Papír vékonyka
megnyugvás. A tegnap most válhat újra írhatóvá, amikor elmúlt. Képkockánként
kezeli a traumát. Szimbólumok feslenek fel. Kópiák és didaktika. Mutatja a
fotókat a szitakötő zseniális szárnyáról, amelybe bele van gravírozva a
szivárvány, az égbolt és a virágos rét. Ez a repülési alkalmatosság egy
archivált régészeti skanzen. A megbánás hajléka. Fejtegeti filozófiáját a
hálóőr. Ornamentika, sokszálú tapintat. Aminek az architektúrája lexikális.
Tényleg tartalmazza a múlt dagerrotípiáit, ha kinagyítod a szárny rétegeit, a
benne összepréselt fotocellákkal, tükörszobákkal. Nem elég fölszakítani az első
réteget, a második tépés még fantasztikusabb, mint hinnéd. A mélye, a töve van
ott. A história fantomja. A szitakötő kis agya ebből semmit nem regisztrál,
csak röpdös a víz felett, mint egy élő, tudattalan raktár. Ott vannak az ősi
beszéd széthulló roncsai a testében. A figyelem – megállítja az önmagában
tovahaladót – rögzíti a mozzanatot. Az idő pompáját. A megismerés
pillanatnyilag persze nem tud behatolni az időbe. Töredék és végtelen foszlás.
Az óceán még föltáratlan kontextus. A memória a mimózák parkja. Szeretnél
belenyúlni a fejébe, a tudatáramai közé, hogy helyrebillentsd a nyelvezetét.
Elhat a dobhártyákon túlra, ahogy kiabál a butaság a szomszédasszonyból. Erről
ennyit, nincs jelentősége, mi történik, csak beszélje el, kedves krupié. És itt
a szitakötő kézírása olvashatatlanná válik, mint Delouze párnáján a sokatmondó
jelfolyam.
Must
Digitális Kalamáris Kiadó
2015. Szarvas
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése