Rigó Tibor Erzsi néni

Anyám keze elkékült a sok mosástól. Béla bácsi fejére emlékeztetett, aki egy este félrenyelt, és hörögve  fuldokolni kezdett, feje bordóból kékre váltott, mint a szemafor.

Felesége a hátát pufálta, erős ütésekkel mintha így akart volna bosszút állni az örökös verésért, amit az öreg cigánytól kapott.

Egy este anyám feltette a cin kádat amiben a ruháinkat dörzsölte naphosszat, az asztalra.

Megfürdetett reggel, új ruhát adott rám, megfésült, kézen fogva elvezetett az iskolába.

Erzsi nénihez kerültem, ő vitte az elsősöket, apró vékonyka asszony volt, nagy, erős hanggal, mintha állandóan szótölcsérbe beszélt volna, hogy értsék mit beszél.

Hárman voltunk cigánygyerekek, a leghátsó padba ültetett minket Erzsi néni, ne zavarjuk a többieket jelszóval.

Na, mi nem zavartunk senkit, minket annál inkább az örökös piszkálódás, a neked nem szabad, te ne csináld te oda állj, örökös figyelmeztetések.

Karácsony közeledtével Erzsi néni műsort tanított be nekünk, a helyi kultúrházban lépünk fel, mondta, ott lesz az egész falu. Gyakoroltunk szorgalmasan, én népdalt tanultam, Erzsi néni egy szép magyar népdalt tanított, persze apámmal esténként szorgalmasan énekeltük, bele ne süljek, szégyent ne hozzak a fejére, cigánygyerek létemre kell tudnom énekelni.

Eljött a nagy nap, anyám népviseletbe öltöztetett, fekete kalapot vett nekem, színes szalagok lógtak rajta.

Büszkén kísért az egész család, tízen voltunk testvérek, mindenki jött.

Erzsi néni sorba állított bennünket, a színpad mögött várakoztunk, mikor megjelent a kultúrfelelős, Erzsi nénihez jött. Erzsikém hosszú lesz a műsor, tudod nekem még közben bejelentkezett, a Klárika egy csodás verset hozott, ki kell vennünk valakit.

Erzsi néni gondolkodás nélkül hozzám fordult, te nem férsz a műsorba, menj le anyudhoz, a nézőtérre, majd máskor énekelsz.

Szomorúan lehajtott fejjel, megszégyenülve kóvályogtam el onnét, mintha elgázolt volna egy autó, olyan fájdalom hasított végig rajtam. A kultúrház előtermébe mentem, tovább nem bírtam, könnyeim csorogtak. Nem magamat sajnáltam, anyámat, apámat, akik büszkén várták, hogy színpadon lássanak.

Ahogy ott magamba roskadva álltam a csodás kalapommal a fejemen, egy bácsi jött hozzám, de szép kis cigánygyerek, ki fia vagy?

Illendően bemutatkoztam, a bácsi rám nézett és azt kérdezte, mondd csak aztán tudsz-e úgy dalolni mint apád?

Na énekeld el nekem, amit tanultál.

Lehajtott fejjel, még sírva, de büszkén, tiszta gyermeki hangon, ami a  torkomból csak jött, elkezdtem,

ÉDES ANYÁM VETT NEKEM KALAPOT,

FÚJJA A SZÉL RAJTA A SZALAGOT,

HA NEM FÚJJA MAGAM IS LOBOGTATOM

EZT A KISLÁNYT IDE CSALOGATOM A SÖTÉTBE.

Mire a dal végére értem, egész csoport ember állt körbe, tapsoltak, újra, újra kiabálták hangosan.

A zajra kijött Erzsi néni is, tán valaki beszólt neki, hogy mi zajlik a folyosón.

Kézen fogott, visszavitt a színpad mögé, letörölte könnyeimet, és azt mondta, ne búsulj, te ma már megörvendeztetted a közönséget, és csak azért is énekelni fogsz ma a színpadon, ha törik ha szakad, te zárod ma a műsort.

Az utolsó voltam, aki szerepelt, még négyszer tapsolt vissza a közönség, láttam apámat, anyámat, egymást ölelték a nézőtéren és sírtak, a szegénységünk, apám háborús  munkástábor okozta  minden fájdalma csorgott az arcán, átölelt este, és szomorúan mondta, tudod fiam négyéves voltam mikor apám meghalt, hét évesen már cseléd voltam, egy szelet kenyérért dolgoztam egész nap, nekem nem volt ki adjon, neked tanulnod kell,  tanuljatok fiam, mind a tízen tanuljatok, mutassátok meg, hogy mi cigányok is emberek tudunk lenni, ti ne szenvedjétek, amit mi megéltünk már.

Akkor nem tudtam felfogni, ma értem már, és ha ezt a népdalt hallom, látom a kis cigánygyereket, látom anyámat a cinkád fölé hajolva, a nagy mosószappant reszeli a ruhákra, látom apámat a marhavagonban, látom őt Oroszországban fogságban, látom apám átlőtt lábait, látom összeborulva sírni szüleimet, megértem anyám kitartó szerelmét, a sok szenvedés ellenére is együtt keltek, együtt feküdtek míg éltek az én cigány szüleim. Ma is együtt fekszenek, egy sírban, anyám kalapot keres nekem, apám szalagot köt rá, hogy szép legyek.

Ezen a linken meg is hallgatható:

https://drive.google.com/file/d/1-DJelAbNYuna9NSOTLfn79JG-Lg2N-LY/view?usp=drivesdk

Mórotz Krisztina A kapitány

Na de folytatom. Olyan állapotban voltam, mint egy tengeribeteg és feküdtem abban a zötyögős kocsiban, hálás voltam minden egyes gödörért, meg azért, hogy nekem csak feküdnöm kellett... és nem csinálni semmit... megkönnyebbültem. Az sbo-n csak négy órát voltam, aztán kerültem a neurológiára még hallottam, hogy kis magnézium hiányom van, sózzak ilyenkor jobban. Nem mutatott ki a CT semmit, viszont 180-as vérnyomásom volt, életemben nem mutatott még ennyit.120/ 80 mindig. 

Akkor kaptam infúziót és attól tisztult a fejem. Akkor már láttam... A Marci volt velem, de fogalmam nem volt mit mondott, én mit mondtam, mint az úthenger úgy éreztem magam első nap. Persze teljes vérkép minden kutyafüle... de az első infúzió után szédelegve mentem a folyosón, ugyanis féltem, ha nem kelek fel, akkor beleesek az ágyba :)) ez kuriózum volt…

A szoba lakói: a kapitány, velem szemben, a Gabi néni. 80 éves, de látszott, hogy intelligens, ő azért volt benn, mert letapadt valami idegszál a lábában és a szőlőben elesett, a papát hiába hívta, mert a papa utálja a mobilt. Első pillanattól fogva elfogadott, bár mindenkit kiosztott keményen, és ráadásul igaza is volt. Az éjszakáktól félt, bemagyarázta magának, hogy nem tud aludni és pont azért nem tudott aludni, ezért minden éjjel placebót kapott, két nyugtatót... persze rájött mi a szitu. Erkélyes volt a szoba, reggel már kinn ültünk, jött hozzá a papa, mindig kék seattal, fehér sapiban, fehér pólóban és nadrágban. Nagyon bírtam, amikor a parkolóban már megsimította a haját a mama-kapitánynak, és azt a szájrapuszit sem felejtem el! Az olyan szép meghitt intim pillanat volt. Mindennap a story a bors pletykalapok, ételek, és engem kért meg, hogy sétáljak vele... :) És igen, a kapitány kos volt, és szerette a Fradit mert a papa ott sportolt! Második nap épp a sétámról (eszemben nem volt feküdni, szánalmas kis séta volt, még vérszegény, de erőltettem) jöttem be, amikor a kapitány a fülembe súgta,  Krisztina jött egy hippi a szobába, meg a felesége.  Gabi néni röhejes volt, ahogy ezt előadta, laza lehetett a kapitány fiatalabb korában. Tényleg ott volt a fehér hajú "hippi" bőrszerkóban, meg tetoválásokkal tele, copfosan, fülbevalókkal, szóval annyira kirítt, hogy mindenki megdöbbent. A felesége a hisztériás Margó kb 40? és zsibbadt a bal fele... bekötöttek neki egy infúziót, rosszul, bekötöttek még egyet rosszul... Haza akart menni és bogár találkozóra Gárdonyba... ezt közölte a doktornővel, és akkor láttam, mennyire diplomatikus volt az a nő, ahogy rábeszélte, hogy maradjon. Gutaütése van, én nem engedem el! Voltak hülye helyzetek persze nem tudta mi az, hogy ágytál és szerinte abba nem lehet pisilni, én elmeséltem, hogy lehet... :) 1 óráig volt az ágytálon mire lett valami... mire lefolyt az infúziója. A kapitány és özvegy Erzsi  meg én összenéztünk, kitört belőlünk a röhögés... főleg amikor megszólalt a mobilján a cigányzene teljes hangerővel... és beleszólt, nem, nem a diliosztályon vagyok, ez más, itt csak negyed dilisek vannak.

Hozzák be a rosszul letteket a melegben. Míg ott voltam, a hippijét úgy mutatta be, hogy a férje és náci, töklazán érted? (betört a politika a kórtermekbe), meg szobafestő... meg kinn van az osztrákoknál, és hogy falura költöztek. De lényegében elmesélte az ars poeticáját, és megmutatta a kutyáit, a kutyái nyughelyét. Hippinek egy baja volt, ha kikapott a Fradi leszedett minden szentképet a falról, és levitte a pincébe... Margó jó házasságban élt a hippivel. Hippit én is megszerettem, Erzsi is meg a kapitány is. Amikor Margó kiselőadást tartott az életről, arról, hogy neki fontos a család, tényleg összetartóak voltak és hogy utaznak lakókocsival mindenfelé, azokat az igazi jó vásárokat szereti, meg a bolhapiacokat, gyerekek nem élt még aki nem alkudott! (totális olaszos nő volt, jó volt a kis kövér mamiját is látni...:)) ahogy szuszogva jött a meleg széllel pöttyös blúzban... :) Kapitány akkor békült meg vele, amikor azt mondta, hogy én csak egy egyszerű asszony vagyok nincs sok iskolám, de többet láttam bárkinél. Soha nem szabad elfelejteni honnan jöttünk. Meg amikor a tyúkokról mesélt, és a fesztiválokról, kellett volna diktafon hozzá. :) Soha nem voltunk benn, a vizit hébe-hóba jött, nekem is volt nevem: felderítő... nem tudom már melyik adta, de ha nem nézem meg a gyógyszereket összekeverték volna az Erzsiét és a kapitányét, tehát azért figyeltem mindenre. Közben beszéltem én Cortazarról a kapitánynak, még olvastam is neki, élvezte és beszélt arról, hogy a papa történelmet oktatott az egyetemen, mondjam csak, a papa is így szokta, ez olyan jó!

Meséltem amiről tudtam, imádok mesélni. Havasi azt mondta lassan átmehetnék a másik szobába is röhögtetni.... A hetes szoba mindig nevet, a többi nem… Rászántam a többire is egy órát, amikor tudtam.

Az egészben ez volt a legszomorúbb, tudod azok a látogatások. Mindenkinek olyan jó kis családja volt, én meg írtam az sms-eket. A Laci kétszer volt benn nálam, és így is összekaptam vele, amikor mondtam, hogy holnapra ott a H betű egy kérdőjellel, elkezdte, hogy marhajó a kocsi a cila bácsinál van... mert hát csapágy ugye kopott... és hogy ő nem fogja megkérni a tesóját, na erre mondtam én, hogy jó helyem van itt, gyönyörű a kert, jó szót kapok, tegnap Fradi-Eto meccset néztünk kapitány, Margó, Erzsi és én a figyelő. 

Már ismerem a konditermet kiderítettem, hogy a harmadikon van könyvtár. Megismertem egy őrült nő erejét aki szökni akart, és én kapaszkodtam bele, igaz, hogy negyven kiló volt a néni... ezt így egyszerre elmondtam..

Ismerek minden portást, megismerem a sorsukat és élvezem őket...

Egyik nap elhánytam magam, kapitány odajött hozzám, bolond, tarts szeretőt, és az öreglány olyan mesélésbe kezdett, hogy leesett az állunk. Hozzám képest ti zárdaszüzek vagytok!   És tüzelt, mint a szuka decemberben! Gyakás, gyakás gyakás, imádják hátulról! a többit nem mesélem, mert már röhögök.

Volt egy szép kápolna a kórházban fa mécsestartókkal, fa hatalmas Krisztussal, és az üvegablakok is  klasszak voltak. Az egész elrendezése  levegős volt... Minden fából... Akkor épp takarított egy néni, és rengeteget beszélt nekünk, de nem istenről, hanem a templomról, erről a helyről, szeretem a spontán embereket és azt is, amikor azt mondta, hogy a Krisztina név szép (szeretem is a nevem).

Kívül olvashattunk a kápolnáról, szóval mi amikor felbukkantunk, nída ezek megint mennek:)) érted? Nín da, nem nézd őket, ninda... :) 

Két szürkeveréb ápolónő, istenem, még mellük sem volt, mintha a tavaszi szél lefújta volna őket, de seggük se.

Egyik reggel vizsgálatok voltak, megnyugodtam, hogy "csak kimerültem".

Ne haragudj, hogy ennyit untattalak, de jó volt kiírnom magamból. De ott is láttam, amikor egy kisnővért szekíroztak, szegénykém nagyon csúnya volt és lassú, naná, hogy melléálltam, és egy nénit én segítettem fürdetni, mert a néni remegett. És valami ülőszékben kellett fürdetni... az meg nem volt. 

A nénit meg csak egy sima székre ültettük, remegett, szégyellte magát, és azt mondta a férje azt mondja milyen már a teste. Lógnak a csöcseim, és ráncos vagyok. Hogy ő valamikor szép volt és most így látni. Rákontráztunk hát a papa milyen? Adonisz? Nem, a kettes kocsmába jár nem Adonsba. Ez eszembe jutott a szépségnél. Na, amíg ott voltam az alatt az öt nap alatt én segítettem az Anikónak fürdetni, és ha törölgetett, megnéztem utána, jól csinálja-e, nehogy bejöjjön a szőke ciklon, és végighúzza az ujjait az éjjeliszekrényeken... és elbődülje magát, hogy AAnikóóóóó! (ilyenkor tényleg megcsúnyult) :)))) Amúgy addig nem, míg nem nyitotta ki a száját...és riszálta a szempilláit... Addig csak normál volt. 

.. Erzsiről alig meséltem, pedig vele lógtam, a lánya ír... A cetlit még keresem, már van könyve... őróla is más képem volt először, nagyon megszerettem őt is. Nekem jó volt elmesélni... főleg azért mert  azt mondták, hogy látják bennem az erőt (az orvosok).

A hippivel viszont összetegeződtünk, azt mondta, hogy egyszer-kétszer gondoljak rájuk, de lassan elfelejtem őket.... és ez így jó. Kapitány, amikor mentem ki felállt, és azt mondta vigyázz magadra, és tett két tétova lépést felém... olyanok voltak ezek a lépések, mintha távolodott volna... És tudtam, hogy el kell engednem. Nem néztem szánakozva. Értett szavak nélkül is.

Kolozsvári-Donkó Rebeka tojás-mézesei

Fűri Mária Húsvét Fűri Rajmond Megszabadulunk

felütés:

Húsvét előtt a böjt
Húsvét előtt a csend
Az agónia rég volt
A halott megpihent

Húsvét előtt a gyász
A régvolt stációk
Mai napon a sírbolt
Sírbolt előtt az őr

Ma várakozás
Bizonyosság sosincs
Örökös szombat immár
Mert várakozni kincs

Ül-e ott angyal fényes
Ruhában ez talány
A várakozás a fontos
Nem a van – a talán

válasz:

Érteni más, mint érezni azt,
mi fájdalmat enyhít,
ha nyújthat vigaszt.

Sorsot cipel, és jövőbe néz,
ki múltat ismerhet,
és tanít, mi cél.

Egyek vagyunk, hogyha akaratunk
szívünkből árad ki,
s megszabadulunk.

Kolozsvári-Donkó Rebeka Húsvét, mézes

Emily Dickinson Iramlik, ömlik a tavasz

Iramlik, ömlik a tavasz
Minden lelket kitár
Eltüntet minden bérleményt
És körül csak víz áll

A lélek még bizonytalan
A partját keresi
De megszokja, nincs félsziget
Többé nem lesi már

Fordította Fűri Mária

The inundation of the Spring
Enlarges every soul -
It sweeps the tenement away
But leaves the Water whole -

In which the soul at first estranged -
Seeks faintly for its shore
But acclimated - pines no more
For that Peninsula

https://m.poemhunter.com/poem-amp/the-inundation-of-the-spring

Fűri Anna Még egy félév Drezdában

Félév karvezetés ill. disszertáció kutatással kapcsolatos Erasmus zero grant/ Campus mundi -ösztöndíj után sikerült még egy félévet maradnom Drezdában, ezúttal gyakornokként, de ugyanabban a rendszerben. A gyakornokság a disszertációra vonatkozott, lehetőségem volt plusz hat hónapot a dolgozatom anyagával foglalkozni anyanyelvi környezetben, a német kulturális életbe bekapcsolódni, különböző tapasztalatokat szerezni karvezetőként illetve zenepedagógusként.

A disszertációval kapcsolatos munkám „leglátványosabb” eredménye Martin Geck Robert Schumann: Mensch und Musiker der Romantik című könyvének fordítása. Természetesen nem kiadásra készült, nincs is olyan állapotban a fordított szöveg, hogy kiadásra lehessen gondolni, de nagy segítségemre lesz a későbbiekben, illetve a fordítás nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az olvasott német szöveget ma már kisebb erőfeszítéssel megértsem. A magyar nyelven megjelent átfogó Schumann-életrajzok száma elenyésző, Kroó György 1958-ban megjelent könyvén kívül nem is tudok másikról. Így Geck könyve hiánypótló számomra, arról nem beszélve, hogy az egyik legfrissebb életrajzi kiadvány – a szerző a komponista születésének 200. évfordulójára, 2010-re időzítette a kiadást. A fordítási nehézségek mellett és ezek ellenére élvezet volt olvasni a könyvet, mert miközben a szerző egyértelműen törekszik az objektivitásra, átsüt a szövegen a Schumann iránt érzett szeretete és tisztelete, a zeneszerző lelkületének megértésére irányuló szándéka, amint ez a következő néhány mondatból is látszik:

Ha van feladata a ma művészetének, úgy az a normalitás értelmezésének megkérdőjelezése. Schumann esetében ez csodálatosan sikerül.

  

Bár sok újat nem hozott, mégis sokat jelentett, hogy betekinthettem Schumann a cappella kórusfüzeteinek első kiadásába a Zwickaui Schumann-házban, köszönhetően Thomas Synofziknak, a Schumann-ház vezetőjének.

Az elméleti munka mellett Sandmann professzor úrnál olyan Schumann-műveket vezényelhettem, melyeket Magyarországon nem, vagy csak nagyon ritkán hallhatunk koncertkörülmények között: Nachtlied (op. 108), Requiem für Mignon (op. 98b) és Der Rose Pilgerfahrt (op. 112). Ezeken az órákon sok szó esett arról, hogy Schumann számára a dráma nem a szokásos értelemben vett dramaturgiát és az emberek közötti feszültségek dinamikáját jelentette, hanem az egyénen belüli lelki drámát, egyfajta fejlődéstörténetet. Művei – mint például a Der Rose Pilgerfahrt – amellett, hogy új műfajt teremtettek, emiatt a lelki folyamatábrázolás miatt is kihívást jelentenek az előadónak.

Koncertélményeim közül kiemelném Schumann négy szimfóniáját Christian Thielemann vezényletével (valójában a főpróbát láttam-hallottam, de felért egy koncerttel), illetve egy, a főiskolán megrendezésre került előadássorozat végét lezáró, Erwin Schulhoff műveiből és – elsősorban Schönberggel folytatott – levelezéséből összeállított koncertet. Emlékezetes maradt az In futurum című zongoradarab és a Sonata Erotica for female voice solo. Mindkettő nagyon merész, utóbbi még a mai kor hallgatójának is „bevállalós” mű.

Sonata Erotica for female voice solo:

Miután a gyakornoki státusz egyben azt is jelentette, hogy elesek minden olyan kedvezménytől, ami a diákoknak jár (semesterticket, amivel ingyen lehet utazni, kedvezmény a menzán, ill. koncertbelépők vásárlásakor stb.), valamint a kollégiumot is albérletre kellett cserélni (aminek pozitív hozadéka a zavartalan és önálló élet, azonban messzebb van az iskolától, többe kerül és mindenféle bürokratikus intéznivalókkal lepi meg az embert), hamar elkezdtem kisebb munkák után nézni, de olyan is volt, ami menetközben mintegy magától adódott. Ilyen volt például, amikor egy novemberi hétfőn kiderült, hogy a Dresden Kammerchor pénteki koncertjére kevés a szoprán, mert többen lebetegedtek. Ez önmagában nem is lett volna embert próbáló, ha nem Alfred Schnittke Zwölf Bussverse című kórusművéről van szó, ami az egyik legnehezebb kórusmű, amivel életemben találkoztam, egyben az egyik legnagyobb élmény is volt, hogy részt vehettem a produkcióban, mindezt Hans-Christoph Rademann irányítása mellett. Eleinte egyfajta intonációs akrobata mutatványnak érzi az ember, mindaddig, míg fel nem fedezi az összefüggéseket. A mű eklektikája, sokszínűsége is indokolt.

A másik ilyen „adódó munka” a Fritz Wolf Chor-nál való asszisztensi feladatok ellátása beugrásszerűen, ahol egyrészt megtapasztalhattam, milyen német nyelven kóruspróbát tartani, másrészt nagyon kedves, barátságos és figyelmes kórusénekesekkel találkozhattam, harmadrészt Eric Weisheit személyében egy nagyszerű kollégát ismerhettem meg. A kórussal való ismeretség hozadéka, hogy a Chorus Matricanus Nőikar és az FWC júliusban közös koncertet ad Drezdában.

Saját munkakeresésem eredményeként még két területen próbálhattam ki magam, persze itt is szerepe volt a véletlennek egy faliújságra kitett hirdetés és egy WhatsApp körüzenet formájában

Egy úgynevezett integrációs óvodába kerestek valakit, aki hetente egyszer zenei foglalkozásokat tart a gyerekeknek. Az eredeti koncepció különböző népek meséjén alapult, a gyakorlat időközben sok mindent felülírt, de megmaradt a foglalkozások színessége. Integrációs óvoda – ez egyrészt nemzeti identitásbeli különbséget is jelent, másrészt azt, hogy különböző szellemi képességű gyerekekkel foglalkoznak az óvodán belül. Ez természetesen nyitottságra és toleranciára neveli a gyerekeket. Az elején megbeszéltük, hogy én nem tudok olyan jól németül, ezért én tanítom őket énekelni-zenélni, ők pedig engem németül beszélni. Ezeket a pillanatokat különösen szerettem, amikor szinte felháborodva fedezték fel, hogy egy-egy kifejezést nem a megfelelő módon használok, és ennek nyomatékosan hangot is adtak. Ez egyben hasznos is volt, mert emiatt az érzelmi többlet miatt ezeket a dolgokat valószínűleg nem fogom elfelejteni. Miután én otthon ennél kicsit idősebb korosztállyal foglalkoztam, bizonyos tanulságokat le kellett vonni, és olykor változtatni voltam kénytelen az eredeti elképzeléseimen. Tehát ilyen szempontból is sokat tanultam. Egyszerű ritmusvisszhangot játszottunk a testünket használva hangszerként, dalokat tanultunk, amikre azután jártuk-ütöttük a mérőt, báboztunk és a bábok segítségével a paraván mögött még a legszégyenlősebbek is mertek és akartak énekelni, mozgásokat találtunk ki Saint-Saëns Állatok farsangja című művének tételeire, amit aztán eszközökkel kombináltunk. Így lett a teknős páncélja a kispárna, így használtunk szalagokat az Akvárium tétel hullámaihoz és kis színes, filcből varrt kesztyűket a madarakhoz.

Végül, de egyáltalán nem utolsósorban részt vehettem egy, a menekültek számára létrehozott integrációs programban. A klinbergi menekültszálláson az integrációért felelős Andreas Wilczek ötlete volt, hogy a számos – ha jól emlékszem 25 – különböző országból érkezett menekültet a zene segítségével hozza közelebb egymáshoz. Ehhez keresett vezetőt, így kezdtem el dolgozni velük januárban (és még néhány hónapig tudjuk folytatni a közös munkát, mert az ösztöndíj után nem megyek rögtön haza). Ez egy önkéntes program, aki ide jelentkezik, az – véleményem szerint – rendelkezik már egyfajta igénnyel a beilleszkedésre vonatkozóan és bizonyos érzékenységgel. Folytatva a már bevált hagyományt német könnyűzenei számokat tanulunk, emellett azt kértem tőlük, hogy a saját kultúrájukból, a saját nyelvükön hozzanak és énekeljenek valamit. Ezeket a dalokat el is kezdtük közösen megtanulni, így tudunk már nigériai dalt, amely angol és yoruba nyelven íródott, két kurd nyelvű dalt, az egyiket egy iráni, a másikat egy szíriai fiatalembertől tanultam. Én is énekeltem nekik magyarul, és reményeim szerint lesz időnk valami magyar kötődésű dolgot is tanulni. A kurd dalok különlegesen szépek, elsősorban az éneklésmódjuk, amiről kicsit a magyar népi éneklés jut eszembe a sűrű díszítettsége miatt. Emberileg és szakmailag is sokat köszönhetek ennek a munkának. Remélem, hogy valamilyen formában Magyarországon is alkalmazni tudom majd az itt szerzett tapasztalatokat.  

A kurd dal, amit tanultunk:

https://youtu.be/59ImTjniraw

Ezalatt a második félév alatt, amellett hogy folytatása volt az előzőnek, egészen más jellegű élményekben volt részem, mint az elsőben. Sokféle emberrel találkoztam, szakmailag egészen szélsőséges helyzetekben próbálhattam ki magam, ezáltal sokat tanultam magamról, a szakmáról és a különböző kultúrákról. Köszönöm a lehetőséget.

Fűri Rajmond Első

Véletlen volt? Tudhatnám is akár,

Pedig nem is fontos. Álltál, szótlan,

Meredt szemmel. Kettős csillogásán

Láttam, messze járhatsz gondolatban.

Meglepődtél, vagy inkább félelem

Küzdött benned ismeretlen bajjal,

Ahogy vágyadat, mely titkos, véltem,

Míg te néma voltál, zárt ajakkal.

Meghatódni kezdtem, majdnem sírva

Belül, ilyet látva, hogy lehet ma

Őszinte nőiség, odaadó.

Vigyázva szóltam, ezt észrevetted?

Vagy az elragadtatást, helyetted,

Csak kitaláltam, mely nem több mint szó?