Mórotz Krisztina Kedves Árpád!

Gondolkodtam tegnap azon a képen, amit most festesz. Fokozhatnád a bőr áttetszőségét, ha kis krémszínt, (milyen póriasan hangzik) felviszel sima tojás sárgával a vászonra. Akkor úgy látszik, mintha előzőleg szeretkezett volna veled ... Nem tudom, hogy hol szeded össze ezeket a nőket, de azokat szeretem, akik nem tökéletesek, nincs formás almamellük, inkább lógó körtemellűek, buják és egy kicsit rubensi idomúak. Megfigyelted már Rubens képein, hogy a deréknál milyen pompásan festi a kitüremkedő hájat? Akkor nézd. Se nem sok, sem nem kevés. Gauguin nőiben a vastag nehéz láb viszont zavar, örökké azt a képzetet kelti bennem, hogy ekkora testben sok a víz, amit ki kell hajtani valahogy, és akkor a lábak is karcsúbbak lesznek. Látszik a rüszt is. Befejeztem a teremtést. Hozzáláttam a Duplaszaltó című képhez. Fehér, és mint giliszták rajta az ezerszínű festékek - a szívünk dobbanásai ezerféle színben. Hittem én. Egy kertet festek, az pattant ki elmémből, nyári nap kertje ez. Két férfi borozgat késő délután. Hátuk mögött borsó, ami még igazi zamatos. Egy kert az idő maga. Azt írtam valamelyik levelemben, hogy "át akarom alakítani a valóságot" fennhéjázó merész szavak ezek, hiszen a valóság az, ami átformál minket lassú korongján. Szemtől szembe kerültem az idővel az emberi psziché e fájdalmas nyavalyájával. És kénytelen voltam beismerni vereségemet. Különös módon a festés ténye gazdagabbá tett, hirtelen elkezdtem a félig kész verseimet megírni. Egészen más színben láttam mindent. Kudarcaimat kiszögeztem a parafatáblára. Fecnik teleírva. Azt akartam, hogy olyan legyen a szoba, mintha ezer madár repülne, ha szellőztetek. Fel- és lerepüljenek! Gombostű tartja a szavakat, amik, olyanok, mint senkinek sem kellő, lottyadt, nyári almák. Haszontalanok. Aztán csak berúgok, megrészegülök e versdömpingtől, s eltelek vele. A festőállvány a sarokban megnyugtató, ha jön az újabb kudarc és én hallgatok, hadd mondjam azt, hogy szárad az olaj a vásznon. Mi művészek az egyéni életünket is úgy akarjuk berendezni, hogy az önmegvalósítás különös technikájából táplálkozzék. Eszembe jut Avril Lavigne, akit előttem már lefestettek. Én meg megírtam őt, hogy most papírmadarakként szálljon a többi parafához tűzött versemmel együtt. Ez a kis hely igazi emberkerülő vidék. Nyár van, korán kelek, a púpos zöld díványon alszom. Fogok egy kisollót és még reggeli előtt leszedem a veronikákat, hadd száradjanak. Tegnap a zöld diókat szedtem le, diólekvárnak kitűnő. Nézegettem a tenyerem, amire nem húztam kesztyűt, hetek múlva jön le a barnássárga kulimász a kezemről. Reggeleim gacsibák*, kiülök a tornácra a zabpelyhemmel és pár aszalt szilvával, kigondolom a napomat. Persze, sohasem az lesz, amit én akarok. Az ösztön fejbe kólintja a tudatot, és ezentúl ő uralkodik a napom felett. Mégis minden reggel kell, hogy ott legyen valami állandó, és ez az aznapi sajtó, a kicsit bugyuta cikkeivel, amit ha elolvasok szinte rögtön el is felejtek. Cilu lakik velem, a nagy vörös macska, aki nem csinál semmi mást, csak alszik és eszik. Szeretem azt a száz éves függönyt, ami az ablakomon lesz. Olyan ez a csipke, mint a pókháló. Az ekrü** gazdagsága egy valamikori szebb időt idéz, ma ő kerül a kezeim közé, restaurálásra szorul. Szép ez a nyár, és mennyi minden kell a házhoz, most legelső a szúnyoghálós ajtó és ablak, hiszen sosem csukom be éjjel sem az ajtót, sem az ablakot. Közben megkapom a leveledet, a fotót, a te verseid is, az örökös sirámmal, hogy már megint nem tudsz írni! Olyan messze vagy tőlem, de ez a messzeség nem zavar, mert köztünk mindig ott volt és ott lesz a flow, az áramlat. Emlékszem milyen volt, amikor az első versemet leírtam. Hol volt, hol nem volt az ember. Befejezem levelem, háromig fel kell adnom a porette falu kis postáján, amiért két kilométert gyalogolok. Felnevetek, tudom, hogy el sem olvasod, félreteszed, és pont abban az időben veszed elő, amikor én kitárok ajtót, ablakot, és félhangosan mondom: látod, suhannak a madarak.

*gacsiba = görbe

**Tojáshéjszínként is ismeretes, gyakorlatilag sárgás árnyalatú törtfehér.