Mennyi út és vonal, vagy sejtek
Testben megszőtt hálózata, kusza
Rendjükben száguldhat figyelmed
Előre, hátra, mint gondolata
Játszani kész önfeledt kedvnek.
Kavalkád sűrűje, ősi vadon
Vár, s te megállsz értetlenkedve:
Mit mutat neked e kép magadon?
Összefüggést próbálsz kutatni,
S amire jutsz, az váratlanul új:
Teljességében talán annyi,
Amennyit e különös látvány nyújt.
Hitetlenkedő filozófus
Mondatja veled: a káosz van itt.
Hozzáértő szemed a tónus
Felé fordul: pazarló ez a hit
Jelenünknek akad más tükre,
Amiben ma korunk gyönyörködik?
Vagy a csomóját félelmében
Nem a kard készül lecsapni, pedig
A súlyos gondok tekervénye
Minket már túlságosan is nyomaszt?
Átlátunk még rajtuk, remélve
Újult önbizalmunk: megértjük azt?
Mi vagyunk és az Univerzum,
S mindkettőnknek legbensőbb lényege?
Maradna még számunkra penzum:
Ezt éppé s azt lakhatóvá tegye?
Amit sejteni tudás enged,
Az sokunknak még nehéz feladat:
Úgy fogadni el közös rendet,
Hogy akármelyikünk szabad marad.
