Vakromantika
Lehúzom fényes csizmám, úgy lépek ide,
e sóvirágos földre, e meddő semmire.
A négy őselem bölcse elém áll s kihív:
vessem magamat tűzbe és égjek, mint a
szív,
amely szerelem parazsán lángra kap,
kigyúl,
s ne asszak, mint a mag, ami e vak
szikre hull.
Ne úgy lopjalak meg, mint ki biciklit
lop,
és úgy se, mint aki bent fut s odakint
topog.
Legyen fényes a léptem, s az éj sötét
heve
úgy fűtsön, mint a szén, melynek el kell
égnie.
Ne lopjam szerelmedet, legyen ünnepünk
a találkozónk, amelyről együtt megyünk
oda, ahol az ég kékje sosem sötétül,
hol az örök szerelmet nyerjük menedékül.
Vakmenekvés
Szíved nem ér, szerelem törte össze.
Menekvés nincs, zuhansz a női ölre.
Ki bújt, ki nem? És feléd ki jöhet még?
Mint kés hasít beléd egy éles emlék.
Ne gyötörjön, dobd ki, mint ócska
holmit,
ott nyeld a mérged, ahová a szív vitt.
Mint kotló tyúk tojáson, úgy ne ülj itt,
s kegyet se kérj, ne simogasd a semmit.
Vörösre fest, ha lopsz, hiába mondják,
hogy ők is loptak s ők is mind
megúszták.
Nincs olyan fegyver, ütleg, nincs olyan
kés,
mely félelmesebb, mint a vak menekvés.
Mint égre festett szín fakul s elillan,
a titkos alku nem marad titokban.
Van, ki innen nézi, s van, aki amonnan,
de félvakon is napot lát a holdban.
Vagy, mint vízen járó, ki
cölöpről-cölöpre
lépkedve kiér a part menti fövenyre,
de ott nem fogadja se kürtszó, se ének,
s leszalad a torkán üdvöt ölő méreg.
