Az elemi iskola
végeztével kikerültünk falusi tanítónk keze alól, « kinőttünk » a tanyasi iskolából. Megszűnt a nagy
szabadság, befejeződött az a közvetlen, szinte családias kapcsolat, amely
minket tanító bácsinkhoz fűzött. Szüleim Miklóst a kalksburgi jezsuita
kollégiumba, engem Pestre, a sashegyi francia apácákhoz írattak be,
bennlakónak. Életünk dimenziója ettől fogva hirtelen megváltozott. De
tulajdonképpen, milyen is volt az az intézet?
Nekem, -
szabadban élő, állatokkal barátkozó vidéki gyermeknek, - börtön. Szigorúan
szabott, sötétkék egyenruhánkban, kemény klott köténnyel, vastag
patentharisnyával, kivétel nélkül mind csúnyák voltunk. Amikor kikerültünk a « világba », csodálkozva fedeztük föl egymáson a
szépet. Én is kivirágoztam, mint a prousti « jeunes filles en fleurs
», - mégis
eltörölhetetlenül bennem maradt az önelégedetlenség kínzó érzése. Nem lehet
büntetlenül a csúnyaság tudatával élni, anélkül, hogy valami ne maradjon meg
belőle.
Torokszorító
fájdalommal búcsúztam el anyától a vakáció végén. Már az intézet
fogadószobájában, a « parloire »-ban, megcsapott az a különös, nekem
első perctől fogva ellenszenves intézeti szag: viasz, szárított virágok, öreg
bársonyok, szappan és tömjén különös keveréke, amelyhez valami hideg, szinte
antiszeptikus szag is keveredett. A ház tisztasága inkább orvosi műtőre, mint
iskolára emlékeztetett. Tárgyilagosan nézve szép, új, világos épületben éltünk,
széles folyosókkal, világos tantermekkel, - de a szürke falak, a dísztelen,
üres folyosók, a függönytelen ablakok ridegsége nekem a börtönt juttatták
eszembe. A tantermek egyetlen dísze, a fa-feszületen kívül, egy Mária-szobor
volt. Virág csak a kápolnát díszítette. Idegeimben még benne rezgett a
lőkösházi nagy kóborlások íze, még enyém volt a kert, a szérű, a határ, - mi
sem volt természetesebb, hogy abban a kőfallal körülkerített épületben rabnak
éreztem magam.
A hálóteremben,
ahol fehér függönyökkel elválasztott fülkékben aludtunk, az ajtó melletti
nagyobbik fülke a szobafelelős apácáé volt. Vakáció után, amikor a honvágytól
nem tudtam aludni, a neszekre, a zörejekre figyeltem. Harminc alvó leány
egyenletes lélegzésére, a vetkőző apáca kikeményített, fehér gallérgombjának
kis pattintására. Halk vízcsobogást hallottam, enyhe reccsenést, az alvásra
készülő apáca halk sóhaját. Kurtán csörrent a rózsa füzér, - majd csönd.
Kékfényű körte égett az ajtó fölött. Télen szél zörgette az ablaküvegeket.
Csukott szemem Lőkösháza éjszakáját kutatta. Ismerős hangon nekem ugattak a
kutyák, az öreg ház barátságosan nyögött, anya motozott a szomszéd szobában.
Otthon minden hozzám tartozó volt, ismerős, meleg. S bár a teremben harmincan
voltunk, mégis mindegyikünk önmagára volt utalva egy személytelen, szigorú
regula foglyaként.
Télen, a
betegszoba-felelős apáca, Soeur Verbéna, hálóteremből hálóterembe járt, s a
nyitott ajtóban kanalával halkan megkopogtatta a kamilla-teával teli kancsó
oldalát. Erre a kis csörrenésre melegség támadt a szívem körül. Fogmosó
poharammal a kezemben, hálóköpenyben, kiléptem fülkémből és Verbéna testvérhez
siettem. Jól illett rá a neve – olyan volt, mint valami sötétszirmú virág. – Est-vous enruhmée, mon enfant? –
kérdezte szelíden, miközben tekintete fürkészve kutatta arcomat. – Un peu, ma soeur – feleltem halkan és
elpirultam. Ritkán és tehetségtelenül hazudtam. Verbéna nővér bólintott, mint
aki mindent tud, és poharamat félig öntötte kamillateával. Így adta finoman
tudtomra, hogy mivel nem vagyok náthás, nem illet meg az esti tea. De
ugyanakkor sajnált, ezért nem volt szíve megtagadni tőlem ezt a kis örömet.
Valószínűleg sejtette, hogy azzal a forró, cukros itallal honvágyamat
igyekeztem csillapítani.
A szigorú,
sokszor ridegségig eltúlzott intézeti szabályokat lelki erőszaknak éreztem.
Egyik ilyen erőszakos intézkedés a kötelező hajnyírás volt. Érkezésünkkor az
arra kijelölt apáca hajvizsgálatot tartott, majd elküldött a hajnyíró apácához.
Ennek az intézkedésnek nem csupán higiéniai alapja volt – hosszú hajunk
ápolására nem lett volna időnk -, hanem hiúságunk legyőzése is. A hosszú haj
szép és nőies – az intézet nevelési célja pedig az volt, hogy se szépnek, se
nőiesnek ne érezzük magunkat. Az olló hideg érintésére végigömlött bennem a
forró indulat. Előttem a padon úgy gubbasztottak a félig megkopasztott lányok,
mint tollukat vesztett csirkék. Hetenként egyszer fürödhettünk. Ingben. Az
előírt intézeti kelengyében fürdőing is szerepelt. Nyolc éven keresztül mindig
ugyanabban az ingben fürödtem, amellyel megérkeztem, bármennyire is nőiesebb
lettem, ahogy múltak az évek. Én – ott, ahol kellett -, lágyan gömbölyödtem, az
ing egyre jobban szűkült, úgyannyira, hogy a végén az már úgy tapadt rám,
mintha második bőröm lenne. Függönyökkel elválasztott kabinokból állt a
fürdőterem – gőzre és szappanszagra emlékszem -, s a hátamat dörzsölő apáca
halk hangjára – Dépéchez-vous!
Dépéchez-vous! – Ez a két rövid, egyforma mondat volt mindennapi életünk
mottója. Mindig és mindenütt sietni kellett – de különösen a fürdésnél. Pedig
milyen jó lett volna elnyúlni a meleg vízben, élvezni azt a boldog pillanatot.
De az is lelki edzésünkhöz tartozott, hogy szigorúan tilos volt lustálkodni a
fürdőkádban. Az már örömet, élvezetet jelentett volna, míg nekünk az első
naptól fogva meg kellett tanulni, hogy soha, semmiben nem szabad engedni a
testnek.
Reggel hatkor
hangos sursum corda-val ébresztett az
apáca. Álomittasan ugrottunk ki az ágyból, és estünk térdre a hideg kövön. Habemus ad Dominum. Soha kedvetlenebb
imádság nem szállt égnek, mint az az álmosan ledarált reggeli ima. Ima után
ágyazás, mosdás, öltözködés – minderre húsz percünk volt -, s már indultunk is,
fejünkön fekete fátyollal, a reggeli misére. A misét félig átaludtuk. Papunk,
akit röviden Tiszinek becéztünk, szintén álmos volt, így röviden misézett. Csak
az apácák térdeltek elmélyedve és mozdulatlanul. Késést szigorúan büntették. Az
intézeti élet percre beosztott fegyelme úgy hozzászoktatott a pontossághoz,
hogy később sem, kint a «világban », nem késtem le soha semmiről.
Az Ita missa est után fegyelmezetten és szó
nélkül az ebédlőbe vonultunk, osztályok szerint, sorban. Tejeskávét kaptunk
reggelire, kis darab vajjal. Lekvárja csak annak volt, aki csomagot kapott
otthonról. Az illatos lőkösházi lekvárok megédesítették sok reggelimet.
Reggeli után,
mielőtt megkezdődött volna a tanítás, negyedórás lelki akrobatizmuson kellett
átesnünk. Előző napi viselkedésünkről és szorgalmunkról kellett osztályzatot
adni önmagunknak. Alapjában véve önismeretre nevelő rendszer volt ez a szokás,
szerzeteseknél mindennap gyakorolt regula. De mi nem voltunk szerzetesek, s
mint annyi jó elgondolásból, ebből is több rossz, mint jó származott. Az
önismeret és önbírálat lelki érettséget feltételez – mi viszont fiatalok és
éretlenek voltunk. Ahogy egy osztálytársnőm évekkel később megjegyezte:
hivatalosan megtanítottak hazudni. A magabiztosak, a ravaszkodók, a jól
helyezkedők a legjobb jegyet diktálták be önmagukról, amíg a bizonytalanok, az
aggályos természetűek – köztük én is -, leértékelték önmagukat. Emlékszem, egy
nap, a reggeli jegyosztásnál, megjelent az intézet általánosan utált főnöknője,
és a legsúlyosabb büntetésre, a keresztvesztésre ítélt egy lányt. Az a lány én
voltam.
A nagy
gyermekkori igazságtalanságok emléke legtöbbször elkísér egy életen át. A
gyermek, mint olyan, ösztönösen igazságszerető, és elismeri a megérdemelt
büntetést. De semmi sem tud úgy felháborítani egy fiatalt, mint az érdemtelen
vád, és az igazságtalan büntetés. A nyakunkban hordott kereszt elvesztése a
legsúlyosabb büntetések közé tartozott. Akit ez ért, azt eltiltották a
vasárnapi látogatóktól, csomagot nem kaphatott, szüleit az intézet a fegyelmi
vétségről azonnal értesítette, társai riadtan vagy kárörömmel néztek rá, az
apácák jéghideg viselkedése csak fokozta az áldozat kitaszítottsági érzését. De
mi volt az én vétkem, amelyet ilyen súlyosan büntettek?
Paradox módon egy
baráti érzéstől vezetett jócselekedet. Egy nálamnál fiatalabb lány, akihez jó
barátság fűzött, betegen feküdt az intézet betegszobájában. Megsajnáltam, ezért
elhatároztam, hogy megörvendeztetem egy szentképpel. (A szentképgyűjtés
mindnyájunk « hobby » - ja volt.) az egyik tízperces szünetben fölosontam a
betegszobába, ahol társnőmet egyedül találtam. Kezébe nyomtam a képet, és
suttogva gyógyulást kívántam neki. Öt percig sem tartott a látogatás.
Ki lehetett az
áruló? Valószínűleg Szilveszter nővér, a betegosztály második apácája, Verbéna
nővér segítőtársa – de ezt nem tudtam meg soha. Máig sem tudom megmagyarázni a
főnöknő robbanásig felfokozott dühét. Némán és értetlenül álltam a dermedten
hallgató lányok között, a rám zúduló vádakat hallgatva. Tudtam, hogy vétettem a
regula ellen, mégsem éreztem bűntudatot, mert cselekedetem indító ereje a
szeretet volt. Sokkal később, évek múlva találtam magyarázatot a főnöknő
felháborodására. Az apácák minden barátságban une amitiée particuliére – t sejtettek, beteges ragaszkodást,
eltorzult szeretetet. Ezzel gyanúsított volna a főnöknő, vagy egyszerűen
irántam érzett ellenszenvét így juttatta kifejezésre? A valódi okot sose tudtam
meg, de ez után az eset után még jobban utáltam az intézeti életet, mint eddig.
Egy ír apáca
mentett meg a vallási cinizmustól. Olyan egyéniség volt, mint amilyennek az
igazi szerzetest elképzeltem önmagamban. Nem a puszta formát nézte, hanem a
belső tartalmat. Gyorsharagú, önmagával állandóan harcban álló, szenvedélyes ír
természet volt. Angolt tanított, és a kórust is ő vezette. Apáca testvérei nem
kedvelték, túlzottan antikonformistának, és kegyetlenül őszintének tartották. Mi
lányok rajongtunk érte. Az ő szájából más értelme volt a sok tilalomnak, mert
belső tartalmat adott azoknak. Óráján vasszigorral fegyelmezett minket,
tartottunk tőle, de felnéztünk rá. Átlagon felüli pszichológiai érzékkel,
mindegyikünket saját természete, és nem egy személytelen regula szerint kezelt.
Hamar észrevette önbizalom nélküli, félénk természetemet – bevett a templomi
kórusba, és asszisztensének nevezett ki. Apró, de bizalmi feladatokat bízott
rám, felkeltette bennem a felelősségtudatot és a közösségi érzést. Neki köszönhetem
angoltudásomat, mert okosan és érdekesen tanított. Amikor elhelyezték, egy
világ omlott össze bennem. Elég érett voltam ahhoz, hogy megértsem: a főnöknő
féltékenysége volt elhelyeztetésének oka. Nevelési módszere messze megelőzte az
akkori idők pedagógiáját, hangja túlságosan okos volt és merész. Haláláig leveleztünk.
Mint férjes asszony, Kristófot is bemutattam neki. Elsősorban neki köszönhetem,
hogy csupán egészséges lázadással, és nem végzetes hasadással zárult le
intézeti életem. Nem követtem el azt a hibát, amely ilyen esetekben nagyon
gyakori: nem tévesztettem össze Istent egy elavult, szűklátókörű nevelési
módszerrel.
Sorolhatnám a bosszantó emlékeket: kapott és írt leveleinket
cenzúrázták. Az elemitől az érettségiig mindnyájunknak kiadagolták tányérunkra
az ételt. Otthagyni semmit sem volt szabad. Savanyú répát, mócsingos húst
vízzel nyomtunk le. Ennünk kellett akkor is, amikor nem voltunk éhesek, sűrű,
nyomó, tömő ételeket. Mégis soványak maradtunk. Jobban megtanultunk franciául, mint
magyarul, de műveltségünk botrányosan hiányos volt, mert az apácák erkölcsi
mércéje szerint a világirodalom legtöbb remekműve erkölcstelen volt. Önismeretre
az élet tanított meg, nem a hittanóra. Védtelenül, sebezhetően küldtek ki az
életbe, mert arra, ami ott várt minket, nem készítettek elő. A silencium elleni
vétségért komoly büntetést kaptunk, de kint már olyan világ várt ránk, ahol
alig pár évre rá több társamat az auschwitzi gázkamrában égettek el – ahol válás,
házasságtörés, vagyonelkobzás, orosz megszállók erőszakossága, menekülés,
börtön, hontalanság várt sokunkra. Hogy lehet, hogy nem törtünk össze, vagy nem
züllöttünk el mindnyájan. A sashegyi intézet vasszigora olyan fegyelmet nevelt
belénk, amelynek nagy hasznát vettük a ránk váró, nehéz időkben. Amikor ballagás
után, búcsú nélkül, dacosan bevágtam magam mögött az intézet nehéz
tölgyfakapuját, biztos voltam abban, hogy nyolc elpazarolt év van mögöttem. Ma már
tudom: azok az évek nem voltak hiábavalók.
