Az interneten terjesztett tartalmakkal szemben közülünk sokan, akik éltünk a világháló korszaka előtti időkben, kissé bizalmatlanok vagyunk. Mondhatjuk, okkal és joggal. A különböző formális és informális úton terjedő szövegek, képek, zenék, videók özöne áttekinthetetlennek, feldolgozhatatlannak, és jó részük érdektelennek vagy hiteltelennek tűnik. „Özönlik ránk a globális szemét” – gondolhatjuk. Ne feledkezzünk meg azonban, hogy már az alexandriai könyvár, de akár egy középkori szerzetesrend könyvtára is feldolgozhatatlan volt az egyén számára. Csak a kiválasztási eljárások újak még viszonylag számunkra. Ha jól tudunk szelektálni, értékes anyagokra bukkanhatunk.
Nemrégiben ajánlottak figyelmembe egy, a Jútubra (Youtube) feltöltött kisfilmet. Egyszerű rövidfilm, klasszikus dramaturgiával mesél el egy történetet, hossza mindössze 9 perc 21 másodperc. A címe „Yu Ming is ainm dom”, ami írül annyit tesz, „Az én nevem Yu Ming”.
Hallott valaki az írekről? És az ír nyelvről? Azért teszem fel ezeket a provokatív retorikai kérdéseket, mert egyik kedves, egyébként művelt diplomás ismerősöm a napokban úgy nézett rám, mint egy marslakóra, amikor elmeséltem neki, hogy Írországban még beszélik, pontosabban egyáltalán beszélik az ír nyelvet. Ő azt sem tudta, hogy létezik ír nyelv. Mindenesetre furcsa nekem ez a tájékozatlanság, hiszen az ír Európa legrégebbi írott és irodalmi nyelve a görög és a latin után, és hivatalos nyelv az Európai Unióban, abban az államszövetségben, amelynek mi is tagjai vagyunk.
A kisfilm éppenséggel egy fordított történetet mesél el, amikor valaki abban a hiszemben érkezik Írországba, hogy ott az ír, a „Gaeilge” mindennaposan használatos nyelv. A történet fiktív, de nagyon is lehetséges, valószerű. Alapja egy anekdota vagy városi legenda, amely szerint egy kínai fiatalember megtanul írül, és később Dublinban, a fővárosban szembesül azzal, hogy senki nem érti őt. Az egészet fel lehet fogni úgy is, mint egy kellemesen humoros csattanót, azonban annál sokkal több. Nem csupán annak, aki még nem is hallott semmi közelebbit „nyugat magyarjai”-ról. A „Yu Ming is ainm dom” egyszerű elbeszélő eszközeivel sok érvényes állítást közöl napjaink egyik alap-életérzéséről. A kisfilm címe alatt az élőháttér a lebegő tengervíz. Yu Ming, a kínai fiú neve az itt parttalannak látszó tengerben, a glóbusz világóceánjában „úszik”. Mondhatnám: elveszett a nagy amorf, globális világban. A fiú eleve parányi pont, hiszen a világ egyik legnépesebb nemzetének, népcsoportjának a tagja, akik annyian vannak, mint a kínaiak, minthogy azok is. Yu Ming aztán (végül) eljut a világ egyik legkisebb nyelvi közösségébe: az anyanyelvüket még beszélő írekhez.
Tévedés ne essék, léteznek népek, nemzetek, sőt nyelvhasználók, akik még az íreknél is kevesebben vannak, azonban a kontraszt így is érdekes. Ázsia keleti végéből jön egy ember Európa legnyugatibb szegeltébe. A világon mintegy harmincmillió embernek vannak az ősei között írek, egy felmérés szerint többek közt minden negyedik Egyesült Államok-belinek, azonban az Ír szigeten csupán kb. 4 millióan élnek, és csak egy százalékuk használja a mindennapokban és anyanyelvi szinten kelta ősei nyelvét. Az íreket a normannok és az angol uralkodók gyarmatosították, de nyelvüket csak a 19. században veszítették el, jórészt az 1845-1849 közötti Nagy Éhinséget okozó krumplivészt követően. Az írek angolul beszélnek, ezért nem értik a kínait. Vagyis a kínai fiút. Yu Ming a kínai társadalmon belül elveszettnek érezheti magát. Egy háztartási boltban eladó-pénztáros. Jellemzően nem valamilyen hagyományos kínai foglalkozást űz, vagy legalábbis nem annak helyi változatát, amelyben valamiképp önmaga lehetne. Ő csak egy csavar a kereskedelmi gépezetben, aki olyan mechanikusan végzi a munkáját, hogy nem is tud pontosan visszaadni a vásárlónak. Az unalom, a tucat-érzés kidobja őt a közegéből. Ha Yu Ming egy porszem a milliárdnyi „kínai tengerben”, akkor még kisebb a kereskedelmi alkalmazottak tucatjai között. Ettől a tucat-érzéstől ő egy ötlet révén szabadul meg. A könyvtárban látott, megpörgetett földgömbön véletlenül rábök Írország térképére, és a világ másik sarka felkelti az érdeklődését. Utána már egy földrajzi atlaszt lapozgat, és fejébe veszi, hogy megtanul írül. Felül annak, az atlaszban látható megtévesztő információnak, amely szerint Írország hivatalos nyelve az ír, a Gaelic. Nyilván az információ igaz, hiszen az ír az egyik hivatalos nyelv, csak valójában kevesen beszélik. Mindenkinek kötelező az általános- és a középiskolában tanulnia az ír nyelvet, de a tudásuk a jelek szerint nem marad meg.
Yu Ming fél évig tanul írül. Ez egy későbbi elszólalásából derül ki, de mindenesetre a főszereplőnket nemsokára Dublin repülőterén látjuk viszont. Még ott sem sejti, hová érkezett, hiszen a repülőtéren a feliratok kétnyelvűek. A fiú boldogan néz körül, és egy busszal beutazik a városközpontba. Ott éri az első meglepetés, amikor egy ifjúsági szállón nem érti azt, hogy őt miért nem értik. A történetben van egy késleltetés, hiszen a recepciós ausztrál. Nüansz és kis csattanó azoknak, akik ismerik az angol nyelv akcentusait. Ez tehát egyrészt késleltetés, hiszen nem feltétlenül kellene találkoznia nyomban egy helyi emberrel. Ezzel szemben a globális kultúrával találkozik. Az ausztrál hív egy „ferde szemű” fiút, hogy fordítson neki, mert azt hiszi, Yu Ming kínaiul beszél. Az ausztrálnak az ír kínai. A másik, a távolkeleties kinézetű fiú azonban nem kínai, hanem mongol. Angolul viszont tud, és megmagyarázza az ausztrál recepciósnak, hogy a fiú bizonyára szobát akar kivenni. Nem tudja, csak kitalálja. Van tehát a mongolnak általános (globális?), de lehet, hogy épp sajátos kulturális logikája.
A következő kis epizód látszólag fölöslegesnek tűnik, de mégsem az. Yu Ming leül enni az ifjúsági szálló menzáján. Kést és villát fog a kezébe, de nem boldogul vele. Hiába nézi a szomszéd asztalnál ülőket, a keze nem áll rá az evőeszközökre. Meg kell jegyeznem, hogy még a film elején is látható volt a fiú evés közben. Pálcikákkal emelte be a falatokat a szájába. Ez a korábbi képsor is most nyer értelmet, hiszen Yu Ming, amikor rájön, hogy nem képes a kést és villát „rendeltetésszerűen” használni, legalábbis európai módon, akkor megfordítja az evőeszközöket, és pálcikákként használva már eléri célját: meg tudja velük fogni a falatokat. Egy ilyen mellékesnek tűnő képsor is rendkívül kifejező lehet. Egyszerre jelképezi a kultúrák találkozását, az inkompatibilitásukat, de egyben összebékíthetőségüket is. Ha a világ a feje tetejére állt (nem értenek írül Írországban), arra feltehetőleg lesz megoldás, hiszen az egyén leleményessége áthidalhatja az ellentéteket. Ehhez pedig lehet, hogy épp a problémára reagálva szintén fejtetőre kell állni. Az evőeszközök megfordítva visszakapják a funkciójukat, és Yu Ming a glóbusz másik oldalán, otthonról nézve a feje tetején állva lehet, hogy mégis megold valamit. De mit? A film vége előtt viszont még a kérdés sem teljesen egyértelmű.A kínai fiú a következő jelenetben egy kocsmába, amolyan ír pubba tér be, és továbbra is írül próbál kommunikálni. A csapos már nem külföldi, de ő sem tud írül. Yu Ming munkát keresne, de a kocsmáros annyira kondicionált logikával bír, hogy csak azt képes feltételezni, hogy inni akar. Kérdezi is tőle, gesztusnyelven, hogy mit inna. Ajánl is a fiúnak Guiness-sört. Az aztán ír szimbólum, a jelek szerint sokkal inkább, mint az ír nyelv. Legalábbis még itt. A helyzetet egy idős férfi menti meg, aki viszont beszél írül. Maga mellé ülteti a kínai fiút, és elmagyarázza neki, hogy hallja, jól megtanult írül fél év alatt, és azért nem értik Dublinban, mert itt beszélik nagyon kevesen az ír nyelvet. A fiú itt elmondhatja a címben szereplő mondatát: „Yu Ming is ainm dom”, vagyis „A nevem Yu Ming”. Bármilyen egyszerű a jelenet, megrázó, döbbenetes folyamatos beszédet hallani egy olyan nyelven, amelyet már alig beszél valaki, és egy olyan ember szájából, akinek a nyelvét milliárdnyi ember beszéli. Az ősz hajú ír férfi felvilágosítja Yu Minget, hogy az ír nyelvet még használják a sziget egyes részein. Az ember nem tudja, hogy sírjon-e, vagy nevessen, amikor a beszélgetést hallván a csapos halkan és csodálkozva megkérdezi kollégáját: „Te tudtad, hogy Paddy beszél kínaiul?”. Ez a megnyilvánulás jól illusztrálja az íreknek a saját nemzeti nyelvüktől való elidegenedését. A csapos már nem külföldi, hanem ír akcentussal beszéli az angolt.
A kisfilm utolsó egysége az ír anyanyelvűek régiójában játszódik, és csattanóval zárul, ami felfogható humorosnak. Egy busz érkezik az úgynevezett „Gaeltacht”-ba, ahol az írt még közösségi nyelvként használják: látszik egy ilyen tábla, amely mellett a jármű elhalad. A nyugati parton vagyunk, a busz a tengerparti sziklák közelében megáll egy fogadó előtt. A fogadóba betér két vendég. Nem igazán állapítható meg, kicsodák, láthatólag turisták. Azt feltételeznénk, hogy egyikük a kínai fiú, aki a Gaeltachtba megy, mert használni szeretné az ír tudását. Azonban nyomban kiderül, hogy Yu Ming nem az egyik turista, hanem (már) a csapos. Írül üdvözli a betérőket: „Isten hozta önöket Connemarába.”
Az igazi csattanó nem csupán önmagában az a felismerés, hogy Yu Ming már nem turistaként, hanem munkavállalóként, beilleszkedettként, otthonosan fogadja az oda látogatókat. Érdekes az az ív, amelyet a rövidfilm eleje óta bejárt. Ő ugyan itt is csak eladó, akárcsak odahaza, a világ túlsó felén, de mégis hatalmas a különbség. Nem tucatárut rak kelletlenül a polcra, hanem jó kedvvel, „Isten hozott”-al üdvözli a betérőket. Amilyen kicsi a különbség a két bolt és két munka között, épp annyira jelentős. Yu Ming kínaiként egy gépies, globális világból egy emberarcúba került. Egy a milliárdból, tucatnyi a bolti eladók közül, de ír nyelven beszélőként egyéniség egy kis nép még kisebb anyanyelvének beszélőjeként egy connemarai kocsmában.
Ez legalább annyira szép variációja az identitáskeresésnek és -találásnak, mint amilyet Tamási Áron „Ábel”-trilógiájában olvashattunk. Ábelnek is a világ másik felére kellett utaznia, és egy fekete amerikaitól kellett hallania a kérdésre a választ, amelyet korábban senki sem tudott megválaszolni neki hitelesen, hogy miért is vagyunk a világon? A néger szerint, akinek az őseit rabszolgának hurcolták el a szülőföldjükről: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
A film tanulsága szerint Yu Ming is otthonra talált. Az egyik legnagyobb nép tagjaként az egyik legkisebb anyanyelvi közösségben. Érdekes, hogy egy nyelven lelt (választott) hazát. Az ír nyelv, még ha eltűnőben van is, sajátos vonzerőt jelenthet, még egy, a világ másik sarkából érkezőnek is. Persze, Yu Ming kínaiként a saját hazájában is otthon lehetne, de ott nem volt otthon, mert egy semleges, globális közegben élt, dolgozott. Ahogyan Dublinban az ausztrál és a mongol is. Az másodlagos, hogy a kínai fiú Connemarában marad-e hosszabb távon is. A lényeges, hogy ott talált meg valamit, egy kis nyelv közösségében, és mi tudjuk, érezzük, hogy utána akár Kínában is megtalálhatja – ugyanazt: az „otthon”-t.
A szövegben említett kisfilm:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése