Kolozsvári-Donkó Rebeka Golgota

Fűri Rajmond Márciusban

Idén, késő márciusban,

vastag hó lepte a fákat,

bár a Húsvét már közelgett,

azért, hogy előbbre jussak,

szánra kaptam, s tettem magam

futó lóvá, amiből a

trojkát húzza három.

Tudhatnám, hogy mire vágyom!

Kiürült a telepünk, nem

mozog senki, a lakók mind

korán munkába siettek.

Nyomaikon lépegetve

madár les az esti csúcsra,

amikor az autókon

hazatér az álom.

Tudhatnám, hogy mire vágyom!

A piacon küldi kedvét

az eladó, hogy savanyút

véletlenül rosszkor kóstolt,

amikor a csokoládé

íze épp a káposztával

keveredett. A céklája

kililult a tálon.

Tudhatnám, hogy mire vágyom!

Emlék szólít: gyerekekkel

a nagy dombon, jég a pálya,

repülünk, és óvatlanul

felbukfencezünk a hóban.

Kacaj, tömeg, csípős idő,

futottunk is rögtön vissza.

Lenne aki várjon?

Tudhatnám, hogy mire vágyom!

Jónás Tamás Jézus feleségének monológja

A történelem elsodor, mint nikotintól sárga

ujjú ember az asztalra hullott dohányt,

nem létemen csámcsog majd a szája.

És Uramat, mint megérdemelt adományt

felejtésem keresztjére feszítik, hiába

van fiunk, s két gyötrődő leányunk,

az örökkéválóság részeg, és máris reánk unt.

Szájam csókjától retteg majd az egyház,

alázatomat tagadja sok zord úr,

s a gyűlöletem még rosszabbra fordul,

bizonytalan lesz illatom, hogy volt-e,

és nem ismerik arcom, ékszerem sem,

a férjem kívánását sem: csakis én szeressem,

és nem tudják, ölelt-e vagy karolt-e,

hiába szőttem otthonunk szőnyegét,

a hitetlenség boldogságunkba ég,

a szépségem tipegve sárba lép,

és nincsenek, bár élnek, szép barátaim,

már ők sem értik hallgatásaim,

zokognom nem szabad, e háborút,

viselnem kell, a kék ég rám borult,

s tanúk nélkül ígér megváltást, mennyeket,

és éheztet a sok-sok nem lehet,

s ha tudnék imádkozni, jaj, kinek,

Krisztusomhoz csak másoknak lehet.

Titokban elátkozom Istenem.

Jaj, nem lesz semmim, megvan mindenem.

Kertész Éva Antik urna (2)

Amikor az aukciót megelőző kiállításon meglátta az eozinmázas darabot, beleszeretett. Régóta vágyott egy Zsolnayra, no, nem olyanra, amit most készítenek. Olyat akart, ami még az eredeti Zsolnay-recept alapján készült. A porcelán zöldes, állandóan változó színkavalkádjától különös borzongást érzett. A szecessziós formavilág szinte beszélt hozzá. Eredeti Zsolnay-urna 1900-1905. olvasta, bár ő nem urnának látta, egyszerűen elbűvölték a minták és a színorgia. Elképzelte, hogy otthon a komódra teszi, és ezen túl abban fogja tartani a gyerekeknek szánt bonbonokat. Van ugyan egy bonbonierje, örökség a nagymamájától, eddig abban voltak a csokoládék. Még kicsi gyerek volt, amikor egy alkalommal leejtette a tetejét, le is csorbult egy helyen és akkor nagyon megijedt. Aztán a nagymamája addig ölelte szorosan magához, amíg el nem múlt a sírása. Ennyi év után is emlékszik a szavaira, ne sírj életem, mondta neki, ez csak egy tárgy, megvehető, pótolható, nem ez a tragédia.

Megszerezte. Nem volt könnyű, sokan rálicitáltak, de végül az övé lett. Csak az ár felét fogja bevallani, elkerülve az esetleges vitát a férjével. Otthon azonnal kicsomagolta és a mosogatóhoz vitte. Tisztának kell lennie, mielőtt megtölti bonbonokkal. Amikor levette a tetejét, akkor vette észre a homogén szürke hamut az aljában. A döbbenettől majdnem kiejtette a kezéből. Óvatosan odavitte az étkezőasztalra és mintha kicsit el is szédült volna, le kellett ülnie. Te jó ég, tényleg egy igazi urnát vettem, valakinek a hamvaival! Még jó, hogy nem öntöttem bele a mosogatóba!  Gyorsan visszatette az urnára a fedelét és elrejtette a ruhásszekrénye belső sarkába.

Este sokáig forgolódott, nehezen aludt el. Reggel az első útja egy virágkertészetbe vezetett. Kiválasztott egy szép, közepes méretű filodendront, nem volt igazán jártas a szobanövényekben, de a hosszú léggyökereket eresztő könnyező pálmát jól ismerte. Ez a növény évtizedekig is elél, ha megfelelő helyen tartják és helyesen gondozzák.  Vett hozzá cserepet meg egy kaspót, kért virágföldet és tápoldatot is. Otthon kivette a szekrényből az előző nap oda rejtett urnát majd hozzákezdett a filodendron átültetéséhez. Először a nagy cserép alsó harmadába virágföldet tett majd óvatosan, ügyelve, hogy minden szem por a virágcserépbe kerüljön, beleszórta a hamvakat. Aztán betette a pálmát a cserépbe, újra a virágföld következett, végül a cserép a kaspóba került.

Egy pillanatra megállt. Talán most kellene valami imát mondania. Elföldelte valakinek a maradványait, de nem tudja keresztény vagy zsidó volt-e, esetleg muszlim, buddhista, netán Krisnás? Valamennyire jártas volt a különböző vallások temetkezési szokásaiban. Zsidó nem lehetett, az ő vallásuk nem engedi a hamvasztást. És ha az volt, mégsem mondhatnak kaddist egy cserép filodendron előtt! Az iszlám is tiltja a hamvasztást, szegény ember, gondolta, ha mohamedán voltál, ki vagy zárva a Paradicsomból.  Elvetette azt a gondolatot is, hogy a hamvak egy buddhista vagy egy Krisna-hívőhöz tartoznának, bár ők elégetik a halottaikat, de szét is szórják utána. Akkor csak keresztény lehetett, a többi kizárva. Nincs elég hely a temetőkben, mennybe kerülhet és üdvözülhet az ember akkor is, ha halála után elégetik. Az Isten majd újra egyesíti a porrá zúzott testet. Mi van akkor, ha nem hitt Istenben, egyáltalán nem érdekelte, mondanak-e imát utána vagy nem? Akik elhamvasztották a legegyszerűbb megoldást, sőt, a történtek alapján a legjövedelmezőbbet választották. Nem tudott okosabbat, hozta a vízzel teli locsolót, amibe öntött a tápoldatból is egy keveset és csak annyit mondott, nyugodj békében.

Már csak a megfelelő helyet kellett megkeresnie a lakásban. Legjobbnak az ablakkal szemben lévő sarkot találta. Ott fényt is eleget kap és nem lesz kitéve hőingadozásnak sem, ha kinyitja az ablakot. Leült egy fotelbe és nézte a már néhány szép, nagy levelet hajtott zöld növényt. Elmúlt a tegnapi nyugtalansága. Egy hirtelen jött ötletből elővett egy fekete filctollat és nagy V betűkkel rajzolta tele a kaspót. V mint Viktor, vagy V mint Viktória? Vagy V mint győzelem? Ezen aztán mosolygott is.

A Zsolnayt a komód közepére helyezte, a fény csodálatos játéka most is elbűvölte. A nagymama bonbonierjét  visszatette a vitrinbe. Minden a helyére került.

Petőfi Sándor Szabadság, szerelem

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

Ha valaki kíváncsi rá, más nyelveken ez hogy hangzik:
http://www.magyarulbabelben.net/works/hu/Petőfi_Sándor-1823/Szabadság%2C_szerelem

Trio á la Kodály - Kaszai Lili - Chorus Matricanus: Kis kece lányom

Fűri Rajmond Égen csillag

Az isten asszonya isten?

Halandó, elérhetetlen?
Nőből ő is, bizonyára:
elevenség és idea.

Tükre mindenki vagy minden.
Álmot táncol, olykor szenved.
Szemében szenvedély villan,
attól az égen a csillag.

Mórotz Krisztina Tulip

„Öröklött kis házban lakik,

nem ismeritek, a neve Tulip.”

– ezt a két sort dünnyögte egész álló nap. Saját dallammal, önmagáról, elégedetten.

Tett-vett, ahogy kell. Nem zavarta, hogy viharos szélként süvít belőle az egyedüllét.

Tulip egyedül volt a világban, egyedül kellett megvívnia minden harcát, akkor is, ha sokan voltak körülötte.

Az öröklött kis ház megsüllyedt, mert nem volt alapozása. Az egyik ablakot újságpapír fedte, a Kisalföld elsárgult régi számát zizegtette a szél, olyasféle hangot keltve, amilyet a kukoricalevelek szoktak vihar előtt. Vihar pedig bármikor közeledhetett, még az olyan jámbor lélek életében is, mint Tulip.

A temetőutat nem aszfaltozták le, az elöljáróság azt gondolhatta, hogy arrafelé a közlekedés már csak egyirányú. Tulippal nem számoltak, aki minden nap arra jár haza. Ingázik az inneni és a túli világ közt, mivel a kettő határán lakik.

A poros levegő csalóka délibábot, tünde távlatokat vetít mindenfelé. A csapkodó eső híg iszapot kavar. A sárrög embernyivé, az ember templomnyivá magasodik. Ég és föld rétegei eltolódnak, kinyílnak, mint vén láda fedele, vagy oldalt fordulnak, tótágast állnak.

Tulip nem szívlelte ezt az időt. Alig várta, hogy hazaérjen a rengeteg tejeskukoricával, amit még ma este megfőzne. Dinnyét már nem tudott szakítani, mert jött a vihar.

Az ura persze még mindig sehol. Egyenesen is hosszú az út, nemhogy kacskaringózva.

Tulip már kapta is elő a talicskát, kibélelte régi lópokróccal és zokszó nélkül indult vissza élete párjáért.

Nyugalmat erőltetett magára, azzal takargatta belső bizonytalanságát. Még az is felötlött benne, hogy őt is megrészegítette valami, holott nem ivott alkoholt soha.

Az eső zuhogott könyörtelenül. Értem nem kár – gondolta megszikkadt lélekkel. De ha ez a kocsmalaki ilyen-meg-amolyan egy pocsolya vizét issza… Megesett már nem egyszer, hogy arccal beleplaccsant a gödörbe, s aztán ocsúdván, élvezettel lefetyelte  a szennyes vizet, a kölykök meg mobilon felvették és rondán röhögtek. Nem bocsátaná meg magának, ha most is… de hát, jajistenem, hol keresse?

Nem találta sehol.

Kerengett körbe a talicskával, esőtől csapzottan.

A Séd mindig megduzzad ilyenkor. Jaj, ha abba szédítette a rossz bor.

Már évekkel ezelőtt belefásult a sorsába Tulip. Nem érdekelte semmi, legfőképp az nem, hogy nőnek teremtette az Isten. Pedig gyönyörű asszony volt. Az anyja hívta Tulipánnak, így ragadt rá a Tulip név. Fehér bőrét egyetlen ránc sem csúfította. Sötétszőke haja lobogott, mint filmsztároké az utolsó jelenetben.

De most nem volt sehol az ura, az egész faluban nem látta senki. Kereste kétségbeesetten. A Séd, a Séd, csak nem az ragadta el. Zavarodottan kerengélt a zörgő talicskával végig az utcákon. Nincs meg az emberem, hát nem értitek?

Itt ez a puccos dáma, ez a pletykafészek. Átmegyek a másik oldalra – gondolja Tulip.

Már késő, az asszony integet neki. – A férjét keresi? – és megvető tekintettel nézi a mészpöttyös talicskát. – Menjen haza, ne keresse sem a kocsmában, sem az utcán. Egy másik asszony a szeretője. Tessék, kimondtam, ne csukja be a szemét! Nyissa ki végre, mindenki tudja, magát meg sajnálják.

Nem igaz, nem igaz, nem igaz – mormolta magában Tulip, de valahol mégis tudta, hogy igaz.

– Ugyan ki volna? – vetette oda a nő felé, mire megkapta azt is, hogy nem újkeletű a dolog. Mindent megtudott, egy perc alatt. A puccos vigasztalni akarta, de Tulip lerázta magáról a kezét. Merev léptekkel ment hazafelé.

A talicskát oldalára döntve otthagyta az út közepén. Nem sírt, csak gyalogolt, rakta egymás után a lábait. Érezte, hogy láza van, hogy hallucinál, hogy az idegei most becsapják. Mintha egy sosem látott tájon át menetelne. Homorú tükrök inognak jobbról is, balról is. Azokon juhnyájak járnak ki és be, feltűnve és eltünedezve, láthatatlan juhászok kurjongatásától vezérelve. Pásztori képek egy rég elfeledett, történelem előtti világból, amely ma is él, párhuzamosan azzal, amit örököltünk. Szárnyas hangyák ezüst csapata villan fel és gyúl lángra a verőfényben. Lovak patkója dobog úgy ennek az elveszett világnak a megszáradt iszapján, mint szívverés. Az ember agya elbódult a csalóka párák, foszladozó szivárványok e világában.

Tulip az ösztöneitől hajtva, visszament a dinnyékhez, kettőt letépett hirtelen, mint aki fél, hogy rajtakapják. A zöldellő töltések kanyarulatát követve hazaérkezett a régi házhoz.

A kukoricák a kredencen voltak még.

Vizesen, ahogy volt, nekiállt és megette a két dinnyét. Kiment, letolta nadrágját, leguggolt az udvaron. Fehér combját a telihold világította meg. A vizelet bő sugárban ömlött a dús gyapja közti nyílásból.

Keze a dinnyelétől volt ragacsos. Arcán meg a könnyei, mint egy szürrealista festményen, megálltak, útjaik összegabalyodtak. Tíz évet kipisilt magából, tíz évet méregtelenített. Mintha álmodnék – motyogta. Bement, lezuhanyozott, felöltözött. Bepakolt a kis vászonbőröndbe, épp csak annyit, amennyire szüksége lehet.

Itt kell hagyjalak egyedül, motyogta, rám már nincs szükséged.

Kifordult a kapun, el az öröklött, alap nélküli háztól, el örökre, el innen végleg.

A szeretet mindennek az alapja – gondolta.

A tejes kukoricákat a kredencen hagyta az urának.

Gyalogolt a Hold felé, kezében az ócska bőrönddel.

„Öröklött világban lakik,

nem ismeritek, a neve Tulip.” – énekelte.

Írmag könyvkuckó 2017

Fűri Eszter zászlóterv

Főiskolai feladat 1999