Nekem apu azt szokta
mondani, nem szereti az anyját. Margit mamát tényleg elég nehéz volt szeretni,
mert szabad volt, nem lehetett érteni, mit beszélt, szégyentelenül sokáig élt,
és gyakran veszekedett, bárkivel, csak ritkán derült ki, min. Engem
professzornak hívott, Taácsámnak. Daganat volt a hangszálain. Hosszú-hosszú
éveken át viselte, nem ment vele orvoshoz. Apu eleinte faggatta, árulja már el,
ki az apja, de Margit mama magánügyének tekintette, azt mondta apunak – apu
értette a krákogó beszédét is, én szinte semmit belőle -, hogy majd halála
előtt elmondja. Sosem titkolta, hogy rengeteg szeretője volt, nem igazán
értette, miért kellene szégyellnie, hogy lefeküdt fűvel-fával. Ma már én sem
értem.
Nagymamát elütötte egy
teherautó. Elütötte? Átment rajta. Mamának, persze, semmi baja nem lett,
csontja se tört. De azért bevitték a kórházba, a biztonság kedvéért, hiába
rikoltozott, hogy neki semmi szüksége erre.
- Én mindenkiben
csalódtam, nem sajnál senki… - énekelte a mentőben. Én így képzelem el. Tehát
így volt.
A kórházban
megműtötték. Kiderült, hogy rákja van. Meghalt. Mindez ilyen gyorsan történt,
ahogy leírtam. Nem tudtuk meg, ki apu apja. Apunak van egy tippje. Azt mondta,
halála előtt megmondja, ki a jelölt.
Az APUAPUAPU c.
regényből
IJK
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése