Júliusban 4. (Álmodozás)
Átlagos volt a tegnap.
Egy a hétköznapok közül.
Mért emlékszem rá mégis?
Van, mikor az ember örül.
Este mentünk sétára.
A parkban hömpölygő tömeg.
Egyetem fesztiválja,
a Campus-nép töltötte meg.
Hogy ő sehova nem megy.
Inkább számítógépezik.
Még az eső is eshet.
Játszana. Csak ígérgetik.
Okos óra. Az meg mi?
Számolja a lépéseket?
Nem tudok most sietni.
Ez az óra nem is ketyeg.
Éhes vagyok. Hús is kell.
A sült krumplit? Azt szeretem.
Szomjas vagyok. Van inni?
Ez a ketchup csípős nekem.
Több mint két kilométer,
hiányzik a szívből darab.
Kismutató az óra,
nagy mutatóra perc marad.
Jól evett. Hála Isten!
Azért ez nem volt kis kaland.
Lassan nő fel az ember.
Ha láthatod, húzd ki magad!
Összenéztünk: szép este
volt ez a kis kirándulás.
Járt felettünk az angyal?
Inkább köztünk. Álmodozás.
Júliusban 3.
Most unokám, meg a nörsze, nagyanyja,
az asszony,
párt alakítva lementek a boltba,
ne sírjon.
Nyalva a segge, gyerek még,
kényre nevelve
- anyja babája, ha nyikkan,
falja, cukorként –,
ujja köré kerekítve szülőket.
Fáj, betegesnek látszik a lelkem.
Gondba merül, ha papája,
ki volnék,
hagyja parancsát,
s nagy figyelemmel játszik,
a harcost győzni segíti.
Látni szeretném,
nőjön a férfi,
ki most csupa szoprán,
hangja parancsát osztani készül.
Múlt idejére figyelmez
a lelkem, örömmel,
tudva, a semmi sikerrel
a gáncsba bebukva enyészik.