Két történet jutott ma eszembe, amint beléptem e tájba. Az
első fekete-fehér. Totál premier planban Balczó András holtfáradt arca. Angyal
tolhatja hátulról, mert elöl már se energia, se elszánt önkívület az arcon. Fél
méterre tőlem esik össze, a célszalaggal mellkasán. Öt-hat éves lehetek,
legfeljebb hét.
A másik kép színes, szélesvásznú. Bubikék kórusában
mantrázom: Gyere Rizsa, gyere Joel, gyere Jani, gyere, gyere, gyere... Suttogva
kezdjük, majd fokozatosan tekerjük fel a hangerőt. Bubik - talán - konga dobon
üti a ritmust. Félelmetes ritmus, mindenki ott van, aki számít. Balczó is,
sok-gyerekestül. Sinkovits Imre önkívületben ugrik fel egy beton emelvényre,
valahol a mostani gaz közepe táján, a szabad demokraták zászlaját lobogtatva.
Így is, úgy is részeg. Így is, úgy is imádni való. Megnyertük, fiúk! Csapat,
egyéni világbajnoki arany. Itt, az enyészet helyén kollektív öröm. Semmi
magyarkodás, semmi soviniszta virtus, csak az Örömködés. És egység. Akkor
utoljára
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése