Drága Mamikám!
Először is ne haragudj, hogy csak most írok. Tudom, már
régóta ígérem. Nagyon munkás időszakon vagyunk túl, talán most már egy picit
könnyebb lesz. Nagyon nehéz volt a nyár, sokat dolgoztunk, és a szeptember, az
október is, mert itt volt még őszi szünet az iskolásoknak, és nem tudom miért,
de nagyon sokan jönnek az IKEA éttermébe enni. Persze nem panaszkodni akarok,
mert ez a bizalom jele, hogy jól dolgozunk, ezért sok munkaórát kaptunk. Na és
a sok szép munkának meglett a gyümölcse, mert így tudtunk egy óriási lépést tenni
az angliai életünkben: elköltöztünk egy 37 négyzetméteres, 1 szobás kis
lakásba, ahol csak Csabi meg én lakunk. Szerettük azt a házat is, ahol ezelőtt
laktunk, és a lakótársakat is, de így felnőtt fejjel csak így a jobb, kell a
magánszféra.
Igaz, ez bizonyos anyagi áldozatokkal is járt. Az ezt
megelőző 1 évben többek között erre gyűjtöttünk. (Zoli papa mindig azt mondta:
„Minden költözés egy leégés.” – Mármint anyagilag, és valljuk be, valahol
tényleg így is van.) Az is igaz, hogy így minden hónapban jóval többet fizetünk
ki albérletre, lakhatásra, de egyértelműen megéri. Sokkal minőségibb életet
tudunk élni, jobban ki tudjuk pihenni magunkat, nem kell annyi emberhez
alkalmazkodni. (Akkor megy az ember zuhanyozni, WC-re vagy főzni, amikor akar. A
szomszédok is csendesebbek.) Kényelmesebb az életünk: vettünk saját ágyat,
vízforralót (mert sok teát iszunk), és nekem kenyérpirítót (mert gyerekkorom
óta változatlanul a fokhagymás pirítós az egyik kedvenc ételem). Szóval nincs
okom panaszra, jól élünk, van mit enni.
A munkahelyünket, a munkánkat változatlanul szeretjük, az
IKEA pedig jó cég, jó itt dolgozni. Én a magam részéről sok kedves kollégát
ismertem itt meg, szeretem őket, jó velük dolgozni. Persze itt is megvannak a
problémák, a néha kiborító helyzetek, de így mindent összevetve: ez életem
legjobb munkahelye, és eddig még ez a leghosszabb munkaviszonyom, és nem azért,
mert korábban máshol nem akartam volna sokáig dolgozni, maradni. De a lényeg,
hogy életemben először érzem azt, hogy anyagilag is van értelme a munkámnak,
hogy itt lehet „egyről a kettőre jutni”; és a legfontosabb: azt érzem, hogy
életemben először megbecsülnek. Nem csak azt érzem, hogy egy nagy kihasználás
az egész. Van elég munkaórám, meg tudok belőle élni, sőt még félrerakni is tudok,
de szerencsére van elég szabadidőm is, szóval ez itt nagyon jó, nem egy
szokásos „rabszolgasors”. Ilyenkor Karácsony közeledtével mindig szokott lenni
egy karácsonyi buli a dolgozóknak finom, ingyen vacsorával, és ilyenkor
szoktunk éves bónuszt, pénzjutalmat kapni (ez ebben az évben kb. 80 ezer
forintnak megfelelő összeg). Ezenfelül minden évben, minden dolgozó kap
karácsonyi ajándékot, ez mindig meglepetés. Szóval jól érzem itt magam,
többször megdicsérnek, én nagyon elégedett vagyok.
Az elmúlt hetek új híre és lehetősége, már ami a megbecsülést
és bizalmat illeti: lehetőség volt arra, hogy a meglévő munkaszerződést
kiterjesszék, vagyis több munkaóránk legyen a szerződésben megállapítva. Csak,
hogy értsd: mi heti 18 órára vagyunk szerződve. Ez azt jelenti, hogy az IKEA
áruház hetente 18 munkaórát köteles biztosítani, illetve kifizetni részünkre,
ha vakációra, szabadságra megyünk, vagy betegszabadságra kényszerülünk. A
valóságban ennél persze jóval többet dolgozunk: heti 35 – 40 órát, és be kell
valljam, ez bőven elegendő, ebben remekül el lehet fáradni.
Ez a heti 18 órás szerződés egyébként jó, mert az IKEA nagyon
jó órabért fizet nekünk (ez jóval magasabb az itteni, angliai minimális
órabérnél), és ez a jövőben még emelkedni fog. Egyszóval jól meg lehet belőle
élni, persze csak akkor, ha az ember odafigyel, és nem szórja a pénzt. Hidd el,
számtalan példát látunk arra, hogy idejönnek emberek Kelet – Európából vagy
valamilyen nehezebb élethelyzetből, és nem tudják megbecsülni a helyzetüket, a
lehetőségeiket, és elszórják a pénzüket meg hülyeségekre költik. Na de ez már a
„fogyasztói társadalom” hatása. Nem valami jó pszichológia…
De a lényeg, amit mondani akartam, hogy lehetőséget kaptam
szerződésbővítésre: azaz, hogy heti 24 órát kaphassak mindig biztosan. (Lehetne
30 is, de annyit nem akarok vállalni, mert kell nekem a szabadidő is, hogy
angolozhassak; azért nekem a nyelvtanulás a fő cél.) ez biztonságot adna: ha
nyaralni megyünk, vagy ha ’ne adj isten’ beteg lennék, többet fizet a cég.
Ráadásul itt Angliában egy lakásbérlés sem olyan egyszerű: teljesen
átvizsgálják az embert, hogy milyen munkaszerződése van, mik a banki kondíciói,
tudja-e majd fizetni az albérletet, milyen lakó volt a korábbi helyeken, az
előző albérletei tulajdonosaitól írásos referenciát kell szerezni… szóval nem
egyszerű. Nos, ilyen szempontok miatt is jó lenne egy ilyen 24 órás szerződés.
Mindenesetre én jelentkeztem, írtam egy szép, frappáns levelet az egyik
vezetőmnek, és most izgatottan várom a végeredményt. Itt tulajdonképpen most meg
kellett pályázni ezt a lehetőséget. Azt mondják, nekem jó esélyem van megkapni…
remélem. De ha mégsem jönne össze, nem fogok elkeseredni, eddig is jó
óraszámokat kaptam.
Azt kell mondjam, egyre jobban érzem itt magam. Nyilván ez
azzal is összefügg, hogy az ember egyre több tapasztalatra tesz szert az itteni
élettel kapcsolatban, illetve az angolunk is egyre jobban fejlődik – még akkor
is, ha az ember nem ül neki tanulni, óhatatlanul „ragad” az emberre. És ez jó.
Persze én igyekszem tanulni is, olvasni, szótárazni. Sajnos TV-nk nincsen, mert
itt egy egyéves, un. TV-licenc díjat kell kifizetni (kb. 60 ezer forintnak
megfelelő összeg), és ez most még azért túl drága lenne, főleg mert ezen felül
van havi TV-csomag díj is. Szóval most még nem, de majd egyszer a jövőben lesz
TV-nk. (Ja, és a TV-készüléket is meg kéne venni…)
Szóval érted. De mivel szerencsére az internet korában élünk,
azért van szórakozásunk; filmeket, TV-riportokat tudunk nézni az interneten,
mert szerencsére van itt számítógépünk, vagyis laptopunk. Na és az ember
angolja azért is fejlődik, mert vannak kedves munkatársaink is. Érdekes módon,
több kedves román kollégánk van, van egy új főnököm, egy nagyon kedves, román
srác, G.. De van egy nagyon aranyos lengyel kolléganőm, M., most vele
és a párjával megyünk el jövő héten túrázni. De sok jó magyar és olasz
kollégánk is van. Különösebben nem járunk össze, mert azért örülünk, ha néha
kettesben lehetünk, és van időnk egymásra, vagy csak magunkra. Én változatlanul
járok futni, a közelünkben van egy nagyon szép park, aranyos kis mókusokkal.
Ezt változatlanul nagyon élvezem.
Ja, valamit még elmesélek. Az elmúlt hetekben nagy lépést
tettünk előre a saját modernizációnkat illetően. Mindkettőnknek vettünk
okostelefont. … Az a helyzet, hogy ugyan ilyen okostelefonok már 10 éve vannak,
léteznek, de mi valahogy eddig egyrészt anyagilag sem tehettük meg, hogy
vegyünk, illetve nem tartottuk égetően fontosnak, szükségesnek. De be kellett
látnunk, hogy nem maradhatunk le a világtól. Igazából a mobiltelefon mindig
státuszszimbólum volt, ezért övezi ilyen nagy érdeklődés… csak nem a mi
részünkről. Mi egy közösen eltöltött túranapot vagy vacsorát a kedvenc török
kebabosunknál többre értékelünk, mint a legújabb telefont, de ez már egy másik
kérdés… Na de próbálunk haladni a korral. Hozzáteszem, ha most 85 éves lennék,
már nem biztos, hogy meg akarnám tanulni az okostelefonok használatát, de mivel
a helyzet az, hogy még 35 sem vagyok, így azt hiszem, muszáj…
Remélem látható, és észrevetted, hogy lila tollal írok Neked.
Tudod, ha valami szép, lila színű virágot vagy pulóvert vagy valamit látok,
mindig Te jutsz eszembe, hogy a kedvenced a lila szín. Ezért lilán fogó, lila
tollat vettem, hogy ezzel írhassam a leveleimet Neked.
Gyakran eszembe jut a legendás cicád, Miska, mert én is
nagyon szeretnék macskát. Mostanában nagyon sok jót olvastam a macskákról és az
ő hatásukról. Nagyon jó hatással vannak mind a mentális, pszichés, mind a
fizikális egészségre. Főleg a dorombolásuk nagyon egészséges, és még a törött
csontok is hamarabb összeforrnak, ha doromboló cica van körülöttünk. Most is jó
lenne, de sajnos a lakásbérleti szerződésünk kizárja, hogy állatot tartsunk. De
majd egyszer valamikor jó lenne egy kis cirmos.
Tudod, Mamikám, az elmúlt 3-4 év nem volt nekünk könnyű, nem
volt egyszerű. Bizony, sok nehézséggel kellett megküzdenünk, főleg, ami az
angliai munkavállalást illeti. De tudod, így összességében azt kell mondanom,
hogy megérte. Még így is, hogy igazából csak másodjára sikerült egy jobb munkát
találnunk, és igazából kétszer is kockáztatnunk kellett az összes
megtakarításunkat és kétszer is a nulláról kellett kezdenünk mindent. Úgy
érzem, jó úton haladunk.
A munkahellyel az a jó, hogy akár egy egész életpályát lehet
építeni rá, akár nyugdíjba is mehetnénk innen, ha minden jól alakul. Ami főleg
a mai világban ritkaság, de az IKEA biztos, jó, nemzetközi cég.
Persze most, hogy volt ez a BREXIT, vagyis Nagy-Britannia
kilép az Európai Unióból; nos, nem tudom, meddig maradhatunk. Elvégre mi is
európai uniós bevándorlókként, illetve munkavállalóként vagyunk itt. De ez még
a jövő, még két évig eltarthat a folyamat, addig sok minden lehet.
Mindenesetre, mi most úgy látjuk, hogy szívesen maradnánk, és elsősorban nem is
az anyagiak miatt – bár hazudnánk, ha azt mondanánk, ez nem számít. De valahogy
jól érezzük itt magunkat, pozitívabb a hangulat és nekem legalábbis a
nyelvtanulás elsőszámú cél. Szóval meglátjuk, mi lesz. Ha maradhatunk, még azon
is nagyon elgondolkozunk, hogy vidékre menjünk lakni. Exeter például nekem
nagyon szimpatikus város, de annyi minden lehet még… és tudod valahol ez az,
amiért most azt érezzük, hogy nekünk jó itt: hogy annyiféle lehetőség van –
aztán, hogy mi lesz, majd az élet eldönti.
Küldtem Neked egy képeslapot is a Wembley Stadionról, aminek
a „lábánál” lakunk. A városrész ahol lakunk, Wembley. Nagyon szeretjük, jó
környék.
Nagyikám, remélem, hogy azért jól telnek a mindennapjaid. Így
sok ezer kilométer távolságból én csak néhány sorral tudlak szórakoztatni, és
persze majd telefonon is hívlak.
De a postaládát időnként nézzétek meg, mert elsősorban levél
útján jelentkezem majd, továbbra is.
Várom a szabadságot, legközelebb akkor láthatlak. Addig is
sok-sok puszit küldök, és nagy ölelést Neked, Mamikám! Hamarosan újra jelentkezem!
Ancsi
London, 2016. november
10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése