolva, listát készített arról, kinek mit kell vásárolni. A cselédség nőtagjai kékfestéssel készült, karton ruhaanyagot kaptak évenként. Inas, kertész, tyúkász öltönyre való, erős posztót. Mosónők, tarhonya készítő asszonyok ajándéka színes, gyapjú fejkendő volt, a szokásos pénzjutalékon kívül. A hűvös idő beálltával bezárták a nyári konyhát, és fönt főztek a házban. Karácsony előtt illatokra ébredtünk: füstölt sonka, pácban ízesedő vad, borban sült kappan, gesztenyés pulyka fűszeres, nehéz szagára; dió, méz, mák, vaníliás cukor porhanyós, finom illatára. Otthon készült a karácsonyfára szánt szaloncukor is, de Szidit soha nem tudtuk a készítésén rajtakapni. Narancshéj, égetett cukor, pirított mandula illatára emlékszem; savanyú tojásleves készült, ecettel ízesített kocsonya, szirupos sült alma. Kopogott a rézmozsár, zörgött a daráló, selyempapír zizzent, ásítottak az üres kosarak – anya készítette a rokonoknak szánt élelmiszer csomagokat. A készülődéstől mozgalmas, illatokkal teli házban izgalomtól reszketve vártuk a Jézuskát. Mintha minden ehhez az áhítatos várakozáshoz idomult volna: fehér hótakaró borult a kertre, puhán csendültek a hangok, kék árnyékkal ragyogtak a színek, a doromboló zöld cserépkályhából otthonos meleg áradt; csöndesebbek voltunk mi is – de a várakozás vég nélkülinek tűnt, mintha kint és bent megállt volna az idő. Az ünnepi készülődés egyetlen zavaró pontja a hosszú német vers volt, amit a karácsonyfa előtt kellett fölmondanunk. Már hetekkel előbb elkezdtük a verstanulást, de amit egyik nap megtanultunk, azt másnapra izgalmunkban elfelejtettük. Miklós állandóan azt kérdezte, meghozza-e neki a Jézuska az annyira várt tűzoltóautót.

Az én karácsonyi szenvedéseimnek öcsém volt az oka. Miklós kivétel nélkül bukást hozott haza az intézetből, ezért büntetése az volt, hogy nem kapott ajándékot. – Így majd megjegyzi magának, hogy tanulnia kell, jegyezte meg apa zordan. Akkor már túl voltunk a Jézuska-hozta-ajándék korszakon – tudtuk, Miklós üres helye a karácsonyfa alatt apa büntetése. Amikor kitárult a nagyszoba ajtaja, és előttem ragyogott a gyertyákkal teli, csillagszóróktól szikrázó, ezüst karácsonyfa, első tekintetem nem a magam, hanem Miklós helyére esett – és görcsbe rándult a gyomrom. Öcsém, akit soha semmi nem hozott ki a sodrából, a Mennyből az angyal eléneklése után a karácsonyfához lépett, mintha mi sem történt volna, és leszakított egy szaloncukrot. Nem mutatta, mennyire fáj neki, hogy nincs Mercklin, Matador… Én csak színleltem az örömet, fájt a szívem, haragudtam apára, hogy nem tudott megbocsátani az öcsémnek.

A mai nagy gyerekkultusz láttán rádöbbenek arra, hogy bár mindenünk megvolt, mégsem voltunk elkényeztetve. Igaz, más idők voltak azok. Mivel szerényebben kaptunk, mindennek jobban örültünk. Voltak játékok, amelyekkel csak egyszer egy hónapban volt szabad játszani. Betegségünk alatt megkaphattuk a gomb-dobozt. Anya százféle gombjait kiöntöttem a takaróra, és láztól csillogó szemmel, órákig eljátszottam velük. Az üres Gerbeau-dobozok fedelét legyalultattam a bognárral, s képekkel, rajzokkal kidíszítettem azokat. Az az ősi szabály, hogy a «kevés sokszor több, mint a sok», nem csak a jelzők használatára érvényes, hanem egy életformára is. Mindent megbecsültünk, mindennek örültünk, mert soha semmiből nem kaptunk sokat.

Juhász Ferenc- Anyám (részlet).WMV

Fűri Eszter Pingvin Mikulás

Kocsis Csaba 1 a 12x12 - ből

Istvánnal zenekart akartunk alapítani.

Lajostól kaptam a Tenkes kapitányát.

Cucuval jól berúgtunk alkalmanként.

Csabával stoppoltunk sokat.

Lizzyvel együttest alapítottunk.

Osztoztunk gázsin és lányokon.

Ő volt a fiatalabb, neki több jutott.

Civódtunk sokat, mint vásott kamaszok.

Elment messzire, Bogyó itt maradt.

Sokat dolgozott, feje beszakadt.

Meglátogatták sokan, csak én nem.

- Pedig én nem marasztaltalak! – mondja az Isten

németül hallgatható az alábbi linken:

https://radio.blm.de/radiobeitrag/fda-europa-hun-csaba-kocsis-12x12-saetze-ueber-die-freundschaft.html