Fűri Rajmond Napok 5.

Annyi fényképet őriznek az emberek. Családi fotókat, gyerekkori képeket, iskolai emlékeket. A szüleikről, a nagyszüleikről, távolabbi családtagokról, és akkor a kirándulások emlékeit még nem is említettük. Aztán vannak képek olyanok is, amelyeket műtermekben készítettek, vagy amelyeket hivatásos fényképészek alkottak, hogy megörökítsenek az időtlenségnek egy – remélhetően – soha meg nem ismétlődő eseményt. Mint amilyen egy esküvő, vagy egy jeles születésnap. Száz év, az száz év, és ezt meg szoktuk becsülni. Egyelőre igazi ritkaság. Amíg a 3D-s nyomtatók és a genetika segítségével a már korábban megjósolt várható életkort megérni nem kezdjük, ráadásul tömegesen. Ezek a kedves emlékek egyáltalán nem azok, amiknek tartjuk őket. Mert meg kell elégednünk a róluk sugárzó múlt felidézésének édességével, amely oly kellemes érzésekkel képes minket eltölteni, érthetően, és nagyon fontos szerepet betöltve az aktuális jelenünkben. Nem illik arról beszélni, hogy az ilyen kellemességek édeskéssé tehetnek minket hangulatilag, és megállítják elemző gondolkodásunkat, amellyel képesek lehetnénk a múlt jelentőségének felmérésére, hiszen éppen ez az „íz” az, amire szükségünk van az említett otthonosság megerősítéséhez, ha együtt jár bizonyos értékelési feladatok szüneteltetésével, ha nem. Ha a fiziológiai szükségleteinket vesszük, akkor is tudhatjuk, hogy milyen táplálék összetétel mellett lehet a közérzetünk, illetve a kondíciónk kiegyensúlyozottan egészséges. Hát az önértékelésünk, a lelki egyensúlyunk megtartását is hasonlóan szolgálhatják megfelelő összetevők, amelyeket aztán otthonosság néven helyezünk a napjaink feladatai kosarába, és az emlékek kétdimenziós konzervjeit nyugodtan közéjük számíthatjuk.

Ráadásul az otthonosság nem csak a nézegetés műveletéből állhat elő számunkra, hanem maguk a képek juttathatnak hozzá minket a megközelítéséhez, és éppen nem az elemzés megakadályozásával, hanem inkább annak direkt használata révén. Amikor idáig ért a mondókájával, akkor lehet, hogy azok is figyelni kezdtek rá, akik eddig azt fontolgatták, hogy a közhelyek emlegetése nem érdemli meg a további ott tartózkodásukat, és azon kezdtek el gondolkodni, hogy hogyan tudnának feltűnés nélkül távozni a teremből. Ami nem lett volna könnyű egy sor közepén ülőnek, amikor jó pár embert felállítva igyekszik eljutni a kijárathoz.

Az előadó azzal folytatta, hogy a nevető arcokról tartott kiselőadást. Ezt a témát nem nevezte néven, de egy idő után lehetett sejteni, elég határozottan, hogy erről szól a beszámolója. Így: amikor a műtermi beállítás szereplői arcán jelenik meg a nevetés, valamilyen mértékben, akkor eszünkbe jut a fotográfus felszólítása, hogy „kérem, egy kicsit vidámabb, egy kicsit mosolygósabb arcot kérek”, és nem biztos, hogy az arc tulajdonosának aktuális hangulatára, netán a jövőről alkotott elképzelései megjelenítésére gondolunk, mint arckifejezése valódi okára és indokára. A pillanat művészetében – ahogy a fotográfiát is szokták nevezni – túlzónak tűnne annak feltételezése, hogy a nevető arc a jövőjéről „beszél” a nyilvánosság előtt, amely nyilvánosság egy fényérzékeny lemezre a fényt megfelelően juttató optikai berendezés formájában van jelen akkor, amikor ez a bizonyos, jövőről szóló bizalmas közlés – a nevetés – „el fog hangzani”, le fog játszódni. Még akkor sem biztos, hogy a következő időt jogosan idézzük meg a kép szereplőjeként, ha a megörökítendő alak tisztában van a róla készülő kép ilyen jelentésével. Arról pedig aztán már végképp le kellene mondanunk, hogy egy csecsemőt tartó anya mosolya mögött a saját jövőjére és a gyermeke jövőjére vonatkozó álláspontja milyenségére utaló információt, pláne messzire mutató előrejelzést lássunk. Hogy ő otthonosan érzi magát, amikor a kisdedét megmutatja az időtlenségnek, és látszik rajta a büszkesége is, amikor gyermeke szépsége, egészségessége a képről a nézőre fog sugározni, ami eltöltheti anyai büszkeséggel is, azt nem szeretnénk megkérdőjelezni.

És mégis arra gondolunk, hogy a megörökített mosoly nem más, mint az otthonosság meglétének képi bizonyítéka.