Mórotz Krisztina - Krisztina hol a te utad?

Feszül a lét 
benne az élet a tétel minden este 
újra és újra félem jól hallod 
két hangszerem zongora hegedű 
ruhasuhogás türkiz bársonytánc 
nehéz bordó selymek lüktetése 
metamorfózissá alakuló Hold 
kővé doveri fehér kővé dermedt 
kóchegedűm vigyori sétáló idő 
tündedal utamon sírni zokogni kell 
negyedekre üt egészet az óra 
akár az anyák vásott kölkeikre 
a félhangokkal nem bírok vissza 
vonhatatlanul zongorista lettem 
érzem a ritmust keményen ütöm 
ütni akarom 
mit érdekelsz sors hogy komponálsz 
két hangszeren két arcom hazug 
szél hátán megjelenik a varázsló 
kezében cukorsüveggé válik a pálca 
fehér papíron kottázott jelek 
áthúzott káromlások hamis kompozíciók 
minden előzmény érvénytelenítve 

megsárgult papíron álmok látomások 
a zöld hold rizsfogával cigányosan nevet 
Chagall képén láttam a múltkor ilyet 
és bolondul nevet ringyó szemében könny 
vastag bőr a sarkán ki tudja mikor áztatta 
spirálisan földbe ájult diólevél tánc 
Krisztina hol a te utad? 
azon lépkedek kezemben a tegnapi nappal 
gyűrt papírok törésvonalaiban stigmáim 
Mózes hatodik könyve zsírpapírra írva 
Villont kajánul idéző izzadságpatak 
deszkák diszkrét cseresznyeszínébe 
lassan csendesülő monológgá váltan 

Merre jársz önmagadban? 

Kipróbáltam akár a költő sétálni síkon hegyen 
haikukat írni de érdekesebbek a rönkök 
zsebemben almák iszonyú a hőség 

mindenhol legyek a kislányt mindez nem zavarta 

a bogár ami a kék fűben mezítláb mászott 
útbaigazított a kocsmánál balra fordulj 
ha eltévedsz akkor ott a nagy harapós kutya 
Eltévedni önmagamban szoktam 

Kísért a férfiak arca mindegyik más 
a napfény hozott nem tudtalak jól szeretni 
rajongtam nem voltam számító okos nő 
és a koszos papírjaimat elolvasták levelek 
pergő zöld diólevelek mint az őrült téptem 
Abelard jutott eszembe Heloison röhögtem 
komédia minden színház 
csak tapsolni kell 

Eszter Kriszti Árpád hogy is hívnak benneteket? 
lilaakác lógott az erkélyről tömött fürtökben 
fekete-fehér kép az akkor egyszerű szép volt 
ahogy tollasozok úszok sírok az udvaron 
gyöngyöket utáltam ha nem értették Krisztinát 
ködbedermedt Istenek a bennem lévő nőt 
kocsonyában citromkarikával sivító malac 
zöld-sárga zöld sárga kígyónak bőrháza 
Nem kell szerepjáték sem pálcika emberek 
miénk a Guernica vászna hátadon világol a Hold 
nem tudom lezárni a sorokat pedig nem bonyolult 
nem értem utam végére örök vándorrá lettem 
poros utak füveit faggatom: mit láttok bennem? 
állok a parton nézem a folyót virágot rágcsálok 


Legnagyobb magány a madáretető nyáron 
borostyán lóval arra baktatok 
leszedem