Fűri Mária Tess

Hihetőbb, mint az Édes Anna tette

A törvény mégis – okkal – kivetette

Tiszta volt bár, mint régen a hó

Jogos büntetés az ácsolt bitó

Ami ma nincs, de van helyette más

Hiú remény, hogy van feloldozás

Mert lehet bár a tettünk indokolt

Vagy tűnhet annak, a vád nem koholt

Az irgalomra nincsen semmi ok

Mindenki mindenért felelni fog

És nem az utolsó ítélet után

Még itt a földön éri majd utol

A büntetés és nincs menekülés

A régi házban jön az ébredés

Jön a poroszló és karon ragad

És a toronyban zászlót bontanak

Fűri Rajmund Napszál

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 9.

Az elemit, mint magántanulók, otthon végeztük. Vitéz Eleméry Antal volt a tanítónk, jól emlékszem rá – ő sem akarta, hogy elfelejtsem, mert emlékkönyvembe – melyik lánynak nem volt akkor emlékkönyve – ezt a két soros versikét írta, gyöngybetűivel. « A betűvetés tudományába én vezettem be, legyen az idők múltával is kedves emléke. » Szelíd, türelmes ember volt, vékony, aranykeretes szemüveggel, simára borotvált arccal, világosbarna hajjal. Délelőtt a gazdasági cselédek és a szétszórt tanyák parasztgyerekeit tanította az országútra néző iskolaépületben, - délután feljárt hozzánk, hogy minket is megtanítson a «betűvetés tudományára. »  Nagy ritkán, főleg magánvizsgáim előtt, anyáék megengedték, hogy lemenjek az iskolába, és az első padban ülve megszokjam a nyilvános feleltetést. A falakon – a légypiszoktól pettyes ablakok között – Magyarország hegy- és vízrajzi térképe függött, bogarak, lepkék rajza, és az ABC kis- és nagybetűi. A durván ácsolt deszkapadlót feketére pácolta sok sáros bakancs. A padok bicskák és tollhegyek sebhelyeit viselték magukon – a katedra egy dobogón állt, mellette nagy fekete tábla. Barna Mariska, a gazda lánya ült mellettem, boldog és elfogódott voltam egyszerre. Az iskola szegényszagához még por, trágya és zsírszag is keveredett. A tanterem ablakai alatt az Eleméry család tyúkjai kapirgáltak – nem messze disznó röfögött óljában. Az iskolateremmel szomszédos szoba Eleméryék konyhája volt. Manci néni, a tanító felesége, az első elemisták tanítónője, óra közben kiszaladt, hogy megkeverje a tűzön levesét. Süketnéma lánya naphosszat a lépcsőn ült, belebámulva a semmibe. Bubi, a tanítóék fia, Miklós jóbarátja volt. Az osztályban külön ültek a fiúk, külön a lányok. A fiúk addig viháncoltak, nevetgéltek, amíg a tanító rájuk nem dörrent. A lányok, ölükben összekulcsolt kézzel, csendben ültek – néha összesúgtak – én és Mariska voltunk a beszédtéma. Rajongtam Mariskáért, aki csöndes, szelíd lány volt, ügyesen varrt – együtt varrtuk a babaruhákat, amikor a tanyáról feljött hozzám játszani.

Ebben az iskolában végeztem a parasztgyerekekkel együtt, első szentáldozásomat. Egyszerű, fehér ruhát viseltem, csak a tüllfátyol és a fehér térdharisnya különböztetett meg a többiektől. Előző délután sorra meggyóntunk Reibel Mihály esperes úrnál, aki Eleméryék ebédlőszékén ült, a katedra mellett, tenyerébe hajtott fejjel. Eléje térdepeltem a fekete deszkapadlóra, s egy hang sem jött ki a torkomon. Nem tudom, meddig tartott ez a szorongató csönd, amikor tenyere mögül, álmosan, megszólalt az esperes:

-                    « Nos, kislányom? »

               Minden erőmet összeszedve kinyögtem első bűnömet.

-                   « Loptam. » 

              Emlékszem, a pap hirtelen fölkapta a fejét, mintha kígyó csípte volna

              meg, s hüledezve rám nézett.

          « Loptál? Te? »

Ebben a «te» szócskában minden benne volt. Apám birtoka, anyám hűvös elzárkózása a vele nem egyenrangúakkal, szelíd természetem, és még annyi más… - « Loptál? » - ismételte meg újra, s én éreztem a biztatást, amellyel sürgetett, hogy cáfoljam meg önmagamat. Nem tudtam mit felelni, mélyebbre hajtottam a fejem.

Milyen tudatalatti ösztön, érthetetlen bűntudat hajtott – és hajt ma is – hogy mások előtt mindig a legrosszabb színben mutassam meg magam? Az emberek legtöbbször szépítik fogyatékosságukat, hibáikra mentséget keresve. Iszonyú érzékenységemben kegyetlenül szigorú voltam önmagamhoz, soha nem engedve az önbocsánatnak. Nyolc éves koromban már önmagam kérlelhetetlen bírája voltam.

Amikor anyáékkal először fölutaztam a fővárosba, Olga nagymamához, mi gyerekek, kisasszonyunkkal együtt, nagymamától nem messze, egy elszegényedett «úrinő» lakásában aludtunk. Nehéz, sötétvörös bársonyfüggönyökre emlékszem, rézgombos, széles ágyra, amelyben együtt aludtam Miklóssal, porcelán csecse-becsékre, sötét, nehéz bútorokra. A porcelánok Miklós viháncolásai után hamar eltűntek – maradt a bársony titokzatossága, a túlzsúfolt szoba idegen és mégis vonzó légköre: suttogások, halk sikolyok, fojtott vitatkozások szűrődtek át a szomszéd szobából. Különös hangulata volt annak az albérleti szobának. Megtermett háziasszonyunk egész nap fodros pongyolában járt, vöröses szőke haját magasra föltornyozva fésülte, - valahogy ilyennek képzeltem magamban a színésznőket… Talán az volt, talán más… csak Olga nagymama nem tudta! A vörösbársony-függönyös szoba emléke sokáig kísértett engem.

Olga nagymama sokat betegeskedett, szíve gyönge volt, asztma is kínozta – majdnem mindig feküdt. A Bethlen-udvar ötödik emeletén lakott, szép, komoly bútorok, szigorú ősök képei között. Finom szépségét még a betegség sem tudta elhomályosítani. Konyhájának ablaka egy nyitott folyosóra, a háztömb belső udvarára nyílt. Lőkösházán, fáramászás közben, sose szédültem, - de ott, a keskeny korlát védelme mögött, lebámulva az udvar tátongó mélységébe, forgott velem a világ. Húzott és taszított a mélység, miközben gyomrom fájdalmasan görcsbe húzódott.

Kisasszonyunkkal sokat sétáltunk a városban, hogy jelenlétünkkel ne fárasszuk nagymamát. Egyik ilyen sétánk alkalmával betértünk egy budai élelmiszerüzletbe. Ragyogó villanyvilágítás, síkos fények, a polcokon ízlésesen föltálalt ínycsiklandozó ételek, árucikkek. Soha nem láttam ilyen üzletet – egyáltalán semmiféle üzletet nem láttam addig életemben, a Weiss bácsi sötét, rossz szagú boltján kívül, az állomás mellett, ahova selyemcukorért bicikliztem le időnként. Mi nem falun, hanem pusztán éltünk. Apám birtokán kívül nem volt más lakott hely körülöttünk, csak az állomás, - amely egyszersmind határállomás volt Magyarország és Románia között -, s a hozzánk tartozó tanya. Hat kilométerre volt tőlünk a legközelebbi falu, tizenkettőre a szomszédos község. A főváros olyan hatással volt rám, hogy szinte összenyomott. Csörömpölő villamosok, surranó gépkocsik, emeletes házak, mosolytalan emberek. A házakban villanyvilágítás, - mi még akkor lámpával világítottunk, - gombnyomásra működő felvonók. A kirakatok és az élelmiszerüzletek hatottak rám legjobban. Egyik ilyen élelmiszerüzletben, elámulva a felvágott húsokon, sajtokon, egzotikus konzerveken, nyitott szájú zsákot pillantottam meg az egyik polc alatt, tele babhoz hasonló, barna szemekkel. – Mi ez? – kérdeztem kisasszonyomat. – Amerikai mogyoró, - válaszolta. – Vegyünk belőle, - néztem a zsákot vágyakozva. – Úri gyerek nem eszik amerikai mogyorót. Nem illik, - intett le a kisasszony. Hamarosan kiszolgáltak bennünket, vittük haza a vacsorára szánt főtt sonkát, a darab sajtot. De nekem, mélyen a zsebemben, egy szem amerikai mogyoró lapult.

Mindezt hosszú lett volna Reibel bácsinak elmondani, így csak bólintottam, s nem mertem a szemébe nézni. Többi  « bűnöm » nem volt arányban első bevallott vétkemmel. A pap elmormolta fejem fölött a föloldozás latin szavait, kimérte a penitenciát, - jöhetett a következő gyónó. De amikor fölálltam, hogy távozzak, s lopva az arcába pillantottam, mintha szomorú csalódást olvastam volna ki a tekintetéből.

Fűri Rajmond Homázs

Tisztelet és hála Neked, Mesterünk és szellemi irányítónk! Életünk útjának és jelenének, és még inkább gyönyörrel teljes jövőnknek Iránytűje!

Kétszáz év távolából tekintünk Rád és Művedre, amely piramisoknál hatalmasabb, és szólalunk meg a hála és az elismerés hangján. Nevedet, Szellemedet, Művedet dicsőítjük, és minden emberek elé tárjuk, akik képesek követni Nagyságodat, miután megérintette és áthatotta őket mindaz a gyönyör és jóság, amelyet ránk örökítettél, és nem voltunk restek tanításodat elfogadni, amely útmutatás szerint és példád követésével valóságossá lehetett a Nagyság és az Emberhez Méltó Létezés!

Ez alatt a több mint kétszáz év alatt hányszor, de hányszor tettek kísérletet ismerőid és ádáz ellenfeleid, hogy tudatosan - vagy éppen megsemmisíteni akarva azt - bizonyítsák az általad megálmodott és részben megvalósított emberlét igazát és nagyszerűségét! Hiszen tagadva is lehet bizonyítani a mondottak igazságát!

Hány, de hány tömeges próbálkozás történt arra, hogy kiválasztódhassanak közülünk méltó utódaid, akik képesek eljutni a létezés általad ajánlott magaslataiba, ahol a végtelen szabadság az akarattal egyesülve hozza létre azok szűk közösségét, akik egyszerre értik ember voltuk nagyszerűségét, és elég bátrak is ahhoz, hogy az ezzel járó teendőiket elvégezve megmutassák az alkalmatlan többségnek a helyet, amit legjobb elfoglalnia, ha már egyszer az élet erejéből származó rendelkezés szerint ez a hely így kijelöltetett.

És hányan vannak ma is, akik sekélyes módon veszik példádat útmutatásul, és szó szerint hajtanak végre emberhez méltatlan cselekedeteket, kiváltva a tömeges ellenkezést azokból, akiknek pedig oly fontos szerep jutna az emelkedettség, a kifinomultság érvényre juttatásában, amikor zokszó nélkül követhetnék utasításainkat a megdicsőülés felé vezető – általad oly nagyra tartott – útjukon.

Elméleteket kreáltak az akaratból és felsőbb létezési módból, amit aztán pusztulás és könnyek óceánjai kellett, hogy kövessenek. Háborúk, emberirtás, rombolás öntötte el a Földet, óh, Mesterünk.

A mai napon is tömegek kénytelenek magukat megmenteni a tökéletesen félreértett útmutatásodból kiérteni vélt sors rendelésétől, ahelyett, hogy megismerve a rájuk szabott felemelő feladatot és a vele járó szerepet, részesei lennének a közös alkotásnak, és a Magas Emberi Létezés Hordozói mellett ellátható teendőiknek.

Mit tehetünk mi, a Te tanítványaid, ebben a vészhelyzetben, amikor – szándékunk szerint – a tisztelet szavaival kívánunk Rád emlékezni, és megmutatni Műved kivirágzását, mindazok ellenére, amelyekről az előbbiekben kénytelenek voltunk szólni?

Mesterünk!

Elméleted és gyakorlatod virágzásáról állítunk eléd szemléletes képet, majd átnyújtani igyekszünk szavaink bizonyítására egy igaz, bár vázlatos történetet, amelyben- hitünk szerint – Te magad is meglelheted kedvedet, mert – reményeink szerint – nem csak magasztos elveid győzelmét igazolhatják a történet eseményei, de kifinomult gyönyöröd átélésére is módot találhatsz beszámolónk alapján, annak hőse aktív részvételében lelve igazi kedvedet.

Halljad hát vázlatos szemlénket arról, hogy magasztos elved és elméleted hogyan nőtt, hogyan éledt fel, és lett úrrá – nyugodtan mondhatjuk – a ma létező egész bolygó emberiségében.

Hamar kiderült, hogy tanításod rejtett értelmét kevesen ugyan, de vannak, akik képesek igazi értékén felismerni és kezelni.

A kiemelkedő ember számára nem az a fontos gyakorlatodban, hogy helyzetét puszta fizikai, testi síkon legyen képes megélni és demonstrálni, egyúttal pedig elfogadtatni.

Amennyire szükség van arra, hogy a jólét lehetőségét magának biztosítsa az arra teremtett ember, legalább annyira fontos, hogy lelki fölényét is képes legyen megvalósítani, adott esetben – természetesen – a testi örömök elérésének szabadságával, vagy ezek minősége és mennyisége tetszőleges megválasztása által.

Ezt a lelki fölényt pedig Te segítettél biztosítani, Mesterünk, amikor a test gyönyöreire annyiszor utaltál, mindig pontosan megjelölve ezeknek az örömöknek az átélésében játszott szerepek felszabadító voltát.

Nos, a lelki fölényhez a test örömein át vezet az út, mint azt volt alkalmunk megtapasztalni.

Mert csak meg kellett figyelnünk a magáról megfeledkezett embert, aki kisszerűségében hagyta magát elragadtatni, és a testi örömét engedte látszani, és egyúttal azt irányíthatóvá tenni.

A Te parancsodból, amely a gyönyör tárgyává avatta történeteid szereplőit, mint pl. a Te  Juliette-det, így lett egyszerű jelzés arra a gyönyörre, amit az érintett átélt, csak amely átélésről magának sem tett vallomást, vagy ha tett is, azt már nem gondolhatta át, hogy annak említésével milyen helyzetbe kerülhet, amikor ez az említés annyiféle vonatkozást hoz létre számára, anélkül, hogy azokat birtokolná, vagy egyszerűen csak ismerné.

Nem vettünk el tőle semmit, ahogy nem is adtunk neki újat a történtekhez képest, csak mi tudni véltük – és mindig is tudni véljük -, hogy az átélt gyönyör – mondhatnánk azt is, hogy az általad oly nagyra tartott extázis – közös értékké tehető, amely közös érték tőlünk, kiválasztottaktól eredeztethető.

És ezt a közös értéket neki magának, az éppen érzékei által elfoglalt embernek, illik ismernie és megfelelően értékelnie.

Mindezeken túl pedig, ahogy Te, Mesterünk, tanítottad, az a gyönyör kiemelheti az embert a hétköznapokból és a szürkeségéből, ahogy minket kiemel a lehetőség, hogy ezzel a gyönyörrel bánjunk, és azt a hatáskörünkbe vonjuk.

Neked, Mester, nem volt mindegy, hogy ki az, aki átéli az elragadtatottságot, akármilyen feladatot is kell vállalnia az átélés érdekében, együtt azzal, aki kellő alázattal veszi tudomásul a rá osztott szerepet, hogy az átéléshez a maga részét hozzáadhassa.

Ennek mintájára nekünk sem mindegy, hogy ki az, aki megszabja az átélés ismeretét, vagy aki szabályozza a vágyat, amelyről nem a sajátjaként gondolkodik, de a vele való bánás jogát feltétlenül a magáénak tartja.

Ahogy Te irányítod a kiválasztott élete kiteljesedését, úgy nekünk is módunkban áll magunknak megteremteni a vágyak hullámzó tömegét, amelyet aztán kedvünk szerint mozgathatunk, ahogy Te tetted azt a testi funkciók örökké változó, de számodra mindig örömet adó felkorbácsolásával, izgalmat jelentő szabad használatával.

Majdnem emberevőknek tarthatnánk magunkat, ha nem lebeghetne szemünk előtt a Tőled kapott szent cél: szolgálni elsőbbrendű létünket, egyben egyre kifinomultabban járni el ennek az emelkedettségnek a létrehozásában.

Mester!

Halljad hát történetét a mi Juliette-ünknek, a leírtak szerint, az eltelt kétszáz év minden tapasztalatát követve, és soha meg nem feledkezve példádról, amelyben első helyen mindig ott találjuk az alkotó és uralkodó képzeletet, amely nekünk magunknak képes megteremteni kiemelt világunkat.

Tudod mester, hogy vágyadat sikerült teljesítenünk hősünkkel, az engedelmes közreműködő létrehozását, aki egyetlen zokszó nélkül volt képes partner lenni abban, hogy vágyait mi irányítsuk, aszerint, ahogy azt elképzelni magunknak jónak tartottuk?

Ez ajándékunk – Neked ezennel bemutatott tisztelgő áldozatunk – legfőbb értéke, amit fogadj tőlünk örömmel, ahogy mi ennek értékéről meggyőződtünk, és hitünk szerint Te is értékelni fogod – remélhetőleg – nem eltúlzott minősítésünket saját sikerünkről.

Feldicsértük szegényt kezdetben, hogy dicsőség utáni vágyát létrehozva megtámogassuk önbizalmát. Aztán minden szíve dobbanását, minden vonzalmát követtük, anélkül, hogy ezt vele tudatosítottuk volna, és kedvünkre szemléltük az ereiben száguldozó vért és szenvedélyt, amely kitörni készült, de legalábbis kereste lobogása méltó társait és helyeit, ahol szabadnak tudhatja magát, és ahol elképzelt nagyságát is kitöltheti.

Mert, mint tudod, a nagyság utáni vágy minden ember egyik legfőbb igyekezete, amikor a lét dimenziói megnyílnak számára, sokszor anélkül, hogy szemeit és értelmét használná, hogy belássa a lehetőségeit, és felmérje azokat.

Emberünk vágyai irányításában aztán adódtak gondjaink, és ezt mi nem vettük jó néven tőle, talán érthetően.

Jutalomra ácsingózott, pedig ez a vágyakozás még a bűnök között is előkelő helyen szerepel, és mi többször is eljártunk vele a figyelmeztetés, az észhez térítés szándékával, meg kell mondjuk, hogy nem minden esetben sikerrel.

Mást tüntettünk ki akkor, amikor – úgy gondoltuk -, hogy nagyon várja a kivételezettsége kinyilvánítását tőlünk.

Képzelheted a hatást, amit kiváltottunk belőle. Várja az oRdót, és helyette valaki olyan kapja, aki, vagy akinek barátja vagy hozzátartozója éppen az ő ellenfele, de legalább vitázó társa, és útjának keresztezője. Szóval semmiképpen nem jóakarója, ami szerint – úgy gondoltuk – a csalódása csak nagyobb lehet, és ami el kell, hogy gondolkodtassa arról, hogy ő nem igazán képes irányítani a sorsát, a vele történő eseményeket. Legalábbis azon a módon biztosan nem, ahogy addig tette, mert annak egy ilyen váratlan fejlemény lett a folytatása.

Hogy rájött-e arra, hogy a tét valójában a vágyai ránk bízása lenne, arról nem vagyunk meggyőződve.

Az idő múlása új lehetőséghez juttatott minket, amikor a testi változások kezelésére segítségünket igénybe kellett vennie.

Képzelheted, Mesterünk, hogy milyen lehetőség kapujába értünk ezzel a változással.

És ez az ember innentől kezdve, jóllehet eddig sem volt az a panaszkodó fajta, kezes bárányunkká lett, szinte egyik pillanatról a másikra.

A vágyai irányításában – sajnos – egy lépéssel sem jutottunk előrébb, de a fiziológiai változásai megélése odáig juttatta, hogy szó nélkül elfogadta minden ajánlatunkat, és egyetlen szóval sem próbált együttműködést kezdeményezni velünk a hogyléte várható alakulásáról. Pláne nem a vágyai további lehetőségeiről.

Mint amikor papszenteléskor az oltár előtt fekszik a jelölt, kiterülve, és a teljes odaadást bemutatva, istene színét látva, várja a róla szóló rendelkezést, amely sorsát a továbbiakban meg fogja szabni, a teljes hátralévő életére.

Egy ilyen embert nyújtunk most át Neked, Mesterünk, kiterülve, a teljes engedelmességben, a vágyaival, a jövőjével, amelyeket Te határozhatsz meg számára, vagy a nevedben továbbra is mi fogunk rendbe állítani, és útmutatásod és példád szerint megszabni.

Íme, itt van hát az ember, aki elfogadja irányításodat akkor, amikor Te vagy az, aki utat mutatsz számára a lehetséges szenvedélye és a testi bajai kezelése mikéntjét, a választásait és a módozatokat illetően.

És ez az ember az is, aki készen van arra, hogy kövesse rendelkezésedet arról, hogy áldozatos életét befejezze, ha Te a változások dolgában fenntartod az irányítás eddigi formáját, és nem teszed kérdésessé további útját, amivel a testi létezésben járhat.

Mert, Mesterünk, nincs más e Földön, csak amit Te meghatároztál nekünk és az utánunk következőknek: irányítani a vágyakat, és ezáltal irányítani az embereket.

Hogy nekünk legyen módunk megszabni a jövőt, és elsőként gondoskodni önmagunkról, mint a tudás birtokosairól.

Mesterünk! Márki!

Maradj az továbbra is nekünk, aki eddig is voltál, és engedd, hogy példád tovább mutassa számunkra a követendő irányt, legyen bár szükség annak átértelmezésére a feladatok aktuális teendőit illetően, de megtartva az örök lényeget: az emberek irányítását.

Fogadd áldozatunkat örömmel, hogy bízhassunk egyetértésedben, áldásodban, és így magunkban is, hogy helyesen járunk el, amikor vállaljuk teendőinket, és amikor képesnek tartjuk magunkat a szükséges kiigazításokra, egyben útmutatásod rendíthetetlen követésére.

Mert eljöhet még az idő, amikor az irányítás új formáját kell felismernünk és bevezetnünk, hogy megőrizhessük helyünket ebben a szerteágazó, egyúttal annyira világosan és egyértelműen megszabott emberi közösségben, és egyénként is megvalósítható létben. Ahol szenvedélyünk, szabadságunk és spontaneitásunk, képzeletünktől áthatva folytonos mozgásban tart minket.

Legyen rajtunk áldásod, és erősödjön hitünk tanításodban, és emelkedettséged erejében.

32 Metronome Synchronization a youtube-ról

Ligeti György Poeme Symphonique pour 100 métronomes - a youtube-ról

becsey zsuzsa ki kárrr hangjáték 2015 09 10

forrás:
http://www.becseyzsuzsa.hupont.hu/26/enek-hangjatek

Csapó Angéla négysorosok

1.

Ma béke van. Nincs is kedvem
szóval karcolni szét.
Vagyok a világban, mint a sejt a testben,
s közben fölöttem tintát old az ég.

2.

A japánbirs megint elvirágzott.
Az almafa fehérlik most, épp, mint tavaly.
Nincsen rés sehol sem. Amit érzek,
nem tűri semmi meg sehol.

Fűri Rajmond Pálmaliget

Hangos lett a kert. Valamennyi

dolgozója kezdte a munkát.

A felhők közül lassan tört át

a Nap, és  jó volt elfeledni

a szűkös időt. Szél rohant

nagy igyekezettel. Kereste

a helyét, fák mögé belesve.

A ház sarkán egy árnyék zuhant

a földre, majdnem meredeken.

A tenger felől a nyílt vízen

apró csillogás játszott, várva,

hogy új termést gondol magának,

s virágot bont a datolyának

az a sok milliónyi pálma.

Olvasói megjegyzés

Nézegetem a tollmixet, és vicces korrespondenciákra találtam. xvokul 

Vasas Feri

Sári

Kandinszkij

:) :)

Huszárik Zoltán - Elégia (1965) - youtube

„Huszárik Zoltán: Elégia” megtekintése a YouTube-on

https://youtu.be/GMwUct3jJTI

Becsey Zsuzsa Ló láb – részlet (forrás mek)

verskockák rajzok variációkra - Huszárik Elégiák

…….

Az érdekes ebben a módszerben az, hogy tulajdonképpen a szavaknak megfeleltetett (szavakhoz hozzárendelt) rajzi jelekből kialakult minták nemcsak a magyar nyelvre vonatkoztatva tekinthetők egyezményes jeleknek, hiszen bármely szó, mivel önmagában értelmes (*), mint rajzi jel, képes ugyanazt a dolgot jelenteni bármely nyelvet érintő rendszerben. Ez a rajzi ábrázolás titka. Összehoz különböző kultúrával bíró embereket. Csak egyetlen közös nyelven vagyunk képesek kommunikálni, a rajzi jeleken. Ezek, ha egyezményesen kialakítódnak, könyvbe foglaltatnak, bármelyik ember képes lesz elolvasni, értelmezni. Hiszen minden szót ismerünk, azaz megfordítom a dolgot, minden alakzatot ismerünk, ami minket körülvesz, minden színhez, fogalomhoz társítunk egy elképzelt valósághoz megfeleltetett, beazonosított tárgyat, képzetet, és vissza, tehát a látott (megismert) dolgok alapján be is tudjuk azonosítani a lerajzolt szimbólumot. Ráadásul esztétikailag is a betűhöz képest szemléletesebb. Nem véletlen, hogy a kultúránk kezdetén is az első földbe, homokba rajzolt jelek már akkor is rajzok voltak. Csak aztán kialakultak a betűk, és minden nemzet később saját betűrendszerrel akart kitűnni, különbözni a másik közösségtől, akiktől kivívott, kiharcolt területeket, nem akart ugyanazon a nyelven beszélni, és így jutottunk odáig, hogy az emberiség nem érti egymást a világ összes részén. Pedig csak egy módszer lehetséges, ha visszamegyünk a mai fejlett kultúránkban ahhoz a módszerhez, amiben az ősember gondolkodott, és megfogalmazta első kommunikációs jeleit.

……..

Ebben a könyvben természetesen nem fogom az összes szókincsünkre ezt a szimbólumrendszert alkalmazni, kifejteni, kidolgozni, ebben a munkában, mint alkotómunka, ez nem cél, vagy kevésbé cél, bár egy irány, útmutató, inkább csak ízelítőt ad (szeletet) ez a játékos tervezet arra vonatkozóan, hogy akár az egész meglévő és elfeledett (nem használt) nyelvünk szókincsére lehetne a munkamódszert érvényesíteni. Ennek kidolgozása már túl nagy munka lenne, s minthogy egy személyben nem elsődleges cél a végső, mindent magába foglaló szóhalmaz forma mintarendszer kialakítása, kivitelezése, mindenesetre annyit megér, eljátszani az ötlettel.

http://mek.oszk.hu/11200/11206/11206.pdf

Lukovszki Judit Ionesco festeni kezd

A Ionesco vallomások tanúsága szerint a képírás a nyolcvanas években életbevágó jelentőségű elfoglaltsággá válik az egyre inkább a metafizika kérdései felé forduló, szorongásaitól gyötört művész életében. “Ha abbahagynám a festést, elveszne minden reményem. A színek, kizárólag a színek nyelvén beszélhetek, és a színek is mondanak nekem dolgokat [...] a másvilághoz kötnek.” -írja a La main peint című esszéjében.  A kötet címe áttételesen azt is elárulja, hogy a festészethez való vonzódása egyúttal a világ intellektuális úton való befogadása iránti bizalom elvesztését is jelenti. A megállapítás hátterében meghúzódó oppozíciót Denis de Rougemont, - akinek neve Ionesco tanulmányozása folyamán szükségszerűen felmerül, hiszen a Rinocéroszok egy Denis de Rougemont által megélt és elmesélt élmény hatására íródott - úgy fogalmazza meg, hogy kézzel kell gondolkodni, (könyvének címe: Penser avec les mains) és ugyan elsősorban polemizálni akar provokatív kijelentésével, megfontolt érveket tud felhozni mellette. Például egy utalást Aquinoi Szent Tamásra, akitől azt a gondolatát idézi, hogy “Az ember természeténél fogva rendelkezik ésszel és kézzel”. Denis de Rougemont gondolatmenete a fogalmak meghatározásán nyugszik. A kéz - akárcsak a kései Ionesconál - a gondolat megnyilvánítójaként szerepel. Mire Ionesco elért a szépirodalommal való szakítás pillanatáig, már jól ismeri a képiséggel kapcsolatba hozható misztikus irányzatokat és szoros művész-barátságot kötött Juan Miróval. Egyes lithográfiái sugározzák a Zen-ből megtanult alaptételt, hogy a világ abszurditására adott egyetlen hiteles válasz a nevetés, azt írja egy helyen: “[...]vágyom arra, hogy eljussak a Zen szerzetesek tudatállapotába, vágyom arra, hogy nevessek mint ők, a világ komédiáján, élet és halál komédiáján.”

http://videotorium.hu/hu/recordings/details/5350,Lukovszki_Judit_A_kepiro_Ionesco

~ 00:13:17 - Les endimanchés (1986)

Anélkül, hogy a gazdag szimbolikus tartalommal megtöltött formákat, színeket elemezném a fenti a képen, így első, globális megközelítésben is látszik, hogy a fő esztétikai elve a játékosság.

Egy másik lithográfiája, melynek Caractères d’imprimerie ionesciens à la manière des idéogrammes (1985) a címe:

http://videotorium.hu/hu/recordings/details/5350,Lukovszki_Judit_A_kepiro_Ionesco

~ 00:14:30

Kék rácsozatban keverednek jól felismerhető számok és betűk, a kevésbé nyilvánvaló, de írást idéző egyéb karakterekkel. A négyes különböző módosult alakjai, annak a kétszerese, a nyolcas (ami egy kilencven fokos fordulattal mindjárt végtelenjel is lehet) utalnak művészete misztikus forrásaira. Megjelenik még a számok tartományából a 0, 2, 3, a számmisztika iránt elkötelezettek nagy örömére. De találhatunk a görög ábécét idéző formát, vagy egy konkrét kortársra, Yves Saint-Laurent-ra tett utalást, mintegy a különböző kultúrkörök egyidejű jelenlétét sugalmazva. De van fordított dupla V is, ami mintha az éjszakában szállna, fordított kérdőjel is, reménykedő zöld háttérrel. Az atomjaira, jeleire hullott nyelvet a megsemmisítő szétszóródástól egy színes rácsozat védi meg az így létrejövő fúzióban.

Vasas Ferenc képeiből

Szürrealizmus (Magritte) a rebellive blogban

"A szürrealizmus csodálóiként újra és újra lenyűgöznek minket Magritte álomszerű alkotásai – de ezzel nem csak mi, hanem a legnagyobb divatházak tervezői is így vannak, hiszen kreációikkal gyakran tisztelegnek a belga festő munkássága előtt."

http://rebelliveblog.com/2015/08/19/inspiracio-a-vaszonrol-rene-magritte-es-a-magasdivat/

Vasas Ferenc képeiből

Mórotz Krisztina Graffiti

Amikor a másik rajz megjelent, félelmet éreztél. Láttad, hogy más keze munkája, méghozzá nőé. Sok dolog játéknak indul, és te éjszakánként rajzoltál. Sosem szeretted a szót. Graffiti. Csodaváró lettél, hogy éjjelről-éjjelre egy négyzetmétert telefess. Mintha valami kényszerített volna erre. Egyszer írtad oda, hogy nekem is fáj! Egy raktár salétromos falára, és ott volt mellette a kék rajz, de az övé más volt, madarakkal teli, mintha ebben a városban még lenne szabadság. Meleg színű kréták voltak lenn a földön szétszórva, mintha a nőnek hirtelen kellett volna elhagynia a raktárat. Aztán egy éjjel mégis maradtál. Megszállottan kerested őt, meg a rajzát, (amit időközben a rendőrök letöröltek, de csak félig.) csodára vártatok? Bele sem mertél gondolni abba, hogy ő is keresi a választ, és visszatér a rajzához, akárcsak te a tiédhez. Körbejártad a tömböt és számolatlanul ittad a sört. Az utcákat róttad, s lopva a falakat bámultad, kerested madarakat. Egy girhes macska nézett rád bizonytalanul, és te egy narancssárga szájat rajzoltál. Az egész olyan volt, mintha kettőtök szája lenne. Az égővörös festék lassan pergett alá, az egész nyugtalan volt, erotikus. Elképzelted a lányt, akit valójában még sohasem láttál, s másnap ott volt a rajza a tiéd fölött, az ultramarinok. Aztán megláttál egy duzzadt arcot, a kezet, amellyel a madarai életre keltek. Kitépett szemöldök, sprőd haj, hatalmas száj, akár egy medúza. Ő volt.

Vasas Ferenc képeiből

Mórotz Krisztina Kedves Árpád!

Gondolkodtam tegnap azon a képen, amit most festesz. Fokozhatnád a bőr áttetszőségét, ha kis krémszínt, (milyen póriasan hangzik) felviszel sima tojás sárgával a vászonra. Akkor úgy látszik, mintha előzőleg szeretkezett volna veled ... Nem tudom, hogy hol szeded össze ezeket a nőket, de azokat szeretem, akik nem tökéletesek, nincs formás almamellük, inkább lógó körtemellűek, buják és egy kicsit rubensi idomúak. Megfigyelted már Rubens képein, hogy a deréknál milyen pompásan festi a kitüremkedő hájat? Akkor nézd. Se nem sok, sem nem kevés. Gauguin nőiben a vastag nehéz láb viszont zavar, örökké azt a képzetet kelti bennem, hogy ekkora testben sok a víz, amit ki kell hajtani valahogy, és akkor a lábak is karcsúbbak lesznek. Látszik a rüszt is. Befejeztem a teremtést. Hozzáláttam a Duplaszaltó című képhez. Fehér, és mint giliszták rajta az ezerszínű festékek - a szívünk dobbanásai ezerféle színben. Hittem én. Egy kertet festek, az pattant ki elmémből, nyári nap kertje ez. Két férfi borozgat késő délután. Hátuk mögött borsó, ami még igazi zamatos. Egy kert az idő maga. Azt írtam valamelyik levelemben, hogy "át akarom alakítani a valóságot" fennhéjázó merész szavak ezek, hiszen a valóság az, ami átformál minket lassú korongján. Szemtől szembe kerültem az idővel az emberi psziché e fájdalmas nyavalyájával. És kénytelen voltam beismerni vereségemet. Különös módon a festés ténye gazdagabbá tett, hirtelen elkezdtem a félig kész verseimet megírni. Egészen más színben láttam mindent. Kudarcaimat kiszögeztem a parafatáblára. Fecnik teleírva. Azt akartam, hogy olyan legyen a szoba, mintha ezer madár repülne, ha szellőztetek. Fel- és lerepüljenek! Gombostű tartja a szavakat, amik, olyanok, mint senkinek sem kellő, lottyadt, nyári almák. Haszontalanok. Aztán csak berúgok, megrészegülök e versdömpingtől, s eltelek vele. A festőállvány a sarokban megnyugtató, ha jön az újabb kudarc és én hallgatok, hadd mondjam azt, hogy szárad az olaj a vásznon. Mi művészek az egyéni életünket is úgy akarjuk berendezni, hogy az önmegvalósítás különös technikájából táplálkozzék. Eszembe jut Avril Lavigne, akit előttem már lefestettek. Én meg megírtam őt, hogy most papírmadarakként szálljon a többi parafához tűzött versemmel együtt. Ez a kis hely igazi emberkerülő vidék. Nyár van, korán kelek, a púpos zöld díványon alszom. Fogok egy kisollót és még reggeli előtt leszedem a veronikákat, hadd száradjanak. Tegnap a zöld diókat szedtem le, diólekvárnak kitűnő. Nézegettem a tenyerem, amire nem húztam kesztyűt, hetek múlva jön le a barnássárga kulimász a kezemről. Reggeleim gacsibák*, kiülök a tornácra a zabpelyhemmel és pár aszalt szilvával, kigondolom a napomat. Persze, sohasem az lesz, amit én akarok. Az ösztön fejbe kólintja a tudatot, és ezentúl ő uralkodik a napom felett. Mégis minden reggel kell, hogy ott legyen valami állandó, és ez az aznapi sajtó, a kicsit bugyuta cikkeivel, amit ha elolvasok szinte rögtön el is felejtek. Cilu lakik velem, a nagy vörös macska, aki nem csinál semmi mást, csak alszik és eszik. Szeretem azt a száz éves függönyt, ami az ablakomon lesz. Olyan ez a csipke, mint a pókháló. Az ekrü** gazdagsága egy valamikori szebb időt idéz, ma ő kerül a kezeim közé, restaurálásra szorul. Szép ez a nyár, és mennyi minden kell a házhoz, most legelső a szúnyoghálós ajtó és ablak, hiszen sosem csukom be éjjel sem az ajtót, sem az ablakot. Közben megkapom a leveledet, a fotót, a te verseid is, az örökös sirámmal, hogy már megint nem tudsz írni! Olyan messze vagy tőlem, de ez a messzeség nem zavar, mert köztünk mindig ott volt és ott lesz a flow, az áramlat. Emlékszem milyen volt, amikor az első versemet leírtam. Hol volt, hol nem volt az ember. Befejezem levelem, háromig fel kell adnom a porette falu kis postáján, amiért két kilométert gyalogolok. Felnevetek, tudom, hogy el sem olvasod, félreteszed, és pont abban az időben veszed elő, amikor én kitárok ajtót, ablakot, és félhangosan mondom: látod, suhannak a madarak.

*gacsiba = görbe

**Tojáshéjszínként is ismeretes, gyakorlatilag sárgás árnyalatú törtfehér.

Vasas Ferenc képeiből