A csőposta
keltette fel az érdeklődését. A fejlesztések előtt látott ilyet a városi
hivatalban.
A kisasszony
mellé érkezett egy réz kapszula, némi hangot kiváltva, majd ment is vissza,
valamilyen irattal, amit összetekerve rakott bele a nő, és gombbal működtette a
készüléket. Kiszippantotta a rendszer a küldeményt, a hengeres dobozkát, és
juttatta, nyilván, a rendeltetési helyére.
Az angol
sorozatban a csöveken beszéltek egymással a felek, amikor a központost alakító
komikus elvégezte az összekapcsolást.
Azon a csövön
jött a füst is, ha a tűzoltókat hívták, és ugyanúgy jött a víz az oltáshoz.
Amikor pedig
altatót kért a telefonáló, és fordítva működött a kapcsolat, akkor a pirulát le
kellett nyelnie az irányítónak. Kétszer is, miután pótolni próbálta az elsőt,
de a gépezet megmakacsolta magát.
Az élményfürdőben
egy torony tetejéről lehetett lecsúszni a medencébe, többszöri kanyar megtétele
után, a végére komoly sebességgel. Szinte repült a csobbanásnál.
Csőben siklott a
bátor vállalkozó, zárt csőben, vízen hanyatt fekve, és a gyorsulással
növekedett az izgalma, ahogy a cső falain ide-oda csapódott a kanyaroknál, csak
a falat látva, semmi mást, meg az időnként feltünedező fényeket.
Így legalább
elkerülhette a kivágódás balesetét, gondolta közben, csak ne kellett volna
félni, mondjuk azért, mert tartott a mögötte érkezőtől. Akit nem láthatott,
természetesen, ami csak növelte az izgalmát.
Felesége nem is
vállalkozott egyetlen lecsúszásra sem. Csak őt faggatta arról, hogy milyen volt
az élmény. Nem egy nagy vasziszdasz, mondta az asszonyának, vigasztalásul.
Ez a cső, meg ez
a csúszás, ez motoszkált benne.
Odáig jutott,
hogy elképzelte az életet is hasonló rendszerként, amiben szippantanak minket,
vagy amiben csúszkálunk, ha magasra megyünk, és van elég bátorságunk befeküdni
egy ilyen ki tudja hová futó hengeres rendszerbe.
Esetleg egy
fordított utat kell megtennünk, ahol a szippantás juttat valami ismeretlen
helyre. De az is lehet, hogy nagyon is jól kiszámítható a cél, ahová igyekszünk,
és a kitérők, az elágazások is általunk megválaszthatóak. És akkor ott a
látvány, azaz annak esetleges hiánya. A frász, amit megkap az ember egyébként
is, a puszta léte során.
Ha már a repülés
régi vágyunk, ahogy mondják, akkor miért ne kívánkoznánk egy ilyen sötétben
való utazásra, zárt kapszulaként, amelyben küldemény lapul, vagy amely
egyszerűen csak élvezi, hogy kanyarog, hogy sebesen siklik, és csak
korlátozottan képes tájékozódni arról, hogy éppen hol is tart, ahogy azt sem
látja tisztán, hogy hová fog megérkezni? – kérdezte magában.
Ha a cső mérete
változna az időben, akkor azért azon meg is lepődhetne, vélekedett tovább.
Különösen a
szűkebb szakaszoknál. Hacsak nem biztosítanának minket a balesetmentes
utazásról. De erre alig mutatkozik esély. Egy ilyen cső- vagy csúszda rendszer,
már feltéve, hogy létezik, saját szabályokat követ, és a működtetője érdekeit
szolgálja. Ha nem tévedek, vonta le a konzekvenciát.
Persze, nincs is
működtető más, mint mi magunk, jött a következő gondolata. A kanyarokat, a
gyorsulást, a cső méretének változását mi alakítjuk, és az elágazásokat is
nekünk lehet megválasztani, bármennyire is zárt ez az egész miskulancia,
ahonnan a kilátás majdhogynem lehetetlen. Csak valamilyen terv kell. Koncepció.
Cél. Esetleg társaság, a hasonlóan csúszkálókból. Még akkor is, ha egy ilyen
saját tákolmányban nagyon egyedül tud lenni az ember.
A szemlélődők, a
nagyérdemű kacaja pedig a díj, a jutalom. Taps nélkül, persze. Mondjuk, inkább
a kárörömükhöz jutva általunk. Ez fájhat is, de elkerülhetetlen, ha a rendszer
beszippantott, vagy elszántuk magunkat a csusszanásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése