Fűri Rajmond Premier

Nehéz éjszakára számított a nappali hőség miatt, de szerencséje volt.

Olvasott még, lefekvés után. Érdekelte a könyv témája, egy uralkodó élete, intézkedései, amiket a könyv szerzője is nagyra értékelt. Egy hosszú regnálás során megszabni egy ország életét, az bizony komoly teljesítmény egy vezetőtől, egy letűnt korban is, vélekedett.

Szerette olyan résznél abbahagyni az olvasást, amikor rájött az álmosság, ahol egy fejezet lezárásra kerül. De most túl sok volt még hátra a megkezdett szakaszból. Ezért berakta a könyvbe a lányától ajándékul kapott könyvjelzőt, lekapcsolta a lámpát, és máris aludt.

A munkahely hasonlított arra, ahol korábban dolgozott, csak az életkora nem felelt meg az akkorinak: fiatalabbnak tűnt annál, mint ahány éves volt, amikor ott, az egyetemi tanszéken tanársegédkedett. Járt nála egy ismeretlen kolléga, valaki a karról, és kérte tőle a cikket vagy inkább tanulmányt, amit ő, ígéretéhez híven, kikeresett az iratai közül, majd vitte a megadott oktatói szobába.

Belépéskor csodálkozásféle fogta el: ismerős is volt a hely meg nem is. Abban nem kételkedett, hogy ugyanabban az épületben van, ahol a tanszéken maga is dolgozott, és ahol az oktatói szobák berendezése mind hasonlított egymásra, függetlenül attól, hogy természettudománnyal foglalkozó szakterület traktusában jár, vagy bölcsészkari szakma könyvei voltak elhelyezve a falak mentén kialakított vitrinekben. Az épület, kívül-belül, maga volt a tökéletesség.

A feltűnő és szokatlan a sok szobor volt, a könyvszekrények tetején, szabályos rendben, kimért távolságra egymástól. A kollégát az egybenyíló szobák egyikében, a harmadikban találhatta meg, bár a neve azon az ajtón szerepelt, ahová benyitott. A közbeeső helyiségben pedig egy életnagyságú szobor állt.

Ez ledöbbentette.

Már a polcok szobraira is rácsodálkozott, mert a fejek kiképzése el kellett, hogy gondolkodtassa. Festett fejek voltak, nem bronzból öntöttek, mint várható lett volna a mell rész anyaga alapján.

Aztán, a festettség mellett a portrék nagysága, illetve az említett felületi kiképzése lepte meg, ami különös megjelenést adott a fejeknek és kifejezést az arcoknak. És ez a különösség az álló alak fején volt a legfeltűnőbb és legmeghökkentőbb.

Az állattani tanszéken kitömött állatokat látott, és az ásványtan vitrinjében, elsős korában, egy mamut fogát csodálták meg az üveggel fedett táróban, emlékezett.

Azt is tudta, hogy az orvosok mindenféle szemléltető eszközöket használnak, amelyekben konzerváló folyadékban őrzik a testrészeket, és volt emléke szétszedhető emberi testről, amin a szervek elhelyezkedése volt tanulmányozható.

Ez az álló szobor biztos, hogy nem ilyen céllal nyert itt elhelyezést, jött a nyilvánvaló felismerés. Egy irodalmár vagy egy történész, egy társadalmat elemző egész alakos mása nem nagyon tehette lehetővé a műhelyébe – a gondolataiba – való betekintést, volt a magyarázata a különös jelenségre és a saját észrevételeire illetve társításaira.

A köztéri szobrokról tudta, hogy azok az emlékezés helyei.

A nagy spanyol-francia festő fényképei egy időben annyit szerepeltek a tudósításokban, hogy idővel a tekintetét is fel tudta idézni. Az igazi csodálkozást viszont az egy vonallal készített rajzai keltették benne, amikről rögtön az a dallam jutott az eszébe, amit a Zeneakadémián játszott a világhírű hegedűs, végtelenül egyszerűen, Kodály módszerének, az énekelve tanításnak a dicsérete után, azt mintegy bemutatva a játékával.

De ez az álló alak, ezzel a különleges fejjel, ez olyan hatást tett rá, hogy le sem vette róla a szemét, és szinte csak mellékesen figyelt arra, ami az idejövetelének a valódi oka és célja volt, tudniillik a tanulmánya átadására.

Ez a tanulmány ügy sem volt egyszerű, úgy különben. Nem számított rá, hogy valaha is érdekelni fog bárkit a munkája, azok után, hogy elkészítette, és betette az íróasztala oldalsó fiókjába.

A kérdésre, hogy hogyan szereztek róla tudomást illetékesek, nem is nagyon kereste a választ.

Emlékezett a Tudományos Diákkörre, amikor a központi rendezvényről hazafelé jövet, a vonaton értesült dolgozata értékeléséről, teljesen váratlanul. Felolvasta a szekcióban, és nem történt semmi ezt követően.

Milyen magyarázatot találhatott volna most a hírre, hogy így értékelik a tanulmányát?  És mire jutna, ha azt próbálná kideríteni, hogy honnan is jött az érdeklődés az írása iránt, egyenesen odáig, hogy annak a szakmai periodikában való megjelentetéséről is értesítették?

Amikor átadta az irattartóba tett szöveget, akkor a kolléga azzal a váratlan kijelentéssel állt elő, mi több, már nyújtotta is felé a valamit tartó kezét, hogy „három dollárt fizetek érte, és most azonnal”.

A képtelenségek képtelensége volt immár ez az egész helyzet, villant át rajta, kezdve a tanulmány megjelentetésével, folytatva a szobrokon, majd az álló szobron és annak arcán, és befejezve ezzel a fejleménnyel, amit ez a felajánlott díj jelentett.

Az ámulat azzal érte igazán, hogy a pénzt érmében adta a kolléga, ráadásul valamilyen súlyos fémből készült pénzekben, amikről rögtön nagyapja ordója jutott eszébe. Arról lereszelte a szövettartó fület, még gyerekként, hogy lehessen vele lyukra dobást játszani, és a barátok irigykedhessenek, hogy Ferenc József császár koszorús feje milyen jól mutat az érme egyik oldalán.

Hitetlenségében meg akarta nézni a pénzeket, hiszen mégis csak a munkája ellenértékéről volt szó, miközben átfutott rajta, hogy a szakmai értékelés vajon hová fogja helyezni ezt az elaborátumot, és akkor a figyelmét az kötötte le, hogy az egyik fémnek milyen szokatlan alakja van. Nagy volt, és egyáltalán nem kerek.

Egy hatalmas pallost ábrázolt, illetve maga volt a rettenetes fegyver, ami mögött állt egy alak, akinek a kezeit jól ki lehetett venni a markolaton, és aki a lábait hegyek oldalán vetette meg, teste körvonalai pedig éppen csak kilátszottak a penge mögül, annak széleinél.

Mindez akkora méretben, hogy alig fért el a tenyerében.

Milyen pénz lehet ez? – futott át rajta, miközben folyamatosan azon törte a fejét, hogy a szobában álló alak tekintete, az arca vonásai azt a képzetet sugallják neki, hogy nem akárkiről készítették azt a szobrot. Ahogy az is eszébe jutott, hogy akik itt élnek vele egy térben, és naponta láthatják, azok nem átlagos kegyben részesülnek, és szerette volna tudni, hogy ez a kiváltságos helyzet milyen előnyt is jelent ezeknek a kiválasztottaknak.

Arról nem is szólva, hogy igazán arra lett volna kíváncsi, hogy az, akiről mintázták az alakot, az hogyan is alkotta meg a maga hatalmas művét, aminek elismerése lehetett ez a majdhogynem felmérhetetlen hatású szobor. 

Arra ébredt, hogy gyorsan el kell látnia a szükségét, mert egy éjszaka után a természet ellenállhatatlanul szólítja az embert ebbéli teendője elvégzésére.