Jónás Tamás ÓDIVATÚ

Van még fény. Szemek és vakkantó gyerekek.
Minden más, ami nincs, emléknek ragyogó.
Füstös, hangos utak lettek az évtizedek.
Gyors autó ma a fájdalom.

Célok gombtalanul, mint az esőkabát,
eltűnnek, ha vihar támad a végeken:
arcon dob haragos labdájával, aki
legfőbb gondja szerint szeret.

Nincs már gőg, a harag nem veri szárnyait,
minden zár kiürült, unjuk a kulcsokat,
elhervadt örömök árnyaiban szuszog
vén, álmos rokonunk, a vágy.

Fűri Rajmond A csőrendszer

A csőposta keltette fel az érdeklődését. A fejlesztések előtt látott ilyet a városi hivatalban.

A kisasszony mellé érkezett egy réz kapszula, némi hangot kiváltva, majd ment is vissza, valamilyen irattal, amit összetekerve rakott bele a nő, és gombbal működtette a készüléket. Kiszippantotta a rendszer a küldeményt, a hengeres dobozkát, és juttatta, nyilván, a rendeltetési helyére.

Az angol sorozatban a csöveken beszéltek egymással a felek, amikor a központost alakító komikus elvégezte az összekapcsolást.

Azon a csövön jött a füst is, ha a tűzoltókat hívták, és ugyanúgy jött a víz az oltáshoz.

Amikor pedig altatót kért a telefonáló, és fordítva működött a kapcsolat, akkor a pirulát le kellett nyelnie az irányítónak. Kétszer is, miután pótolni próbálta az elsőt, de a gépezet megmakacsolta magát.

Az élményfürdőben egy torony tetejéről lehetett lecsúszni a medencébe, többszöri kanyar megtétele után, a végére komoly sebességgel. Szinte repült a csobbanásnál.

Csőben siklott a bátor vállalkozó, zárt csőben, vízen hanyatt fekve, és a gyorsulással növekedett az izgalma, ahogy a cső falain ide-oda csapódott a kanyaroknál, csak a falat látva, semmi mást, meg az időnként feltünedező fényeket.

Így legalább elkerülhette a kivágódás balesetét, gondolta közben, csak ne kellett volna félni, mondjuk azért, mert tartott a mögötte érkezőtől. Akit nem láthatott, természetesen, ami csak növelte az izgalmát.

Felesége nem is vállalkozott egyetlen lecsúszásra sem. Csak őt faggatta arról, hogy milyen volt az élmény. Nem egy nagy vasziszdasz, mondta az asszonyának, vigasztalásul.

Ez a cső, meg ez a csúszás, ez motoszkált benne.

Odáig jutott, hogy elképzelte az életet is hasonló rendszerként, amiben szippantanak minket, vagy amiben csúszkálunk, ha magasra megyünk, és van elég bátorságunk befeküdni egy ilyen ki tudja hová futó hengeres rendszerbe.

Esetleg egy fordított utat kell megtennünk, ahol a szippantás juttat valami ismeretlen helyre. De az is lehet, hogy nagyon is jól kiszámítható a cél, ahová igyekszünk, és a kitérők, az elágazások is általunk megválaszthatóak. És akkor ott a látvány, azaz annak esetleges hiánya. A frász, amit megkap az ember egyébként is, a puszta léte során.

Ha már a repülés régi vágyunk, ahogy mondják, akkor miért ne kívánkoznánk egy ilyen sötétben való utazásra, zárt kapszulaként, amelyben küldemény lapul, vagy amely egyszerűen csak élvezi, hogy kanyarog, hogy sebesen siklik, és csak korlátozottan képes tájékozódni arról, hogy éppen hol is tart, ahogy azt sem látja tisztán, hogy hová fog megérkezni? – kérdezte magában.

Ha a cső mérete változna az időben, akkor azért azon meg is lepődhetne, vélekedett tovább.

Különösen a szűkebb szakaszoknál. Hacsak nem biztosítanának minket a balesetmentes utazásról. De erre alig mutatkozik esély. Egy ilyen cső- vagy csúszda rendszer, már feltéve, hogy létezik, saját szabályokat követ, és a működtetője érdekeit szolgálja. Ha nem tévedek, vonta le a konzekvenciát.

Persze, nincs is működtető más, mint mi magunk, jött a következő gondolata. A kanyarokat, a gyorsulást, a cső méretének változását mi alakítjuk, és az elágazásokat is nekünk lehet megválasztani, bármennyire is zárt ez az egész miskulancia, ahonnan a kilátás majdhogynem lehetetlen. Csak valamilyen terv kell. Koncepció. Cél. Esetleg társaság, a hasonlóan csúszkálókból. Még akkor is, ha egy ilyen saját tákolmányban nagyon egyedül tud lenni az ember.

A szemlélődők, a nagyérdemű kacaja pedig a díj, a jutalom. Taps nélkül, persze. Mondjuk, inkább a kárörömükhöz jutva általunk. Ez fájhat is, de elkerülhetetlen, ha a rendszer beszippantott, vagy elszántuk magunkat a csusszanásra.

Anyegin Gyergyószentmiklós Stúdió színház 16 éven felülieknek

Látványszínház, rendezői színház. Akik hagyományos előadásra számítottak, és nem tudták magukat átállítani, azok csalódtak. Voltak, akik a darab felénél, kétharmadánál távoztak, de nem voltak túl sokan, talán harmincan lehettek. Mivel részben a bérleteseknek felajánlott ajándékjegynek, részben a határon túli magyarságnak szóló szimpátiának köszönhetően telt ház volt, ez nem okozott megrázkódtatást. Nem volt szünet, talán ezért sem mentek el azok, akik amúgy elmentek volna. De a vastaps az előadás végén több volt, mint udvarias tetszésnyilvánítás.
Van egy kis csoport Debrecenben is, aki hasonló színházzal kísérletezik. Lukovszki Judit is ebben a szellemben ültette át színpadra Jónás Tamás költészetét. Ahogy ő mondta, a költészet nyelvét le kellett fordítani a színházi nyelvre. Ezzel a koncepcióval él a nagyobb stábot és nagyobb eszközmennyiséget mozgató gyergyói színház is. Az Anyegin fiatalkorom egyik kedvence volt, többször elolvastam, több részletet tudtam könyv nélkül. Abba a szövegbe voltam szerelmes, ami ezen a színpadon hiányzott, csak egy egy kiragadott sor emlékeztetett rá. De volt helyette más. A nagy vonalakban megtartott cselekményre és minimalizált verssorokra épülő, helyenként egészen lassú, máshol fergeteges tempójú  mozgásszínház a  levegőtlen teremben is élmény volt. Beleragadt az emberbe egy-egy jelenetsor, mint a bogáncs. Kritikát láttunk, mai személytelen világunk kritikáját, benne Anyegin, a vonzó Lucifer, a szükségszerűen megérdemelt bűnhődéssel. Míg a nála sokkal csekélyebb képességekkel bíró Lenszkij krisztusi alakká változik előttünk. A puritán, hagyományos értékeket védő mondanivaló és a felhasznált legkorszerűbb színházi eszköztár kontrasztja a lehető legkülönösebb atmoszférát teremti meg. Méltó befejezése az idei színházi évadnak.

furim

Pap-Klára Márta Legalább a macskák

Amikor reggelente a lépcső

tetejére kiállva felrázta

a párnájában éjszaka

összenyomódott tollakat

sokat bosszankodott azon

hogy a lépcső reggelre tele volt

macskamancs nyomokkal

mindig csak a munkát

csinálják nekem

morgott magában ahogy

lemosta a lépcsőt

sose szerette a macskákat

ha egy-egy betévedt a konyhába

azonnal kizavarta

az udvarra a betolakodót

a macska fogjon egeret

ne a frissen vágott

csirkére fájjon a foga

és most hogy nem is tart macskát

minden reggelre összetapossák a

lépcsőt káromkodott néha emiatt

mint mikor a forró teát öntötte

egyik csészéből a másikba

hűljön ki hamar nehogy

elkéssenek a gyerekek az iskolából

és a tea kilötyögött a lépcsőre

délelőttönként ült a lépcsőn

a postást lesve

jön-e a nyugdíj

vagy levél a lányoktól

de csak a macskák lopakodtak

oda ételre várva

csak a macskák

legalább a macskák

Gödöllői irodalmi díj 2017

Vers kategória 1. hely

Péter Béla Azonképpen

Fej, tor, potroh, szárny, s a lába

hiába száll orgiába!?

Röppmámorú létháború!

Boldog, bolond tiszavirág

sóhajtozva hisz(?) a világ…

garai péter sándor streetart

A falfirka az emberiseggel egyutt el kezdve a barlangrajzokkal folytatva pompei romokig a legujabb korban jean michael basquiat es keith haring muveszetevel es a hetvenes nyolcvanas evek graffiti robbanasaval ami ezuttal osszekotheto a polgarjogi mozgalmakkal a nok a szinesek es a maskent szeretok szabadsagaval a haboru ellenesseggel es a szabad gondolat kozlessel mert tulajdonkeppen a graffiti - a falfirka is minden esetben uzenetkozles ami leggyakrabban dekodolhatatlan csak egy szuk kor szamara ertheto de mindenkinek azt mondja 'szia itt vagyok jol erzem magam'

Fűri Mária A "kor lelke"

A néző vagyok az olvasó
A hallgató a befogadó
A tucatszor tucat egyike
Akinek kell még a mese
Nem esztéta nem műítész
Véleményemért nem jár pénz
De odadom a pénzemet
Ha azt gondolom ez remek
Ha azt gondolom rólam szól
A "kor lelke" a darabból
Lehet krimi vagy művészfilm
Tettenérhessem hogy én így
Vagy úgy de benne ott vagyok
Ilyenkor emelek kalapot

Mülléder Mari Csak az Örömködés

Két történet jutott ma eszembe, amint beléptem e tájba. Az első fekete-fehér. Totál premier planban Balczó András holtfáradt arca. Angyal tolhatja hátulról, mert elöl már se energia, se elszánt önkívület az arcon. Fél méterre tőlem esik össze, a célszalaggal mellkasán. Öt-hat éves lehetek, legfeljebb hét.

A másik kép színes, szélesvásznú. Bubikék kórusában mantrázom: Gyere Rizsa, gyere Joel, gyere Jani, gyere, gyere, gyere... Suttogva kezdjük, majd fokozatosan tekerjük fel a hangerőt. Bubik - talán - konga dobon üti a ritmust. Félelmetes ritmus, mindenki ott van, aki számít. Balczó is, sok-gyerekestül. Sinkovits Imre önkívületben ugrik fel egy beton emelvényre, valahol a mostani gaz közepe táján, a szabad demokraták zászlaját lobogtatva. Így is, úgy is részeg. Így is, úgy is imádni való. Megnyertük, fiúk! Csapat, egyéni világbajnoki arany. Itt, az enyészet helyén kollektív öröm. Semmi magyarkodás, semmi soviniszta virtus, csak az Örömködés. És egység. Akkor utoljára

Kerek Gábor Ősz, halál, Sarti

Előre-hátra himbált már a teste

mit tenger hullám a halálba tolt,

nincsen már álma, jöhet sok-sok este

mondták a parton: vajdasági volt.

Egy búcsú csobbanást, egy merítés nyarat

kesernyés ősz jöhet csikorgó tél előtt...

álltunk a parton mi élők, ő magára maradt

kettévált világra repedt a délelőtt.

Nem állt meg az idő, nem símúlt a víz

színes folt előttünk, szánkban keserű íz,

s mint útszélen hagyott kutya várta hogy visszajő

a padhoz csomózott gazdátlan törölköző.