Jónás Tamás BÉKEMÁNIA

Barátaim, ezek a nehéz idők, megtörnek-e minket, gondolkodom.
Egyetlen feladatunk, hogy az elesettjeinket kellő szeretettel ne zaklassuk.
Ha felvirrad a fel nem ismerhető Napunk, veszélytelenek maradjunk, mint a békén hagyott teknős.
Meghasadó atomok ne bántsák rezgéseink, sugárzásunk mások sejtműködéseit. 
És nem eltűnni mégsem,
mégsem végleg!

Kiss Judit Ágnes Káté

Mert hősök nem születnek.

A kor s a pillanat

szorítja azzá őket

valami prés alatt,

s ha beléjük karcolni

ideje nem marad

a hangzatos eszméket,

hát utólag farag

föléjük síremléket

- márványba vert szavak –

s a koszorúkon lifeg

a hazug gyászszalag.

A lenyelt vélekedés,

mint fémet a savak,

széjjelmarja a gégét,

amíg ki nem szakad

a torokból a szégyen,

s mint régi filmszalag,

ideidézi őket,

a sorvadt árnyakat,

kiket hősnek nevezni

hol kell, hol nem szabad,

s akikre akaratlan

ez a sors rászakadt.

Az idő megáll egy percre,

aztán tovább szalad,

nincs kortynyi irgalom sem,

vagy jóság egy falat,

tátognak tört gerinccel,

mint partravont halak.

Ha újratemetik is,

mindegyik ott marad

arccal földnek fordítva

- hogy bosszú vagy harag? -,

feküsznek ölnyi mélyen

a rettegés alatt

nincs új üzenet

noran, 2004

Molnár Krisztina Rita Dallam

eloldom magamat

szomorú fűzfámtól

eloldom magamat

gyönge violámtól

magamat eloldom

ködanyám képétől

magamat eloldom

gyönge nemzetemtől

nem lököm magamat

sárország sarába

csak hajtom fejemet

igéhez igába

zöld erdőbe járok

fenyőmagot enni

szabad egek alatt

gyöngyharmatot inni

testemet eloldom

amikor a hold kel

de tőled úristen

a halál sem old el

Különlét, PONT Kiadó, 2008

Stiller Kriszta Határtalan

Határ van, de sehol sincs az ország,

évek óta már köpni sem merek,

a lúzereket művésznek hívom,

a népet pedig úgy, hogy emberek.

Nem vagyok sem miniszter, se bankár,

csak egy költő, ki magyarul agyal,

nem akarok sehová se menni,

inkább leszek itt a legkisebb magyar.

Ködforgató

Irodalmi Jelen Könyvek, 2014

garai péter sándor Identitás

És volt egy úr, aki

törülközőt szeretett pluszba
és megkért folytassuk angolul
Aztán átkísért a szomszédba 
nagyszülőkhöz, és az unokához
akivel németül lehetett csevegni
Végül megszólaltak a nagyszülők

magyarul, és mondtam
dejszen én is magyar vagyok!

Fűri Rajmond Embererdő

Deák-Sárosi László: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” (Tamási Áron: Ábel)

Az interneten terjesztett tartalmakkal szemben közülünk sokan, akik éltünk a világháló korszaka előtti időkben, kissé bizalmatlanok vagyunk. Mondhatjuk, okkal és joggal. A különböző formális és informális úton terjedő szövegek, képek, zenék, videók özöne áttekinthetetlennek, feldolgozhatatlannak, és jó részük érdektelennek vagy hiteltelennek tűnik. „Özönlik ránk a globális szemét” – gondolhatjuk. Ne feledkezzünk meg azonban, hogy már az alexandriai könyvár, de akár egy középkori szerzetesrend könyvtára is feldolgozhatatlan volt az egyén számára. Csak a kiválasztási eljárások újak még viszonylag számunkra. Ha jól tudunk szelektálni, értékes anyagokra bukkanhatunk.

Nemrégiben ajánlottak figyelmembe egy, a Jútubra (Youtube) feltöltött kisfilmet. Egyszerű rövidfilm, klasszikus dramaturgiával mesél el egy történetet, hossza mindössze 9 perc 21 másodperc. A címe „Yu Ming is ainm dom”, ami írül annyit tesz, „Az én nevem Yu Ming”.

Hallott valaki az írekről? És az ír nyelvről? Azért teszem fel ezeket a provokatív retorikai kérdéseket, mert egyik kedves, egyébként művelt diplomás ismerősöm a napokban úgy nézett rám, mint egy marslakóra, amikor elmeséltem neki, hogy Írországban még beszélik, pontosabban egyáltalán beszélik az ír nyelvet. Ő azt sem tudta, hogy létezik ír nyelv. Mindenesetre furcsa nekem ez a tájékozatlanság, hiszen az ír Európa legrégebbi írott és irodalmi nyelve a görög és a latin után, és hivatalos nyelv az Európai Unióban, abban az államszövetségben, amelynek mi is tagjai vagyunk.

A kisfilm éppenséggel egy fordított történetet mesél el, amikor valaki abban a hiszemben érkezik Írországba, hogy ott az ír, a „Gaeilge” mindennaposan használatos nyelv. A történet fiktív, de nagyon is lehetséges, valószerű. Alapja egy anekdota vagy városi legenda, amely szerint egy kínai fiatalember megtanul írül, és később Dublinban, a fővárosban szembesül azzal, hogy senki nem érti őt. Az egészet fel lehet fogni úgy is, mint egy kellemesen humoros csattanót, azonban annál sokkal több. Nem csupán annak, aki még nem is hallott semmi közelebbit „nyugat magyarjai”-ról. A „Yu Ming is ainm dom” egyszerű elbeszélő eszközeivel sok érvényes állítást közöl napjaink egyik alap-életérzéséről. A kisfilm címe alatt az élőháttér a lebegő tengervíz. Yu Ming, a kínai fiú neve az itt parttalannak látszó tengerben, a glóbusz világóceánjában „úszik”. Mondhatnám: elveszett a nagy amorf, globális világban. A fiú eleve parányi pont, hiszen a világ egyik legnépesebb nemzetének, népcsoportjának a tagja, akik annyian vannak, mint a kínaiak, minthogy azok is. Yu Ming aztán (végül) eljut a világ egyik legkisebb nyelvi közösségébe: az anyanyelvüket még beszélő írekhez.

Tévedés ne essék, léteznek népek, nemzetek, sőt nyelvhasználók, akik még az íreknél is kevesebben vannak, azonban a kontraszt így is érdekes. Ázsia keleti végéből jön egy ember Európa legnyugatibb szegeltébe. A világon mintegy harmincmillió embernek vannak az ősei között írek, egy felmérés szerint többek közt minden negyedik Egyesült Államok-belinek, azonban az Ír szigeten csupán kb. 4 millióan élnek, és csak egy százalékuk használja a mindennapokban és anyanyelvi szinten kelta ősei nyelvét. Az íreket a normannok és az angol uralkodók gyarmatosították, de nyelvüket csak a 19. században veszítették el, jórészt az 1845-1849 közötti Nagy Éhinséget okozó krumplivészt követően. Az írek angolul beszélnek, ezért nem értik a kínait. Vagyis a kínai fiút. Yu Ming a kínai társadalmon belül elveszettnek érezheti magát. Egy háztartási boltban eladó-pénztáros. Jellemzően nem valamilyen hagyományos kínai foglalkozást űz, vagy legalábbis nem annak helyi változatát, amelyben valamiképp önmaga lehetne. Ő csak egy csavar a kereskedelmi gépezetben, aki olyan mechanikusan végzi a munkáját, hogy nem is tud pontosan visszaadni a vásárlónak. Az unalom, a tucat-érzés kidobja őt a közegéből. Ha Yu Ming egy porszem a milliárdnyi „kínai tengerben”, akkor még kisebb a kereskedelmi alkalmazottak tucatjai között. Ettől a tucat-érzéstől ő egy ötlet révén szabadul meg. A könyvtárban látott, megpörgetett földgömbön véletlenül rábök Írország térképére, és a világ másik sarka felkelti az érdeklődését. Utána már egy földrajzi atlaszt lapozgat, és fejébe veszi, hogy megtanul írül. Felül annak, az atlaszban látható megtévesztő információnak, amely szerint Írország hivatalos nyelve az ír, a Gaelic. Nyilván az információ igaz, hiszen az ír az egyik hivatalos nyelv, csak valójában kevesen beszélik. Mindenkinek kötelező az általános- és a középiskolában tanulnia az ír nyelvet, de a tudásuk a jelek szerint nem marad meg.

Yu Ming fél évig tanul írül. Ez egy későbbi elszólalásából derül ki, de mindenesetre a főszereplőnket nemsokára Dublin repülőterén látjuk viszont. Még ott sem sejti, hová érkezett, hiszen a repülőtéren a feliratok kétnyelvűek. A fiú boldogan néz körül, és egy busszal beutazik a városközpontba. Ott éri az első meglepetés, amikor egy ifjúsági szállón nem érti azt, hogy őt miért nem értik. A történetben van egy késleltetés, hiszen a recepciós ausztrál. Nüansz és kis csattanó azoknak, akik ismerik az angol nyelv akcentusait. Ez tehát egyrészt késleltetés, hiszen nem feltétlenül kellene találkoznia nyomban egy helyi emberrel. Ezzel szemben a globális kultúrával találkozik. Az ausztrál hív egy „ferde szemű” fiút, hogy fordítson neki, mert azt hiszi, Yu Ming kínaiul beszél. Az ausztrálnak az ír kínai. A másik, a távolkeleties kinézetű fiú azonban nem kínai, hanem mongol. Angolul viszont tud, és megmagyarázza az ausztrál recepciósnak, hogy a fiú bizonyára szobát akar kivenni. Nem tudja, csak kitalálja. Van tehát a mongolnak általános (globális?), de lehet, hogy épp sajátos kulturális logikája.

A következő kis epizód látszólag fölöslegesnek tűnik, de mégsem az. Yu Ming leül enni az ifjúsági szálló menzáján. Kést és villát fog a kezébe, de nem boldogul vele. Hiába nézi a szomszéd asztalnál ülőket, a keze nem áll rá az evőeszközökre. Meg kell jegyeznem, hogy még a film elején is látható volt a fiú evés közben. Pálcikákkal emelte be a falatokat a szájába. Ez a korábbi képsor is most nyer értelmet, hiszen Yu Ming, amikor rájön, hogy nem képes a kést és villát „rendeltetésszerűen” használni, legalábbis európai módon, akkor megfordítja az evőeszközöket, és pálcikákként használva már eléri célját: meg tudja velük fogni a falatokat. Egy ilyen mellékesnek tűnő képsor is rendkívül kifejező lehet. Egyszerre jelképezi a kultúrák találkozását, az inkompatibilitásukat, de egyben összebékíthetőségüket is. Ha a világ a feje tetejére állt (nem értenek írül Írországban), arra feltehetőleg lesz megoldás, hiszen az egyén leleményessége áthidalhatja az ellentéteket. Ehhez pedig lehet, hogy épp a problémára reagálva szintén fejtetőre kell állni. Az evőeszközök megfordítva visszakapják a funkciójukat, és Yu Ming a glóbusz másik oldalán, otthonról nézve a feje tetején állva lehet, hogy mégis megold valamit. De mit? A film vége előtt viszont még a kérdés sem teljesen egyértelmű.A kínai fiú a következő jelenetben egy kocsmába, amolyan ír pubba tér be, és továbbra is írül próbál kommunikálni. A csapos már nem külföldi, de ő sem tud írül. Yu Ming munkát keresne, de a kocsmáros annyira kondicionált logikával bír, hogy csak azt képes feltételezni, hogy inni akar. Kérdezi is tőle, gesztusnyelven, hogy mit inna. Ajánl is a fiúnak Guiness-sört. Az aztán ír szimbólum, a jelek szerint sokkal inkább, mint az ír nyelv. Legalábbis még itt. A helyzetet egy idős férfi menti meg, aki viszont beszél írül. Maga mellé ülteti a kínai fiút, és elmagyarázza neki, hogy hallja, jól megtanult írül fél év alatt, és azért nem értik Dublinban, mert itt beszélik nagyon kevesen az ír nyelvet. A fiú itt elmondhatja a címben szereplő mondatát: „Yu Ming is ainm dom”, vagyis „A nevem Yu Ming”. Bármilyen egyszerű a jelenet, megrázó, döbbenetes folyamatos beszédet hallani egy olyan nyelven, amelyet már alig beszél valaki, és egy olyan ember szájából, akinek a nyelvét milliárdnyi ember beszéli. Az ősz hajú ír férfi felvilágosítja Yu Minget, hogy az ír nyelvet még használják a sziget egyes részein. Az ember nem tudja, hogy sírjon-e, vagy nevessen, amikor a beszélgetést hallván a csapos halkan és csodálkozva megkérdezi kollégáját: „Te tudtad, hogy Paddy beszél kínaiul?”. Ez a megnyilvánulás jól illusztrálja az íreknek a saját nemzeti nyelvüktől való elidegenedését. A csapos már nem külföldi, hanem ír akcentussal beszéli az angolt.

A kisfilm utolsó egysége az ír anyanyelvűek régiójában játszódik, és csattanóval zárul, ami felfogható humorosnak. Egy busz érkezik az úgynevezett „Gaeltacht”-ba, ahol az írt még közösségi nyelvként használják: látszik egy ilyen tábla, amely mellett a jármű elhalad. A nyugati parton vagyunk, a busz a tengerparti sziklák közelében megáll egy fogadó előtt. A fogadóba betér két vendég. Nem igazán állapítható meg, kicsodák, láthatólag turisták. Azt feltételeznénk, hogy egyikük a kínai fiú, aki a Gaeltachtba megy, mert használni szeretné az ír tudását. Azonban nyomban kiderül, hogy Yu Ming nem az egyik turista, hanem (már) a csapos. Írül üdvözli a betérőket: „Isten hozta önöket Connemarába.”

Az igazi csattanó nem csupán önmagában az a felismerés, hogy Yu Ming már nem turistaként, hanem munkavállalóként, beilleszkedettként, otthonosan fogadja az oda látogatókat. Érdekes az az ív, amelyet a rövidfilm eleje óta bejárt. Ő ugyan itt is csak eladó, akárcsak odahaza, a világ túlsó felén, de mégis hatalmas a különbség. Nem tucatárut rak kelletlenül a polcra, hanem jó kedvvel, „Isten hozott”-al üdvözli a betérőket. Amilyen kicsi a különbség a két bolt és két munka között, épp annyira jelentős. Yu Ming kínaiként egy gépies, globális világból egy emberarcúba került. Egy a milliárdból, tucatnyi a bolti eladók közül, de ír nyelven beszélőként egyéniség egy kis nép még kisebb anyanyelvének beszélőjeként egy connemarai kocsmában.

Ez legalább annyira szép variációja az identitáskeresésnek és -találásnak, mint amilyet Tamási Áron „Ábel”-trilógiájában olvashattunk. Ábelnek is a világ másik felére kellett utaznia, és egy fekete amerikaitól kellett hallania a kérdésre a választ, amelyet korábban senki sem tudott megválaszolni neki hitelesen, hogy miért is vagyunk a világon? A néger szerint, akinek az őseit rabszolgának hurcolták el a szülőföldjükről: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”

A film tanulsága szerint Yu Ming is otthonra talált. Az egyik legnagyobb nép tagjaként az egyik legkisebb anyanyelvi közösségben. Érdekes, hogy egy nyelven lelt (választott) hazát. Az ír nyelv, még ha eltűnőben van is, sajátos vonzerőt jelenthet, még egy, a világ másik sarkából érkezőnek is. Persze, Yu Ming kínaiként a saját hazájában is otthon lehetne, de ott nem volt otthon, mert egy semleges, globális közegben élt, dolgozott. Ahogyan Dublinban az ausztrál és a mongol is. Az másodlagos, hogy a kínai fiú Connemarában marad-e hosszabb távon is. A lényeges, hogy ott talált meg valamit, egy kis nyelv közösségében, és mi tudjuk, érezzük, hogy utána akár Kínában is megtalálhatja – ugyanazt: az „otthon”-t.

A szövegben említett kisfilm:

https://www.youtube.com/watch?v=qA0a62wmd1A

(Forrás: a Magyar Szemiotikai Társaság honlapja)

Egy angliai levelezésből (2)

Drága Mamikám!

Először is ne haragudj, hogy csak most írok. Tudom, már régóta ígérem. Nagyon munkás időszakon vagyunk túl, talán most már egy picit könnyebb lesz. Nagyon nehéz volt a nyár, sokat dolgoztunk, és a szeptember, az október is, mert itt volt még őszi szünet az iskolásoknak, és nem tudom miért, de nagyon sokan jönnek az IKEA éttermébe enni. Persze nem panaszkodni akarok, mert ez a bizalom jele, hogy jól dolgozunk, ezért sok munkaórát kaptunk. Na és a sok szép munkának meglett a gyümölcse, mert így tudtunk egy óriási lépést tenni az angliai életünkben: elköltöztünk egy 37 négyzetméteres, 1 szobás kis lakásba, ahol csak Csabi meg én lakunk. Szerettük azt a házat is, ahol ezelőtt laktunk, és a lakótársakat is, de így felnőtt fejjel csak így a jobb, kell a magánszféra.

Igaz, ez bizonyos anyagi áldozatokkal is járt. Az ezt megelőző 1 évben többek között erre gyűjtöttünk. (Zoli papa mindig azt mondta: „Minden költözés egy leégés.” – Mármint anyagilag, és valljuk be, valahol tényleg így is van.) Az is igaz, hogy így minden hónapban jóval többet fizetünk ki albérletre, lakhatásra, de egyértelműen megéri. Sokkal minőségibb életet tudunk élni, jobban ki tudjuk pihenni magunkat, nem kell annyi emberhez alkalmazkodni. (Akkor megy az ember zuhanyozni, WC-re vagy főzni, amikor akar. A szomszédok is csendesebbek.) Kényelmesebb az életünk: vettünk saját ágyat, vízforralót (mert sok teát iszunk), és nekem kenyérpirítót (mert gyerekkorom óta változatlanul a fokhagymás pirítós az egyik kedvenc ételem). Szóval nincs okom panaszra, jól élünk, van mit enni.

A munkahelyünket, a munkánkat változatlanul szeretjük, az IKEA pedig jó cég, jó itt dolgozni. Én a magam részéről sok kedves kollégát ismertem itt meg, szeretem őket, jó velük dolgozni. Persze itt is megvannak a problémák, a néha kiborító helyzetek, de így mindent összevetve: ez életem legjobb munkahelye, és eddig még ez a leghosszabb munkaviszonyom, és nem azért, mert korábban máshol nem akartam volna sokáig dolgozni, maradni. De a lényeg, hogy életemben először érzem azt, hogy anyagilag is van értelme a munkámnak, hogy itt lehet „egyről a kettőre jutni”; és a legfontosabb: azt érzem, hogy életemben először megbecsülnek. Nem csak azt érzem, hogy egy nagy kihasználás az egész. Van elég munkaórám, meg tudok belőle élni, sőt még félrerakni is tudok, de szerencsére van elég szabadidőm is, szóval ez itt nagyon jó, nem egy szokásos „rabszolgasors”. Ilyenkor Karácsony közeledtével mindig szokott lenni egy karácsonyi buli a dolgozóknak finom, ingyen vacsorával, és ilyenkor szoktunk éves bónuszt, pénzjutalmat kapni (ez ebben az évben kb. 80 ezer forintnak megfelelő összeg). Ezenfelül minden évben, minden dolgozó kap karácsonyi ajándékot, ez mindig meglepetés. Szóval jól érzem itt magam, többször megdicsérnek, én nagyon elégedett vagyok.

Az elmúlt hetek új híre és lehetősége, már ami a megbecsülést és bizalmat illeti: lehetőség volt arra, hogy a meglévő munkaszerződést kiterjesszék, vagyis több munkaóránk legyen a szerződésben megállapítva. Csak, hogy értsd: mi heti 18 órára vagyunk szerződve. Ez azt jelenti, hogy az IKEA áruház hetente 18 munkaórát köteles biztosítani, illetve kifizetni részünkre, ha vakációra, szabadságra megyünk, vagy betegszabadságra kényszerülünk. A valóságban ennél persze jóval többet dolgozunk: heti 35 – 40 órát, és be kell valljam, ez bőven elegendő, ebben remekül el lehet fáradni.

Ez a heti 18 órás szerződés egyébként jó, mert az IKEA nagyon jó órabért fizet nekünk (ez jóval magasabb az itteni, angliai minimális órabérnél), és ez a jövőben még emelkedni fog. Egyszóval jól meg lehet belőle élni, persze csak akkor, ha az ember odafigyel, és nem szórja a pénzt. Hidd el, számtalan példát látunk arra, hogy idejönnek emberek Kelet – Európából vagy valamilyen nehezebb élethelyzetből, és nem tudják megbecsülni a helyzetüket, a lehetőségeiket, és elszórják a pénzüket meg hülyeségekre költik. Na de ez már a „fogyasztói társadalom” hatása. Nem valami jó pszichológia…

De a lényeg, amit mondani akartam, hogy lehetőséget kaptam szerződésbővítésre: azaz, hogy heti 24 órát kaphassak mindig biztosan. (Lehetne 30 is, de annyit nem akarok vállalni, mert kell nekem a szabadidő is, hogy angolozhassak; azért nekem a nyelvtanulás a fő cél.) ez biztonságot adna: ha nyaralni megyünk, vagy ha ’ne adj isten’ beteg lennék, többet fizet a cég. Ráadásul itt Angliában egy lakásbérlés sem olyan egyszerű: teljesen átvizsgálják az embert, hogy milyen munkaszerződése van, mik a banki kondíciói, tudja-e majd fizetni az albérletet, milyen lakó volt a korábbi helyeken, az előző albérletei tulajdonosaitól írásos referenciát kell szerezni… szóval nem egyszerű. Nos, ilyen szempontok miatt is jó lenne egy ilyen 24 órás szerződés. Mindenesetre én jelentkeztem, írtam egy szép, frappáns levelet az egyik vezetőmnek, és most izgatottan várom a végeredményt. Itt tulajdonképpen most meg kellett pályázni ezt a lehetőséget. Azt mondják, nekem jó esélyem van megkapni… remélem. De ha mégsem jönne össze, nem fogok elkeseredni, eddig is jó óraszámokat kaptam.

Azt kell mondjam, egyre jobban érzem itt magam. Nyilván ez azzal is összefügg, hogy az ember egyre több tapasztalatra tesz szert az itteni élettel kapcsolatban, illetve az angolunk is egyre jobban fejlődik – még akkor is, ha az ember nem ül neki tanulni, óhatatlanul „ragad” az emberre. És ez jó. Persze én igyekszem tanulni is, olvasni, szótárazni. Sajnos TV-nk nincsen, mert itt egy egyéves, un. TV-licenc díjat kell kifizetni (kb. 60 ezer forintnak megfelelő összeg), és ez most még azért túl drága lenne, főleg mert ezen felül van havi TV-csomag díj is. Szóval most még nem, de majd egyszer a jövőben lesz TV-nk. (Ja, és a TV-készüléket is meg kéne venni…)

Szóval érted. De mivel szerencsére az internet korában élünk, azért van szórakozásunk; filmeket, TV-riportokat tudunk nézni az interneten, mert szerencsére van itt számítógépünk, vagyis laptopunk. Na és az ember angolja azért is fejlődik, mert vannak kedves munkatársaink is. Érdekes módon, több kedves román kollégánk van, van egy új főnököm, egy nagyon kedves, román srác, G.. De van egy nagyon aranyos lengyel kolléganőm, M., most vele és a párjával megyünk el jövő héten túrázni. De sok jó magyar és olasz kollégánk is van. Különösebben nem járunk össze, mert azért örülünk, ha néha kettesben lehetünk, és van időnk egymásra, vagy csak magunkra. Én változatlanul járok futni, a közelünkben van egy nagyon szép park, aranyos kis mókusokkal. Ezt változatlanul nagyon élvezem.

Ja, valamit még elmesélek. Az elmúlt hetekben nagy lépést tettünk előre a saját modernizációnkat illetően. Mindkettőnknek vettünk okostelefont. … Az a helyzet, hogy ugyan ilyen okostelefonok már 10 éve vannak, léteznek, de mi valahogy eddig egyrészt anyagilag sem tehettük meg, hogy vegyünk, illetve nem tartottuk égetően fontosnak, szükségesnek. De be kellett látnunk, hogy nem maradhatunk le a világtól. Igazából a mobiltelefon mindig státuszszimbólum volt, ezért övezi ilyen nagy érdeklődés… csak nem a mi részünkről. Mi egy közösen eltöltött túranapot vagy vacsorát a kedvenc török kebabosunknál többre értékelünk, mint a legújabb telefont, de ez már egy másik kérdés… Na de próbálunk haladni a korral. Hozzáteszem, ha most 85 éves lennék, már nem biztos, hogy meg akarnám tanulni az okostelefonok használatát, de mivel a helyzet az, hogy még 35 sem vagyok, így azt hiszem, muszáj…

Remélem látható, és észrevetted, hogy lila tollal írok Neked. Tudod, ha valami szép, lila színű virágot vagy pulóvert vagy valamit látok, mindig Te jutsz eszembe, hogy a kedvenced a lila szín. Ezért lilán fogó, lila tollat vettem, hogy ezzel írhassam a leveleimet Neked.

Gyakran eszembe jut a legendás cicád, Miska, mert én is nagyon szeretnék macskát. Mostanában nagyon sok jót olvastam a macskákról és az ő hatásukról. Nagyon jó hatással vannak mind a mentális, pszichés, mind a fizikális egészségre. Főleg a dorombolásuk nagyon egészséges, és még a törött csontok is hamarabb összeforrnak, ha doromboló cica van körülöttünk. Most is jó lenne, de sajnos a lakásbérleti szerződésünk kizárja, hogy állatot tartsunk. De majd egyszer valamikor jó lenne egy kis cirmos.

Tudod, Mamikám, az elmúlt 3-4 év nem volt nekünk könnyű, nem volt egyszerű. Bizony, sok nehézséggel kellett megküzdenünk, főleg, ami az angliai munkavállalást illeti. De tudod, így összességében azt kell mondanom, hogy megérte. Még így is, hogy igazából csak másodjára sikerült egy jobb munkát találnunk, és igazából kétszer is kockáztatnunk kellett az összes megtakarításunkat és kétszer is a nulláról kellett kezdenünk mindent. Úgy érzem, jó úton haladunk.

A munkahellyel az a jó, hogy akár egy egész életpályát lehet építeni rá, akár nyugdíjba is mehetnénk innen, ha minden jól alakul. Ami főleg a mai világban ritkaság, de az IKEA biztos, jó, nemzetközi cég.

Persze most, hogy volt ez a BREXIT, vagyis Nagy-Britannia kilép az Európai Unióból; nos, nem tudom, meddig maradhatunk. Elvégre mi is európai uniós bevándorlókként, illetve munkavállalóként vagyunk itt. De ez még a jövő, még két évig eltarthat a folyamat, addig sok minden lehet. Mindenesetre, mi most úgy látjuk, hogy szívesen maradnánk, és elsősorban nem is az anyagiak miatt – bár hazudnánk, ha azt mondanánk, ez nem számít. De valahogy jól érezzük itt magunkat, pozitívabb a hangulat és nekem legalábbis a nyelvtanulás elsőszámú cél. Szóval meglátjuk, mi lesz. Ha maradhatunk, még azon is nagyon elgondolkozunk, hogy vidékre menjünk lakni. Exeter például nekem nagyon szimpatikus város, de annyi minden lehet még… és tudod valahol ez az, amiért most azt érezzük, hogy nekünk jó itt: hogy annyiféle lehetőség van – aztán, hogy mi lesz, majd az élet eldönti.

Küldtem Neked egy képeslapot is a Wembley Stadionról, aminek a „lábánál” lakunk. A városrész ahol lakunk, Wembley. Nagyon szeretjük, jó környék.

Nagyikám, remélem, hogy azért jól telnek a mindennapjaid. Így sok ezer kilométer távolságból én csak néhány sorral tudlak szórakoztatni, és persze majd telefonon is hívlak.

De a postaládát időnként nézzétek meg, mert elsősorban levél útján jelentkezem majd, továbbra is.

Várom a szabadságot, legközelebb akkor láthatlak. Addig is sok-sok puszit küldök, és nagy ölelést Neked, Mamikám! Hamarosan újra jelentkezem!

Ancsi

London, 2016. november  10.

garai péter sándor Svejc

Svájc a legjobb hely a világon. A terroristák drogból szerzett pénzeiből, 
a maffiák millióiból, a korrupt politikusok lopott milliárdjaiból, az oligarchák 
adó elkerült vagyonaiból, a nácik aranyából, amiket svájcban rejtegetnek 
prosperál egy okos, megalkuvó nemzet. És ha a jövő hónapban megszavazzák 
az állampolgáraiknak feltétel nélkül járó havi 2500 frankos apanázst, kivándorlok,
hogy részesüljek belőle, és csak az írásnak éljek. Esetleg ha megöregszem
visszatérek a dohányzáshoz, és az ingyenes, állami heroin-fenntartó kezelésbe 
is beszállok, és boldogan élek,
amíg be nem adom a kulcsot

Németh Bálint Napilap és történelem

"Tiétek a sajtó, a pénz" - olvasható a megállapítás, nem sokkal az "Elég volt a liberális terrorból!" szöveg alatt. a kapcsolószekrényre ragasztott kifakadásokat megörökítő fénykép a Népszabadság 1993. január 16-i, szombati számának médiaháborúról szóló írását illusztrálja. az újságot, pontosabban a hétvégi mellékletét lomtalanításkor találtam pár hónapja, és elraktam. nyilván azért, mert már történelem, máskülönben nem nagyon őriz meg napi sajtót az ember, meg hát eleve Népszabadság, akkor még talán az volt ráírva, hogy "szocialista napilap", és hát sokszor tényleg ilyen volt meg olyan, akkor is meg azóta is, tulképp talán ciki is bevallani, hogy jórészt ezen szocializálódtam (haha), szóval biztosan ezért lettem én is ilyen meg olyan. mindenesetre teátrálisan eltettem emlékbe, ugyanolyan teátrálisan, ahogy ma délelőtt elballagtam egy friss Népszabadságért, és ahogy ezt is elteszem majd emlékbe, mert hirtelen ebből is történelem lett. amúgy jó belőle pl. Megyesi Gusztáv, az Aldi visszaszívott buktaügyi hirdetéséről meg az ennek kapcsán immár mechanikusan beinduló gyanakvásról ír. szívesen olvastam, mert gyanakodni én is üzemszerűen szoktam (pl. fura zúgást vélek hallani néha, és nem tudom eldönteni, darázs vagy helikopterrotor zúg-e, vagy csak a liberális terror gépezete duruzsol megint a fejemben), az Aldit pedig nagyon szeretem (mondjuk a buktát nem annyira, úgyhogy az Aldisat is csak politikai értelemben próbáltam idáig).

Kertész Éva Lali

Az üdülőtelepen még az ötvenes években parcelláztak, olyan pici telkeket osztottak, hogy épp egy kis faháznak jutott hely, többnyire egy helyiséggel, ha konyha és fürdőszoba volt, az már a jólétet mutatta. Ráadásul nagyon közel voltak a telkek, gyorsan el kellett dugni a szomszéd elől, ha a kifogott hal nem érte el az egy kilót sem. Ettől függetlenül, mesélték az öregek, jó volt a hangulat, átadták a kerítésen egymásnak a házi pálinkájukat, aztán járt ide-oda a pohár, feledve a sikertelen napot. Néhányan persze lódítottak, hogy mekkora hal is fő majd holnap a bográcsban, de azt senki nem hitte el. Időnként aztán híre ment, hogy a Bartának vagy a Józsinak tíz kilós pontyot sikerült fognia, csodájára is járt a telep, ki volt akasztva a fára. Szakmai titok volt, ki hol és mivel eteti a halakat, de inkább a szerencse, mint a tudományos utánajárás hozta meg néha az eredményt. Aztán panaszkodtak az időjárásra, hol a hidegre, hol a melegre, meg hogy tiszta a víz vagy épp zavaros, sikerült a kezdő horgászokat teljesen félrevezetni.

Lassan aztán kiöregedtek az őslakók, a gyerekeket nem érdekelte a horgászat, kezdték eladogatni a faházakat, sokszor két telek is eladásra került egymás mellett és épültek rá a nagyobb házak. Már nem a faluból jártak ki hétvégére az emberek, hanem a közeli nagyobb városokból érkeztek pihenni vágyók a vízpartra és építették az új, szép vagy ízléstelen házakat. A horgásztanyából így lett az évtizedek alatt üdülőtelep. A faladikokat felváltották a motorcsónakok, jöttek a vízisízők és jetskisek. A hétvégén nagy társaságok töltötték meg a nyaralókat, elindult egy másfajta élet. Alig-alig vett már itt igazi horgászszenvedélyért házat, telket valaki. A régi horgásztanyák kis udvarán annak idején nem is volt virág, az új nyaralók meg versenyeztek, kinek szebb a füve, ki ültet szebb virágokat, kinek sikerült jobb és nagyobb hajót vennie. Az ősfák nagy részét is kivágták, eltűnt a régi akác és hárs illata, a környezetbe nem illő fenyők és tuják kerültek a helyükbe. Ritkán, csak az árnyék kedvéért maradt meg itt-ott néhány nyárfa. Aztán, ha veszélyessé vált, azt is ki kellett vágni. Csak a folyó maradt a régi.

A városi emberek pihenni jöttek, péntek este már szinte mindenki ott volt. Fáradtak voltak és örültek a hétvégének. Pillanatok alatt összeverődtek a szomszédok, a pálinkázási hagyomány folytatódott, előkerült a hideg sör, tervezték a programokat. Aztán jöttek a bonyodalmak. Füvet meg sövényt kellett nyírni, kapálni meg gyomlálni, állandóan locsolni, ráadásul mindig elromlott valami. Segítség kellett volna, hogy rendben legyen minden és ne munkával teljen itt is a hétvége.  Mert akkor alig jutott idő csónakázásra, fürdésre, arra a pihenésre, amiért a nyaralót megvették, építették.

A rendszerváltás után a közeli faluban nagyon sokan elvesztették a munkájukat, különösen a cigány emberek élete kezdett egyre nyomorultabbá válni. Idénymunkát még kaptak is, de a szegénység az évek alatt lassan tragikussá vált.  Aztán rájöttek, az üdülőtelepen lehetne dolgozniuk, tavasztól őszig. Először csak bekiabáltak a kerítésen, hogy lenne-e valami munka. És mindig volt. Lali, az egyikük, egy biciklire akasztott ásóval és gereblyével kezdte, de dolgozott tisztességesen. Elterjedt a híre, neki érdemes szólni. Mert olyanok is voltak, akik ígérték, hogy jönnek, aztán belealudtak a péntek esti részegségbe, vagy elkezdték ugyan a munkát, majd egy kis szünetet meg előleget kérve elugrottak a kocsmába. És aznap már vissza sem jöttek. Sokan akarták a Lalit, szóltak neki, holnap gyere, le kell vágni a sövényt. Így, tegezve. Ők hozzá voltak ehhez a tegezéshez szokva, én megalázónak éreztem.  Igen, jövök, válaszolta Lali, reggel nyolcra itt vagyok, de nincs sövénynyíróm. Nem baj, van itt, csak gyere.  Rendesen megcsinálta, eleinte nem is tudta, mennyit ér a munkája, ránk bízta. Testes ember volt, hatalmas munkabírással. Amikor először volt nálunk, kérte, tessék adni egy sört, mert azt szokták. Lassan kialakult a tarifa, gondolom, egymás között megbeszélték, mit mennyiért, mert nem bízták már ránk mennyit adunk, megmondták az összeget. Aztán Lali összeszedett egy csapatot, elvállalta a munkát és megígérte a nyaralóknak, bízzanak benne, ő majd felügyeli. Valójában akkor jött létre a vállalkozása. Nem hivatalosan persze, de megalakult a Lali Kft. Hozzánk továbbra is csak ő jött, onnan ment körbenézni, hogy dolgoznak az emberei. Akivel nem volt megelégedve, elküldte és hozott helyette mást. Neki fizettünk, ő meg az embereinek.

Én sokszor beszélgettem vele, leültünk a teraszon, amikor a sörivás volt, és mesélt. Három családom van, így mondta, és mind a három iskolába jár. Az asszony csak éjszakai műszakot vállalt a húsz kilométerre lévő gyárban, oda jár be biciklivel, azért, hogy napközben tudja a gyerekeket ellenőrizni. Nem tud az nekik a tanulásban segíteni, a fiúnak nem is kell, mert van esze a tanárai szerint, ő biztos tovább is megy majd valami szakközépiskolába. A lányok, folytatta, már lustábbak, rájuk oda kell figyelni. Van egy tanár, akihez járnak korrepetálásra, amíg tanulnak, az asszony takarít meg vasal a tanár családjánál.  Így ők is jobban haladnak már, nekik is kell majd valami szakma, én azt akarom, jobban éljenek, mint mi.  De iskolaszünetben dolgoznak, amit megkeresnek, abból azt vesznek, amit akarnak. A lányaim takarítani járnak a faluban, a fiam, meg látja, itt dolgozik velünk.

A Lali vállalkozás egyre sikeresebbnek tűnt. Úgy két év telhetett el, amikor a nyaralóba kiérve, meglepetésünkre Lali egy ócska Ladával és utánfutóval járta körbe a telepet. Az utánfutón az innen-onnan kapott szerszámai mellett, ott volt a saját fűnyírója, a motoros kapája, ásók, gereblyék. És elkezdte felvállalni a munkát. Lett mobiltelefonja is, névkártyája ugyan nem, azzal hivatalossá vált volna az illegális vállalkozása, de mindenkinek megadta a telefonszámát. A szervező munkája profibb lett, gördülékenyen folytak a tavaszi kerti munkák.

Az üdülőtelepen az utóbbi években viszonylag kevés betörés vagy lopás volt. Persze, ha mégis előfordult, a falubeli cigányokat gyanúsították az emberek, és a rendőrség is. Pedig nagyon sok magyar ember is él arra mélyszegénységben. Az utóbbi időben inkább élelmiszert loptak, elvittek mindent, amit a fagyasztókban találtak. Az italok közül a sör kellett nekik, a márkásabb italok nem érdekelték őket. Épp a szomszédunkban történt nyár közepén egy ilyen kamra-kifosztás. A konyhaablakon mászott be valaki és kirámolta a fagyasztót, elvitte a konyhában talált söröket. A háziak fent aludtak az emeleten, így reggel vették csak észre az éjszaka történteket. Kihívták a rendőröket, akik végezték a szokásos munkájukat, összegyűlt az utca népe, és persze mindenki a cigányokra gyanakodott. Akár a Lali és bandája is lehetett, mondták, ilyenek ezek, nem ismernek törvényt, ilyen a fajtájuk.

A betörést követő szombaton Lali nélkül dolgoztak az emberek. Majd a következő hétvégén, szombat délután jött ki és bár nálunk épp semmi munka nem volt, behívtuk egy sörre. Láttuk rajta, hogy valami baj van. Aztán lassan megeredt a nyelve, velünk valahogy mindig közlékeny volt. Hogy a rendőrök a cigány fiatalokat hallgatták ki, köztük az ő fia is a gyanúsítottak között volt, mondta.  Tagadja a fiú és én nem tudom, hogy higgyek-e neki vagy nem, tudják milyen rendes kölyök az, már felvették a szakközépbe, szeptemberben megy a városba tanulni. De a banda akár bele is rángathatta egy ilyen hülyeségbe. Ezért, ő meg az asszony úgy döntöttek, akár benne van, akár nincs, ő vállalja magára a betörést. Már volt is bent a rendőrségen, bevallotta, ő volt a betörő, ne is keressenek más tettest. Mert ha mégis kiderülne, hogy benne van a fiú, ő azt nem éli túl, akkor oda a szakközép, meg a szakma, és az ő egész eddigi életének semmi értelme nem volt. Ha elítélik, leüli, amit kiszabnak rá, az asszony majd kezébe veszi, irányítja a telepi munkákat. De Lali, szóltam közbe, hogy hihettek magának, be sem fér azon a kicsi ablakon. Dehogynem, majd meglátja, a rendőrségnek eredmény kell, én meg itt vagyok eredménynek. Nem tudtunk erre mit mondani.

Attól kezdve az asszony vette át a Lali szerepét hétvégeken, ő irányította a csapatot. Egyszer bejött hozzánk, elmondta, hogy Lali előzetesben van, majd túlélik valahogy ezt is. Szerencsére munkát még kapnak a telepen, kell a pénz őszre, megy a fiú az iskolába, aztán reméli, néhány év múlva a lányok is követik.

Szebeni Sándor Hazátlanság

Néped sorsával

hány irkát

firkáltál tele

hogy lesz-e kenyér télre

marad-e nyári kenyér

s mint a mesében

rád támadt

betörte fejedet a tél

eljött és rád csapott

felzabált a tél

Vér és nyomorúság

korának sebei rajtunk

a rettegés jegét

számkivetettek

káromkodása repeszti

de jön a feddhetetlen

sivító hangjától megveszünk

kiáltozása kibírhatatlan

nem lehet elviselni

A csajkájába

visszahányt kínt

higgyük-e az éhezőnek

agya megbomlik elborul

jajgat elkékült szájjal

léte címerében

a hazátlanság madarával

elbitangolt nyájjal

levetett hittel

üres tarisznyával

Fűri Rajmond Menjen

Az asszony kertjében szőlőillat volt nyár végén, és a kis ház körül gyepen járhattak, akik végigmentek a rózsalugas alatt.

Itt, a város szélén nem volt szokatlan a csend. Kutyák ugattak néhol, estefelé, lehet akkor is csak azért, hogy egymást biztassák, meg azért is, hogy rászolgáljanak a gazda gondoskodására.

A történet szereplői nem sejthették akkor, a hetvenes évek elején, hogy néhány év múlva eltűnik innen a nyugalom, a sok virág, és a barátság emlékei.

A férfi barátja, az asszony lakója a kerti lakban, nagyra értékelte az asszony zárkózottságát és szorgalmát, ahogy a szűkszavúságát is. Tudta róla a barát, hogy egyedül él, és korán elvált az asszony, és eltartja magát a munkájával, és segíti a gyerekeit is, ha kell. Népi iparművészként készített hímzéseket, amik abban az időben igen keresettek voltak, és a szövetkezet is prosperált, ahová tartozott, a hasonlóan ügyes kézműves kollégáival.

Az elvált asszony és az albérlője – a férfi barátja - pletykákra adott alkalmat, érthetően, és ezeken mindketten jókat nevettek.

Az egyiknek az volt a véleménye, hogy ilyen szállásadó nincs még egy a világon. A másik szerint jobb lakót kívánni sem lehet, aki késő éjjel jár haza, majd korán elmegy, és alig látni és hallani nyomát az ottani életének. Csak ritkán jönnek hozzá a barátai, és akkor is legfeljebb a nevetésüket hallani, ha az ablakokat nem csukják be.

Felépült a közelben egy egész városnyi lakótelep, ahová az asszony beköltözött, eladva a telkét, a lakóházával, és azzal a kis nyári lakkal, ahol az albérlője, a barát lakott.

Amikor megismerték egymást a lakótelep sétáló utcáján, akkor jöttek rá, kölcsönösen, hogy milyen közeli szomszédok lettek, hiszen pár háznyira laknak csak egymástól, pár lépcsőháznyira, ők, akik egyszer vagy kétszer, ha szót váltottak, amikor a barátnál tett látogatás még nappal történt, és az asszony otthon tartózkodott, vagy éppen akkor tért haza valamilyen városbeli útjáról, oda, abba a városszéli, szőlőillatú kertbe.

A barátnak kijáró tiszteletből aztán most a férfinek is jutott, és rögtön jöttek az asszony kérdései is a barátról, akiről évek óta nem hallott, és akit évek óta nem látott.

Hogy is hallott volna, amikor a barát elköltözött az országból is, nem csak a városból.

Arra közösen emlékeztek, hogy a férfi vitte el a kis házból a barát néhány használati tárgyát, miután a külföldre költözése olyan váratlanul történt, és az akkori törvények szerint még teljesen szabálytalanul. Disszidálásnak hívták akkortájt a mai külföldi munkavállalást és letelepedést.

A férfi barátjáról szóló közös dicséreteikből kiérezhették a szeretetet, amit az egyik egy idegen férfi iránt érezhetett, aki biztonságot jelentett neki, mert soha nem tett egy félreérthető célzást sem a magányára, amit egy nő megnyugtatónak tarthat, és az értékelésből, amit egy férfi a közös témák alapján, a felszabadult bizalmasság révén tarthat fontosnak egy másik férfivel való kapcsolatában.

Aztán a változásra tértek, a saját sors alakulására, és az asszony szívesen beszélt magáról, mint kiderült: az egyedüllét csendjét és a bizalmatlanság félelmét cserélte fel a lassan múló idő kevés alkalmai egyikére, amikor úgy érezheti, hogy megérkezhet hozzá az útmutatás a sorstól arról, hogy miért is van ő a világon.

A fiát és a lányát említette, az unokáját, a munkáját és az új lakását.

A magányt is, mert már nyugdíjba ment, csak a munkáról nem tudott lemondani, és a szövetkezet sem feledkezett el róla, szerencsére.

A beszélgetést hiányolta. Az emberi kapcsolatokat, és a lehetőséget, hogy megbízhasson valakiben.

A férfit szinte zavarba is hozta, amikor a barátot dicsérve az asszony őt, a férfit is jó embernek nevezte, mert „madarat tolláról, embert barátjáról”, és ő „nem szokott csalódni az emberekről alkotott véleményeiben”, tette hozzá.

„Majd találkozunk néha, és akkor nem megyünk el egymás mellett, hogy meg ne állnánk pár szóra”, mondta még. Vagy talán azt is kérte volna, hogy akár a férfi családjával megismerkedhessen, hogy legyen kivel beszélgetnie, akit ismer, és akiben megbízik? A férfi emlékei erről elmosódtak, mert évek során nem látták egymást, a közeli szomszédság ellenére.

A következő időszak hozott néhány köszönést, amikor valamelyikük társasággal volt, és a másik tudomásul vette, hogy most nem megfelelő az alkalom arra, hogy ismét a baráttal, a valamikori lakóval kezdjék a beszélgetést, és aztán közeledjenek a mához, az aktuális hogylétükhöz.

Amikor az asszony bottal ment előtte, és húzta maga után a kocsit, amiben a bevásárolnivalóját vitte haza, erőlködve, takarékoskodva az energiájával, és a férfi a mozgásán nem tudta nem észrevenni, hogy mennyire megváltozott ez az erős nő, a magas, szikár termetével, akkor ráköszönt, és felajánlotta a segítségét, amit az asszony szinte megkönnyebbülten fogadott el. Egy alig hallható sóhajjal kezdve a hálálkodást, hogy segítsége akadt.

Amire a férfi korábban nem is gondolt, az ekkor bekövetkezett: az asszony megengedte, hogy a kocsit behúzza a konyhájába, és aztán behívta a szobájába, és leültette a foteljába, hogy egy pár szót váltson vele.

A pár szóból majdnem egy órás beszélgetés lett, az asszony számára láthatóan és hallhatóan megkönnyebbülést hozó módon, és a férfinek váratlanul bizalmasan.

Talán a magány indította erre, gondolta a férfi, vagy az elveszített erő, a betegség, amiről az asszony rögtön beszámolt, ahogy a hogylétükre tértek.

Kinek beszél egy nyolcan évét jócskán meghaladt korú asszony arról, hogy neki nem volt boldogság a házasélet – futott át a férfin a kérdés, hallgatva az asszony történetét.

Vagy ki az, aki képes végigélni egy hosszú életet úgy, hogy közben megőrizi a józanságát, minden megpróbáltatást elviselni bíró tartását, és ezen felül folyamatosan kitekint a világba, és keresi a vágyat, ami mozgatja őt, ahogy mozgat mindenki mást, aki – és ez nem kérdés – boldog akar lenni?

A kora tenné fel ezeket a kérdéseket, futott át a férfin akkor, hallgatva egy ember – egy öreg nő - kitárulkozását, és megsejtve valami különleges pillanatot, amikor valaki önmagára úgy tekint, mint döntéshozóra, aki ezekben a döntéseiben tévedhetett is valamikor?

Létezik ilyen megnyilatkozás más előtt, aki távoli ismerős a legjobb esetben is, és mégis megkapja a bizalmat, amivel egy ember magához közel engedi, és cserébe talán biztatást vár, vagy elismerést, vagy csak egyszerűen megnyugtatást?

Vagy az számítana, amit az asszony többször is elejtett a beszédében, hogy az isten őt életben tartja, a sok betegségével együtt, csak azt nem tudja, hogy miért?

Azaz nem is neki szólt a vallomás és a kérés és a kérdések, jutott a férfinek eszébe, hanem egy felsőbb erőnek, a sorsnak, a megnevezhetetlen gondoskodásnak, hogy rátaláljanak a válaszok a bizonytalanra, vagy a végső elszámolásra is elkészült ember ismerhesse fel a számára még elérhető értékeket, amelyek lehet, hogy az egész élete hiányát kiegyenlíthetik.

Most, amikor elment az erő, és ami megmaradt, az arra elég, hogy összeszámolja maga körül a bajt és bánatot, miközben látja, hogy neki van csak tartása a családjában, és ő az, aki elégedett lehet azzal, amit magának és a világnak felmutathat.

A férfi azt hallotta, mint egy leltári felsorolást, hogy az asszony fiát gyerektelenné tette a remény, és az azt megvalósulni igérő szerek. Lányának elment a kedve az élettől is, és ezen az orvosok sem tudnak már segíteni. Unokáját is neki kell pénzelnie, mert nincs munkája, csak igénye, meg próbálkozásai, és akin szívesen segítene, ha megtehetné.

És akkor a férfinek meg sem kellett szólalnia, amikor a beszámolójában idáig ért az asszony, és szinte felcsillant a szeme, úgy mondta: „tudom már, hogy mit vár még el tőlem a teremtőm, és mi még az én dolgom ebben az életben: segíteni az unokámnak, hogy tanulhasson és munkát szerezhessen magának”.

Legközelebb fekete kabát volt az asszonyon, ami télen megfelelő öltözet lehet, de fekete volt a nadrágja is, meg a kerek kalapja, és a háta úgy volt görbe, hogy semmit nem cipelt a kezében. Csak épp a botját rakta mindig előre, hogy rátámaszkodhasson.

Alig hallhatóan fogadta a férfi köszönését, és elcsuklott a hangja, amikor kimondta: „meghalt a lányom”.

Az utolsó alkalommal, amikor a szokott módon, az utcán futottak össze, még messze jártak a lakásuktól mindketten. Az asszonynál kis szatyor volt. A férfi az áruházi bevásárlásból jött, és ráköszönt lassan lépegető ismerősére, valahogy udvariatlanul, hátulról lepve meg a megjegyzésével, hogy „a tavasz talán már lassan ide is elér”.

Ijedtséget kellett észlelnie ugyanis az asszonyon, amire a férfi nem számított.

Ahogy az asszony beszámolója is más lett. Kedvetlen, mégis határozott, és úgy erőtlen, hogy indulat hatotta át, halk, pontosan kimért, sziszegő hang, mintha átkot mondana, miközben lassan haladtak egymás mellett: „nincsen kedvem élni. Hiányzik a lányom. Ezt a sok hazugságot pedig, ami most van, ezt ki nem állom. Pedig mindig rájuk szavaztam eddig, és tessék, ez lett belőle. Még bele is hazudnak az emberek szemébe, akiknek a pénzét ellopták.”

A férfibe ezek a mondatok belefojtották a szót. Annyit tudott kinyögni meglepettségében, hogy: „maga még ehhez is ért! Még ezt is a saját ügyének tartja!”

Mire az asszony azt mondta, hogy ő csak azt reméli, hogy van olyan halála is az embernek, amikor elalszik, és nem ébred fel többet. Mert ő így szeretne távozni ebből a világból. Amiből elege van.

Aztán leült a sportbolt előtti padra, és azt suttogta, hogy „már beszélgetni sincs kedvem.

Ne haragudjon. Menjen!”