Mórotz Krisztina Szöcskeföldje

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer ember, ő volt a bolond -Ferkó. Különös ismertető jegye? Hát az, hogy a Nagyapám rossz kezén lakik, amivel a Sokol - rádiót tartja. Ja, hogy nem látjátok. Persze hogy nem, mert ő az én képzeletem szüleménye. A múltkor mesélt nekem a kisablak titkáról, arról, hogy ott lakik a szú, és hogy eszi a nagyszálkát meg a kisszálkát, és most nagy a sírás-rívás a pici kis barnára festett ablakkeretben és elmesélt mindent, hogy mi történt mióta nem voltam papáéknál. Felmentünk csilighez, a szörnyhöz. Megtekertem, és kicsörgött, ijedtemben a padlásfeljáróig futottam, de ott elkapott a Ferkó, különben leestem volna!
Még reggel volt, kilencfelé járhatott az idő, amikor el kellett mennem az ángyomhoz tejért, (így mondta mamuska) s azzal a kannát a kezembe nyomta. Jó zsíros tejet adtak az ángyom tehenei.
Nagyanyám felforralta a tejet, a fölét egy kispohárba tette, hogy jó lesz tejszínnek a kávéjába. Mi aztán megittuk bolondosommal a tejet a verandán, jó nagy karéj kenyérrel. Aztán játszottunk kútágassal, de ilyenkor mama mindig kiszaladt, hogy mély a kút, jöjjek el onnan! Mérges is volt, és ijedt is, láttam a tartásán. Aztán papával kimentünk a gáthoz, megnézni mekkora a víz, és hogy a folyó nem készül-e kiönteni. Aztán a szilváshoz ballagtunk el nagy komótosan. Jó sok szilvafa volt ott, tudtam, hogy az itteni szilvából készül a lekvár meg a pálinka. Láttam, hogy nem lett kivágva a bodzabokor, mert nagyanyám abból főz majd bodzaszörpöt és később bodzalekvárt. Közben már, papám, majd elalszik, olyan álmos! Lassan elértük a Szent Antal szobrot, innen már nem messze volt szöcskeföld, ahol az őzek laktak. Ott volt a tarló is, és mi bolond-Ferkóval meztéláb végigmentünk rajta. Amikor még csak 6 éves lehettem, történt, hogy lángba borult a búzaföld. Emlékszem milyen szomorúan potyogtak ki a kalászból a szemek. Az egész szöcskeföld sírt (amit én hallottam csak), miközben a templomban szentelték a búzát. Közben odaértünk a ligethez, amit az apu csak úgy hívott, a föld. A házikóban, ami kastély volt a szememben, rongyszőnyeg futott a téglákon. A falon egy vakfoltos tükör lógott a fésülködéshez. Sosem láttam benne a copfjaimat rendesen. Az asztalon, ahol a bátyám tanult mindenféle hülyeséget, ezt ő mondta, ott volt apu kenyere és a bora. Tudtam, hogy nem szabad hangosnak lennem, mert a kiserdőben lakott a róka, akit a kisherceg megszelídített, és most ott a többi pici róka.
- Papa, megnézhetjük?
- Kislányom, még talán ki sem nyílt a szemük! - mondta komolyan nagyapám.
A nagyerdőben meg az őz lakott, aki mindig az agancsát élesítette a fenyőfáknál. Hátul gyümölcsök voltak, ott lakott a kukac, ami bodrokat csinált a körtékre, míg apu le nem permetezte. A szelíd kis nyulat is láttam, bár a koboldom fityiszt mutatott, és azt mondta, hogy nincs is ilyen - a céniák mögött pedig volt, és milyen gyorsan futott.
Szöcskedombon laktak a gombák. Eső után idejártunk nagyapával szedegetni. Ő tudta, hogy melyik az ehető, melyik a mérges. A rossz kezére kötötte a botot, és azzal szedte a gombákat. Néha a nap már lement, amikor hazaértünk.
- Hát ti, hol voltatok ilyen sokáig, kérdezte a nagyanyám.
- A kocsmába, mert ettem egy fagyit, árulkodtam el magam. Ej, Kálmán! Egy évben egyszer iszol, akkor a másik évre teleiszod magad!
De nem tudott haragudni rá! Látod Kriszti? Már húzza is a lóbőrt a papa. Meg a kását is fújja, tette hozzá bolond-Ferkó.
Másnap aztán beálltam kincsvadásznak az udvaron. Fel volt túrva az udvar, mert filléreket kerestem, és üvegdarabokat, amin át lehet látni. Ámde, közben pisilnem kellett, és nem vettem észre a japántyúkot mögöttem. Meg is bántam, mert jól belecsípett a fenekembe, de úgy ám, hogy sokáig nem tudtam ülni.
Milyen jó volt a málnásba! A Tibi mindig jött málnáért, papa ilyenkor a nyakába kötötte a lábost, és úgy szedte a málnát. Kis lábos volt, a hátoldalán egy kendős nővel. Meg volt foltozva. Mamuska azt mondta, hogy a varga csinálta még akkor, amikor a sós gödörbe lakott még a nádas fehér házában! Varga? - kiáltott fel a koboldom, hát ő cipőket készít, meg javít, nem? Azzal leült, és erősen gondolkodott.
Aztán meg mennyit fürödtünk mi a gátnál! Hét pofára ettük a fényt! És csokoládébarnák voltunk. A kobold persze jött az unokatestvéreimmel. Lobogott a klottgatyájuk, vékonyka pipaszár lábuk meg rúgta port. Mi persze, a legdivatosabb kis bikininkbe mentünk ki, mégse figyelt ránk senki. Sokszor estig kinn maradtunk. Akkorra már a tücskök is cirpeltek. Aztán megszólalt a nagyharang is. Mennünk kellett.
Ez volt az én szöcskeföldem, ahol mindig szépen tűzött a Nap, ahol szarvasbogarat szedtünk, és ahol az időt a templomtorony hangja jelezte.