"Erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő.
Madár lakik abban, madár lakik tizenkettő.
Cukrot adnék annak a madárnak, dalolja ki nevét a babámnak.
Csárdás kisangyalom, érted fáj a szívem nagyon.”
Apám énekelte dalát, mennyben járhatott velem.
Így köszönte, hogy élete túljutott a poklokon.
Nem láttam, hogy folyna könnye. Megérzi azt a gyerek.
Évek múltán vettem észre: barátjának fogadott.
Erdejében találkozunk: a termete óriás.
Ölbe nem vesz. Áll előttem. Megtestesült nyugalom.
Meglátom anyám mellette. Abbahagyta a mosást.
Arca egésze azt mondja: látod fiam, bizalom.
És az erdőm? Gyönyörködnek. Ősrengeteg: egy vadon.
Otthon érzik magukat, hiszen ez a természetük.
Folytatódik, meg nem állhat, hódít tovább szabadon.
Átöleljük egymást újra: mi vagyunk a terveik.
Fenn az égen egy szivárványt gyerekcsapat festeget.
Város, falu, hegyvidékek, sziklák között a folyó,
önmagában ez megismételhetetlen jelenet.
Látod apám? Erdőd az úr: egyedül az lakható.
(közjáték)
