Voltak, kiket nem ismertem. Csak az apám
sírt utánuk, mikor, ritkán, kenyérről
eszébe jutott, hogy az nincs, evés során.
Felnőtté lett a tíz gyerek, a nincsből.
Hallgathattam estéiken a zsivajuk,
bújhattam be én is kemence sutba?
Mutogattam volna nekik a nagy hajóm?
Befogadtak talán? Azt vajh ki tudja?
Emlékeket felidézni van ez a nap.
Örökség lesz, ami belőlük megmarad.
Első házban feküdt kiterítve, halott
bajsza alatt majd leesett az álla.
Asszonya, a nagyanyám, ki sirathatott
több életet, istenhez szólt fohásza.
Húsz év előnyével sokszor az volt hitem,
hogy tudását és erejét átadja.
Földből élni szólt élete, és azt hiszem:
láncszem volt, mely kapaszkodik a múltba.
Hány emléket idézhetek, ha ez a nap
örökségeket csomagol, végül megad.
Ellágyulok róluk szólva. Anyám, apám
el sem mentetek, mindig is itt vagytok.
Láthatom a szemeteket: titkos a vágy,
melyet unokáitoknak álmodtok.
Kívánságotokat érti ez az idő,
történelem, igazsága akadna.
Meddig emelitek bátran, nő az erő:
kortalanul léptünk be a szabadba.
Hogy lehetnétek ti emlék, mikor a nap
azt mondja: a szellem örök élő marad.
Kit hagytam ki? Szeretnivalókat, sokat.
Róluk is szól napközbeni beszédünk.
Meg kell idézni, bár némelyik látogat,
s kéretlenül súgja: ilyen a képünk.
Emlékekre való e nap, gyertya is ég,
lángja világít, kutatja: merre, s miért?
