Fűri Rajmond Gazdának láttam volna szívesen

Sem titokzatos nem volt, sem rejtélyes.

A fecsegés állt távol tőle, és a beszéd gyakorlottságában mutatkozhatott nála bizonyos lemaradás. Annyi gyerek között ritkán juthatott szóhoz gyerekkorában.

A katonaságnál pedig aligha szerethették a bőbeszédűséget. De még azt sem, ha valaki okoskodott.

Ha a tanítását veszem, amit elég korán rám bízott, miszerint „nem azt kell nézni, fiam, hogy itt mi van – és a fejére mutatott -, hanem azt, hogy itt mi van” – és a paroli, a vállap felé állt az ujja, akkor a visszafogott megszólalásait mindjárt jobban érteni vélem.

A titkokról pedig, amelyek között élt néhány évtizeden át, természetesen nem beszélt.

Amikor becsöngetett hozzánk a kiskatona, hogy értesítse a riadó parancsról, akkor – az ajtónyitás után – mosolyogva szaladtam hozzá, hogy „édesapám, felhős az ég”. Ezen kicsit mindhárman derültünk, de a testület tekintélyén igyekeztünk csorbát nem ejteni.

Anyám tartotta magát a korai megállapításához, miszerint „apád csak addig katona, amíg be nem teszi a lábát itthon a lakásba. Mert itt mindent elfelejt abból, ami vele a laktanyában történt.”

Ennek a magatartásnak a kialakulásáról nem nagyon esett szó nálunk.

A család stílusába egy ilyen értékelés nem tartozott bele.

Utólag és nélküle a beszámolóiból és a gesztusaiból rakhatom össze a képet, vagy juthatok közelebb az indítékaihoz és a szokásaihoz, amelyek önmagához és az életéhez való viszonyát meghatározhatták.

Lehet, hogy kérdésekre keresnem lenne jó válaszokat, amelyek aztán megformálhatnák az alakját, amelyet magamban építgetek azóta, hogy eltávozott.

Időrendben az első esemény, amelyről beszámolt, és amelyet azonnal megjegyeztem, mint hozzá tartozót, mint a róla szóló, befolyástól mentes adatok közé tartozót, az a cselédkedése alatt elszenvedett sérelme volt.

Amikor a gazda fejen vágta egy késsel, amit annyira zokon vett, hogy azonnal hazáig szaladt, és anyjának mondta el fájdalmát és a fogadalmát, hogy oda vissza nem megy akkor sem, ha meg kell halnia.

Nem könnyezte meg a történet elmesélését, mint ahogy könnyes lett a szeme a szegénységükről szóló beszámolóinál, de elszántságát ilyenkor is látni véltem rajta, ki tudja hány évtizeddel a történtek után.

Az anekdotája lett volna hivatott feloldani a benne bujkáló feszültséget?

Ebben a cipész az inast el akarja bocsátani a nyár közeledtével, amikor kevesebb a javítanivaló lábbeli, nincs elég munka, és erre okot úgy talál, hogy azt mondja a gyereknek, hogy hal lesz az ebéd mára.

Amikor pedig a babfőzeléket látva a gyerek megjegyzi, hogy „hiszen ez nem hal, gazduram”, akkor rámordul, hogy „no, ha nem hal, akkor szedd a sátorfádat, oszt eredj!” Mire a kisinas visszakozni kénytelen, miszerint: „hal ez, gazduram, csak hát kicsiny”. Így aztán maradhatott.

Az őszi esők viszont meghozták a lábbelik becsületét, és így munkája is több volt a mesternek, a gazdának, oly annyira, hogy a gyerekre is szüksége volt a javításoknál. Amit az ifjú felhasznált a kölcsön visszaadására. Valahogy úgy, hogy az udvarról bekiabált a mesternek, mondván: „gazduram, gazduram, medve van a háztetőn”. Amikor pedig a gazda, kirohanva a plank mellől, megállapította, hogy „de hiszen nem medve az, gyerek, hanem macska”, akkor a gyerek bátran állt elé a visszavágásával, hogy „hát, ha nem medve, akkor adja ki a könyvemet, oszt megyek”. És mi is lehetett volna más – a történet logikája szerinti válasza a mesternek ezek után -, mint, hogy „medve az gyerek, csak hát kicsiny”.

És somolygott magában, hogy egy gyereknek is lehet bátorsága az igazáért kiállnia.

Amit neki nem biztos, hogy sikerült elérnie annál a bizonyos megaláztatásánál.

A balesete korábbi történet, és azzal nem dicsekedett, csak elmondta, mint hozzá tartozót.

Mert vállalta a rosszaságot, amit belőle kihallhatott akárki.

Meg aztán a jelleme alakulásának ez lehetett az első momentuma, és az apjával kialakult viszonyát is meghatározhatta ez az eset.

Segítenie kellett a búzát elvinni a malomhoz, télen, amikor anyja ment lisztet őröltetni, nyilván valamilyen kerekes alkalmatosságot használva a zsák szállításához.

Hideg idő járta. Volt fagy is, de apja azzal engedte el, hogy a malomtó jegére rá ne menjen, mert azon még igencsak vékony lehet a jég. Nem lenne jó, ha beszakadna alatta.

A mesélésben itt nyomatékosan említette az apai intelmet, ami neki, a kisgyereknek inkább szólt a játék lehetőségéről, mint az apai tilalomról, amit be kellene tartania.

Eszembe nem jutott volna a malomtó meg annak jege, ha apám nem hozza szóba, mesélte nekünk. Ahogy a csúszkálás sem. De így, hogy már tudtam a lehetőségéről, így már izgatott a dolog, és úgy véltem, hogy a szélén nem érhet baj. Meg majd vigyázni is fogok.

Tüdőgyulladás lett az engedetlenségből, amit egy életen át emlegetett, mint tanulságot.

Hogy abban a történetben, ahol a testvérét kellett megtanítani a kenyér kérésének megfelelő, azaz illedelmes módjára, hogy abban a bátyja mellett saját magát is azért szerepeltette, mert addigra a jólneveltsége terén történt benne előrelépés, az arról tanúskodhat, hogy a történeteit értékelni volt képes, és készült a rá váró feladatokra a nagybetűs életben, amelynek egyszer el kell majd kezdődnie. Meg az is lehet, hogy nekem akart példát mutatni önmaga tanulását bemutatva.

Valamelyik kisebb testvére, éhét enyhítendő, anyjához fordult, kérve, hogy „édesanyám, nekem kő kenyér”. Amit apjuk a nevelés, az illedelmes beszéd megtanítására való megfelelő alkalomnak tekintve rászólt, hogy – mondjuk - : „Zsiga, kérdezd meg az Ernőt vagy a Rajmit, hogy hogyan kell kérni kenyeret!” Amit Zsiga – ha ő volt az éhes követelődző – kicsit szomorúan, de fegyelmezetten hallgatott meg és tartott be, bátyját kérdezve: „Rajmi, hogyan kell kérni kenyeret?” Mire a báty oktatása és válasza következett: „édesanyám, kérek kenyeret”. „Na, Zsiga, tudod már, hogy hogyan kell kérni kenyeret?” „Igen” – mondta Zsiga, és pityeregni kezdett. Amit a jelenlévő családtagok csendben és együttérzéssel követtek, mert a kenyér nekik is jólesett volna. Zsiga pedig – ha ő volt az okítandó – törölgette a könnyeit, majd kínos várakozás után, erős éhétől hajtottan mondta ki, anyjához fordulva leghőbb akkori vágyát: „édesanyám, nekem kő kenyér!”.

A prágai evezős versenyen történt pályatévesztését az unokáival együtt nevetve mesélte.

A fogságban folytatott dámázásáról pedig már egyenesen büszkén számolt be, a német tisztek megszólítását idézve, miszerint „fíri, komm spílen”.

Amit igazán értékelhettünk, az a vezetői vizsgája volt Kassán, a műmesteri iskola zárásakor.

A mellette ülő parancsnok azt a feladatot adta neki, hogy a teherkocsival, amit vezetett, álljon be egy kapualjba.

A parancs vétele után megállt a járművel. Kiszállt, és lemérte a kaput, majd jelentette, hogy „jelentem, a gépkocsival nem lehet a kapu alá beállni, mert a bejárat szűkebb, mint a kocsi szélessége”.

Azonnal megkapta a jogosítványát.

Aztán a falu orvosának dicséretét élveztük, amikor az ország másik végéből, aknaszilánkkal a lábában elment hozzá, kivetetni a fémet, mert a robbanásnál őt is érte egy repesz. Nem volt más lehetőség a kivételére, mint a falu orvosát megkérni, miután hazautazott. Lehet, hogy pár száz kilométert is megtett hazáig vonaton, vasdarabbal a combjában.

Az orvosnak nem volt érzéstelenítője. Talán pálinkát ajánlott műtét előtt. Abban az időben kevés volt még a gyógyszer az ilyen beavatkozásokhoz.

Amikor aztán a sérült „hang nélkül” állta a beavatkozás fájdalmát, akkor az orvos elismerően jegyezte meg, hogy „f…a gyerek vagy, Rajmond”.

Mi pedig, akik hallottuk ezt a történetet, vele együtt voltunk büszkék a bátorságára.

Amiről csak benyomásokat szerezhettem.

Pedig milyen jó lenne tudni, hogy milyen kalandot jelentett neki a veszély vállalása, azon túl, hogy szembe nézett a halállal, amely a katonatársát nem kímélte.

Mekkora kihívás volt számára a szerkezetek szétszerelése? Volt abban rejtvényfejtés? Mérkőzés egy másik ember tudásával, fantáziájával, ravaszságával, amely csapdákat használva akarta elérni a pusztítást? Neki pedig ezeket kellett volna kitalálnia, majd elhárítania is, a mentesítéshez, ahogy említette az aknakutatásról szólva egy-egy terület megtisztítását a robbanószerektől.

Mennyi volt a megtanultak szerepe a munkájában, és milyen újdonságokra kellett figyelnie, amikor egy-egy fel nem robbant szerkezetet akart ártalmatlanítani?

Azt hogy a szabályokat soha nem hagyta figyelmen kívül, hanem azokhoz szigorúan ragaszkodott, amikor egy-egy feladatának nekikezdett, azt biztosra vehetem.

De vajon volt-e szüksége megérzésre, amikor találkozott az aknával vagy bombával? Vagy csak a megtanultak, a szigorú előírások vezették a döntéseit, amiket aztán mozdulatokká, szakszerű műveletekké, fogásokká formált, hogy céljához juthasson?

A saját nyugalmára mennyire vigyázott, amikor elindult a kijelölt robbanószerkezethez, és milyen izgalom volt az, amit kezelnie kellett ahhoz, hogy vigyázni tudjon magára és a környezetére, a veszélyeztetett értékekre? Hogyan maradt tiszta a gondolata, amikor ott volt a tudatában a veszély, amely leselkedett rá, a nagyon valós megsemmisülés lehetőségével?

Azok számítottak sikerében, akik kiválasztották erre a feladatra, vagy ő volt a meghatározó abban, hogy a vállalás mellett döntött, mert tudta, hogy vele nem történhet baj itt sem?

Ahol nem veszik célba láthatatlan orvlövészek, és attól sem kell tartania, hogy nehézfegyverek tüze zúdulhat rá, vagy gyalogsági golyózáporral kellene szembenéznie.

Milyen és mekkora volt az önbizalma?

A titok őrzése nem jelentett gondot neki, az biztos. Anyám véleménye a katonai hozzáállása otthoni átalakulásáról fegyelmezettségről és magas fokú önismeretről szól, és tanúskodik.

Azt beszélném meg vele szívesen, hogy mennyire foglalkoztatta a problémakör, aminek egy részével találkozhatott aknakutatóként.

A magasabb fizetés fontosságáról, a döntésében, a vállalásában játszott szerepéről tudtam, az alapján, hogy elmondása szerint milyen öröm fogadta új családjában, amikor két oldalszalonnával és egy bödönnel érkezett meg fizetés után, pár napos szabadságra. A háború után nagy érték volt a zsír, a főzés-sütés nélkülözhetetlen alapanyaga.

Az a gyanúm, hogy nem az ilyen kreálmányok kötötték le igazán a fantáziáját.

Ars poeticája is ezt erősíti, amit a nézésről, a fejről és a vállapról mondott.

Gazdának láttam volna szívesen. Önállóan értéket teremtőnek, vagy a lehetőség felismerése után annak, aki akár mással is képes megosztani a hasznot, amelyet magának folyamatosan megteremt.

Fűri Anna Polgárság és polgárosodás Jane Austen tükrében

                               Az est folyamán kiderült Marianne zenei tehetsége, s megkérték, játsszék valamit. A zongorát felnyitották, mindenki felkészült, hogy átadja magát a bűvöletnek, és Marianne, aki igen szépen énekelt, kérésükre végigjátszotta Lady Middleton kedvenc dalait, amelyeket házasságával hozott a családba, s amelyek kottája tán azóta feküdt érintetlenül a zongorán; őladysége ugyanis azzal ünnepelte meg a nagy eseményt, hogy felhagyott a zenéléssel, noha édesanyja elbeszélése szerint rendkívül jól zongorázott, a maga elbeszélése szerint pedig rendkívüli módon kedvelte a muzsikát.

                               Marianne előadását lelkes tapssal jutalmazták. Sir John minden dal végén hangosan kifejezte csodálatát, s minden dal közben hangosan társalgott a többiekkel. Lady Middleton gyakran intette őt csendre, nem értette, hogyan terelődhet el bárki figyelme akár egy percre is a zenéről, majd megkérte Marianne-t, hogy énekeljen el egy dalt, amelyet a leány épp akkor fejezett be. Az egész társaságból egyedül Brandon ezredes hallgatta őt anélkül, hogy különösebb elragadtatást mutatott volna.[1]

              Igaz ugyan, hogy a kurzus témája a 19. századi Magyarország, Jane Austen pedig vitathatatlanul angol volt, mégis talán van okunk összevetni a tőle kapott társadalomrajzot a 19. századi Magyarország általunk ismert képével.

Austen 1811-ben írta meg Értelem és érzelem című regényét, és ebben a nem is olyan hosszú részletben az angol polgári létformára tett számtalan utalásával igencsak pontos jellemzést ad anélkül, hogy oldalakon keresztül taglalná azt, miközben természetesen folyamatos tájékoztatást kapunk az akkori viszonyokról. Mire ide érünk a regény olvasásakor, már tudjuk, hogy Sir John és famíliája műveltségben és intellektusban nem éri utol a Dashwood lányokat, mégis magától értetődő, hogy van zongorájuk, ami arra utal, hogy egy magára valamit adó család élete elképzelhetetlen volt zongora nélkül, még ha a sznobizmus volt is az alapvető motiváció. Magyarországot is eléri később az átalakulás mindenféle külsőségekben való megnyilvánulása, nálunk is elterjed majd a zongora használata és a gyerekek – főleg a lányok – zenei képzése.

Ahogy Lady Middleton a házasságkötés után felhagyott a zongorázással, úgy itthon is elsősorban a „férj kivívásáig” foglalatoskodtak a lányok a zenével, utána az volt az elvárás, hogy a családnak és férjüknek szenteljék energiáikat – bár Austen inkább azt sugallja, hogy „őladysége” miután révbe ért, már kevésbé érezte szükségét, hogy ily módon fejezze ki magát. Épp ezért többekben kétségeket ébresztett a zeneoktatás ilyen módon történő sulykolása és elvárása. Volt, aki egyenesen a talmi szinonimájaként emlegette a zongorajátékot, illetve a valódi műveltség és az erkölcsi nevelés ellentétpárjaként. [2]

Tudjuk, hogy Marianne szélsőségesen őszinte, lelkes és érzelmes; hű társa a zongora; ha muzsikál, senki nem várja tőle, hogy fogja vissza magát, ami egyébként ildomos lenne a köznapi életben, ám neki elég sok gondja származik nyíltságából, szókimondásából és heves természetéből. A nővére, Elinor az, aki megtestesíti a társadalmi elvárásoknak megfelelő nőideált: érzékeny, műértő – bár inkább a képzőművészetre nyitott –, udvarias, megfontolt, komoly, mély érzésű, diplomatikus nő. Marianne lelkesedése sem hiábavaló: épp őszintesége a biztosíték, hogy távol áll tőle mindenfajta sznobizmus és képmutatás.

Az polgári átalakulás egyik hozadéka volt, hogy immár más magatartás számított elfogadhatónak, megváltozott a viselkedéskultúra, és megváltoztak a társadalmi érintkezés normái is. Alapvető elvárás lett, hogy a társaság tagjai tudjanak uralkodni magukon, hogy el tudják rejteni érzelmi reakcióikat. „A művelt ember (polgár) különösen fontos erényévé magasztosult a csendben maradás képessége.”[3]

Miután a köznapi életben – ha valaki meg akart felelni az elvárásoknak – nem volt lehetőség az érzelmek spontán megélésére, a zenetanulás lett az egyik lehetőség, hogy a művészet által szublimált formában fejezzék ki magukat. Ugyanígy a zene hallgatása is alkalmat adott arra, hogy emocionális élményben legyen része a mű élvezőjének, de az alábbi idézetből az is kiderül, hogy kifelé mennyire nem volt illendő ezt kimutatni:

semmire sem gondoltam többé, csak éreztem, az egészet éreztem át, ami olyan mélyen megrendített, hogy sírnom kellett; óh, mint szerettem volna egész lelkemből sírni és nevetni, megrendültségemet és meghatottságomat valamiképp kifejezésre juttatni![4]

Marianne tehát megtalálta azt a formát, amin keresztül kifejezésre tudja juttatni legbensőbb és legfelkavaróbb érzelmeit, ám a hétköznapi viselkedés szabályait csak nagy nehézségek és csalódások árán tanulja meg. Hogy mennyire Elinor az etalon, az a regény végén derül ki, amikor a kisebbik testvér saját tévedéseit sorolja, szembeállítva nővére példamutató viselkedésével:

Nem tudom elmondani, mennyire utálom magam. Ahányszor csak a múltba néztem, mindig valami elhanyagolt kötelesség, valami eltűrt hiba ötlött elém. Hisz mindenkit megsebeztem. […] Ám téged… mindenkinél, még anyámnál is jobban… téged sértettelek meg. […] Előttem volt a példád, ám mit segített? … Tán jobban figyeltem rád vagy a vigasztalásodra? Példát vettem-e megbocsátásodból, vagy mérsékeltem-e szorongásodat azzal, hogy részt vállaltam az általános áldozatkészség s a különös hála feladataiból, amelyek teljesítése  eddig tenmagadra hárult?[5]

Azokat az árnyalatokat, amelyeket a regény írója sikeresen ábrázol a cselekményen, a leírásokon és a párbeszédeken keresztül, a korabeli illemtankönyvek – ha bájosan is – de láthatóan ügyetlenebbül fogalmazzák meg. Megmosolyogtatóak például a tekintetre, az arc és a szem kifejezésére vonatkozó szabályok leírására tett kísérletek:

Továbbá kívánatos a szerény tekintet. Ellentéte az a kihívó, kacér tekintetnek. Nem szúró, nem elbizakodott; figyelmes s mintegy kérdő tekintet az. Telve van szelídséggel és megadással, azonban korántsem mutat nevetséges alázatosságra. Az ily alázatos ember mindig földre süti szemeit, kényszerített mosoly ül ajkain, s mintegy a porba omlik mindenki előtt. […]

            Ha tehát tekintetünk nyílt, nyugodt, szerény s vidám, arckifejezésünk is olyan lesz, s ily arckifejezés bárkire is kellemes hatást fog tenni.

            Azonban hogy legyen ez a tekintet, ez az arckifejezés sajátunkká? Szívnemesítés és az ilyen tekintettel bíró emberek utánzása által.[6]

Austen az idézett rész következő mondataiban egy-egy ellentmondást rejt el: a lelkes taps és csodálat oda nem figyeléssel párosul, majd Lady Middleton azt a dalt kéri, amelyet az imént hallott. Ismét a sznobizmus, a látszat: ha valaki meg akart felelni a társadalmi normának, kulturáltnak kellett lennie, vagy legalábbis azt a látszatot kellett keltenie, hogy kellőképpen művelt. Austen regényeiben egymás mellett élnek a hiteles, mély érzésű, valóban művelt szereplők a jó vagy éppen rosszindulatú sznobokkal, az erkölcsösek a léhákkal, a tanultak a tanulatlanokkal – és sablonok helyett finom árnyalatokat, összetett személyiségeket kapunk. Brandon ezredes egyike az ideáloknak – legalábbis az írónő ideáljainak –, akikre egyébként jellemző, hogy ránézésre nem feltétlenül idealizálhatók. Az ezredes már harmincöt múlt, Marianne szerint nagyon öreg a nősüléshez, túl csendes, befelé forduló, tehát unalmas. Vagyis pont nem olyan, aki egy tizenhét éves lány figyelmét elnyerheti, de természetesen Marianne – ha megpróbáltatások árán is, de – szert tesz a megfelelő emberismeretre, és végül elismeri a férfi erényeit, hozzámegy feleségül, sőt a flanelmellény viselésével is kibékül.

Sir John és Lady Middleton tehát – ha nem is egyforma jelleggel – azt a réteget képviseli, amely a műveltek csoportjához akar tartozni, és ehhez megtanul mindent, ami szükséges, ám időnként mégiscsak kilóg a lóláb, és kiderül, hogy a lényeget nem sikerült magukévá tenni. Valaminek híján vannak: vagy a mély érzéseknek, vagy az elmélyült gondolkodásnak, vagy a tapintatnak, vagy az éleslátásnak – Austen számtalan variációját tudja nyújtani a tökéletlenségnek és az ideálisnak egyaránt. Sir John ugyan képtelen betartani a társasági etikett olyan alapvető szabályait, minthogy nem beszélgetünk egy zenemű hallgatása közben, mégis jóindulatával inkább a pozitív szereplők közé sorolódik, míg a felesége hiába van birtokában az elvárt társasági normáknak, képtelen őszinte érdeklődéssel odafordulni a körülötte élőkhöz, így olvasóként kevésbé tudunk vele szimpatizálni.

Már ennyiből is látható, hogy egyetlen Austen-regény is mennyi információval szolgál az akkori Angliáról, de a többi műve is bővelkedik az értékes adalékokban. Az Emmá-ban például Mrs. Cole röpke monológja egészíti ki a zongorabirtoklásról alkotott képünket. Kiderül ismét, hogy a hangszer tulajdonosa és a zenei tudás birtokosa nem feltétlenül egy és ugyanaz a személy:

Mindig nagyon fájlaltam, hogy Jane Fairfaxnek, aki annyira elragadóan játszik, nincsen hangszere. Nagy szégyennek tartottam, főleg ha azt vesszük, hogy mennyi házban van teljesen fölöslegesen finom hangszer. Meg kell hagyni, olyan ez, mintha magunkat csapnánk arcul, és éppen tegnap mondtam Mr. Cole-nak, hogy igazán szégyenkezem, ha ránézek a mi zongoránkra a nappaliban, mert tudom, hogy még a kottaolvasáshoz sem értek, a kislányaink pedig, akik még éppen csak elkezdték a zenetanulást, talán soha nem jutnak sehova vele; és ott van szegény Jane Fairfax, aki mestere a zenének, és nincs egyetlen hangszere, még egy ósdi kis spinétje sem, amivel múlathatná az időt.[7]

Két-három oldallal később annak is tanúi lehetünk, hogy a társasági élet legrettegettebb pillanatai közé tartozott a párbeszéd megakadása, a kínos csend:

A beszélgetés ekkor félbeszakadt. Kénytelenek voltak kivenni a részüket a fogások közötti meglehetősen hosszú, feszélyezett szünetből, s éppoly szertartásosan és fegyelmezetten kellett viselkedniük, mint a többieknek. Ám amikor az asztal ismét fennakadás nélkül megtelt ennivalóval, minden tál a helyére került és általános megkönnyebbüléssel mindenki folytathatta az evést…[8]

Az is kiderül később, hogy az estélyek alkalmával komoly szerephez jut a hölgyek zongora- és énektudása, és Jane Fairfax képességei felülmúlják a hősnő adottságait. Ritkán adódott alkalom a nők számára, hogy nyilvánosan megnyilatkozhassanak, különösen úgy, hogy a férfiak rosszallás nélkül szemügyre vehessék őket. Erre is jó lehetőség volt az estélyeken, társasági összejöveteleken való zenélés. A nők presztízsét emelte a képzett hang, a kifejező zongorajáték, a virtuozitás, a muzikalitás vagy éppen a képzőművészetben való jártasság, a jó rajzkészség, ami nyilvánvalóan fejlett szépérzékkel járt – ez is többször említésre méltó jellemzője Austen hősnőinek.

A Meggyőző érvek-ben pedig a hangverseny-látogatással kapcsolatos szokásokról esik szó, ahol már a bevonulásnak is megvoltak a maga szabályai, és a műélvezet korántsem az egyetlen cél volt:

Megérkezett Lady Russel, s amint a társaság így együtt volt, már csak rangsorba kellett rendeződniük, s bevonulhattak a koncertterembe; eközben külön-külön mindenki megtette a magáét, hogy minél több szempárt vonzzon magára, minél több suttogást fakasszon, s annyi embert háborgasson, amennyit csak lehetséges.[9]

És talán ma már nem tulajdonítunk annak jelentőséget, hogy valaki vacsorára hív bennünket, vagy más jellegű összejövetelre invitál, ebből a regényből pár sor alatt az is kiderül, hogy akkoriban nagy különbség volt estély és vacsora között, és hogy a látszat megőrzését is mindig szem előtt kellett tartani:

Elizabeth rövid ideig bár, mégis eleget gyötrődött. Úgy érezte, Mrs. Musgrove-ot egész társaságával együtt meg kellene hívnia vacsorára, de nem tudta elviselni, hogy szerényebb életmódjuk, személyzetük számának csökkenése éppen olyanok előtt váljék nyilvánvalóvá (mert egy vacsora során ezeknek ki kell derülniük), akik azelőtt meg sem közelítették az Elliottok kellynchi életstílusát. Küzdött benne az illendőség a hiúsággal; a hiúság kerekedett felül, és Elizabeth ismét jól érezte magát. […][10]

Hűha! – felelt Charles. – Hát olyan nagy dolog egy estély? Fejben tartani sem érdemes. Apád meghívhatott volna bennünket vacsorára, ha igazán együtt kíván lenni velünk. Te tedd, ami jólesik, én bizony elmegyek a színházba.[11]

Néha az az ember érzése, hogy Austen gondol az utókorra, amikor ilyen pontos és fontos információkkal szolgál arra vonatkozólag, hogy mennyivel mást jelent vacsorára hívni valakit, mint estélyt rendezni.

Bizonyára nem tehető egyenlőségjel az angol és a magyar viszonyok közé, és mélyebb tanulmányokat igényelne a különbségek és azonosságok feltárása, de talán mégsem hiábavaló felidézni a Jane Austen regények világát, amikor a magyar polgárosodásról beszélünk, már csak azért sem, mert a kialakulóban levő új magyar polgárság úgy tartotta, hogy a műveltség és a polgári viselkedésmód birtoklása hozzájárul a nemzetállam elismeréséhez, és „ennek megsértése veszélyezteti a magyarság befogadását a civilizált nemzetek közösségébe”.[1] Megfelelni a civilizált mintának – mindenekelőtt ez lebegett a magyar polgárok szeme előtt.

---

[1] Jane Austen: Értelem és érzelem. (Budapest: Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008) 42.

[2] Fónagy Zoltán: „Kislány a zongoránál. A zene a középosztály magánéletében a 19. században.” Korall – Társadalomtörténeti folyóirat  14./51.( 2013) 37.

[3] Fónagy: i.m. 27.

[4] Fónagy: i.m. 19. (idézet Walter Teréztől)

[5] Austen: i.m. 387.

[6] Szablyár Ferenc (szerk.): A pesti művelt társalgó. (Budapest: Magvető Kiadó, 1986) 16-17.

[7] Jane Austen: Emma. (Budapest: Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010) 292.

[8] Austen: i.m. 295.

[9] Jane Austen: Meggyőző érvek (Budapest: Palatinus Kiadó, 2005) 212.

[10] Austen: i.m. 251.

[11] Austen: i.m. 256.

[12] Fónagy Zoltán: „Egy színházi botrány anatómiája. Adalékok a viselkedéskultúra polgáriasodásához.” In: Dobszay Tamás – Erdődy Gábor – Manhercz Orsolya (szerk.): Milyen nemzetet, kinek és hogyan? Tanulmányok Magyarország történetéből 1780–1948. (Budapest: ELTE BTK, 2012) 82.

Fűri Mária Jane Austen 2

Mondtam nem kell csak néhány szereplő
Bontakoztassunk ki néhány jellemet
Leegyszerűsödik ami egyszerűsíthető
Tömbösítsük az alapértékeket

Mert minden végtelenül egyszerű
Ahogy az alapegységek összeállnak
Jöhet sok százlábú és százfejű
Ismeretlen sohasemvolt vadállat

Ugyanarra a törvényre mozdul
Az alaptörvény mindig egyszerű
Lehet a felépítmény bonyolult
Axiómákból épül fel a mű

Fűri Mária Jane Austen

Még mindig azt hiszed volt egy titkos románca

És nem csak szállt vele a képzelet

Hogy a szarkasztikus gúny csak álca

Hogy a szív megőriz és rejteget?

Rejtegetnivalója mindenkinek van

S míg agyunkat nem jegyzi komputer

Sok ki nem mondott gondolat surran

Ami talán senkihez nem jut el

Illetve eljut. Csak nem akkor és ott

Isa nem por vogymuk. Misztikus nagy sziget

Köpeny alatt zubogó forró foltok

Földből felszínre törő gejzírek

A jéggel kitöltött Grimsvötn-kalderában

Árakat okozó jég alatti tó

Elizabetek és Emmák úsznak az árban

Honnan hova arra nincs kibogozni szó

Csak úsznak úsznak ki tudja mi végre

Ott úsznak ők belőlünk egy darab

Egy unaloműző csendes délutánon

Felkap és visz minket az áradat

Mórotz Krisztina Mazurkafutamok

Átszendergett hétköznapok
lógnak a szekrények
ásító vállfáin
Kiakasztanék egy vasárnapot
ünneplőbe öltözött szívvel
nem főznék délelőtt
meghallgatnám a misét
Bachban gyönyörködnék

Nyár van és álmodom
pöttyös labdalányokat
hideg folyóm párás meséit
Vízszagú szőke szeleket
fagylaltok csorgó édenét
A napot akarom átölelni

Eső zuhog kobaltkék zápor
jégverte bánatszemek
tajtékzó tengere
Találkoznom kéne a szerelemmel
várni egy régmúlt ölelést
integetni Chopinnak
mazurkafutamok
tengerparti homokján
felőröl az idő

Vágtató percek lovaskatonái
magányódák hullámzó dala
roskatag kunyhók dűlöngő
hallgató titkait kutatom
Én ott vagyok minden robbanó percben
minden szívlüktető zakatolásban
minden festékes álomban
minden összekent vásznon
önmagam látom

Állok a tükör előtt
szelíd arcot látok
gyermeki barna tündértáncot
átmennék a tükör túloldalára
lennék Alice találkoznék
önmagam rejtett csodáival
virágos réteken énekelnék
koszorút fonnék nevetve
felakasztanám egy vén fára
üde füveket hajlítanék
szerelmes ritmusra
fürödnék álmos folyók
lusta vizében
és incselkednék a holddal

De most nyár van
álmos fojtogató nyár
a szeretet is nyaral valahol
konok gyűlöletkövek
sértik meztelen talpam
mennék nyári tarlón
simítva lábammal tüskéit
hajló búzaszemeknek
mondanék mesét inkább
dörmögő malmokkal pörölnék
ahogy telhetetlen garatjukon
lecsúszik az élet magva

Uborka sárgul a kertben
fonnyad mint az öregség
ritkuló hajú hajnalok
fátyolos szemmel üzennek
hétköznapok ásító nyomora
hírek közönye
megölték megint álmaim
Állok a szekrény előtt
mit vegyek fel hogy
vasárnap legyen
és ünnepeljen szívem?

Mülléder Mari Minden apát. Minden reggel.

Az apák reggelente felkelnek.

Minden Apa. Minden reggel.

A kávé friss illata elnyomja

a ravatalszagot.

Minden kávé minden reggel

meghal, még mielőtt az apák a

szűrőtlen Munkás, vagy Kossuth

cigarettájuk füstjét karikázzák

és az egyik ilyen karikából elő

nem ugrik a városligeti cirkusz

oroszlánja.

Az apák reggelente vérfagyasztó

bátorsággal szelídítenek

oroszlánokat.

Minden apa. Minden reggel.

Finom borotvahabbal pacskolják

be sörényüket, laza mozdulattal

borotválnak.

Márka nélküli fogkrém fehérlik

a fenyegető, óriási fogakon.

A kislányokat nem bántják

a városligeti oroszlánok.

Csak az apákat tüntetik el

a füstkarikákban.

Minden apát. Minden reggel.

Mórotz Krisztina Yvette, a jósnő

Yvette egyszer elhatározta, hogy jósnő lesz, mert már elege volt a lányából, aki mindig porszívózott nála, vagy pedig a macskáit akarta az orvossal elaltatni, de amikor ezt Yvette meghallotta "pánikrohamot" rendezett a puntó mellett, tehát neki kellett kórház :) ahol jól volt, nevetett egy napig, mert aztán hazaengedték. Túl jókedvű volt Yvette!

Amikor megismertem ezt a nem mindennapi nénit, elhatároztam, hogy riportot csinálok vele. Sopron mellett Hidegségen lakik, a jól fűtött családi házában. Lánya éppen jött, még nem vett észre, de már bekiabálta, hogy a legmesszebb levő Spárból hozom anyu a macskáidnak a kaját, mert azt hiszik, hogy macskatenyészetem van! Igazán kimozdulhatnál te is, jót tenne a séta, dohogott a lánya, Magda. Yvette nem zavartatta magát, folytatta, ahol abbahagyta, nagy kendővel a fején, vörösre lakkozott körmökkel, hátradobta a kendőt, és csak mondta. Szerinte a 2017-es év meghatározó lesz, de mielőtt belekezdünk, súgok ám valamit, az egész hókuszpók. Azt kell mondani, amit az emberek hallani akarnak. Haha, és egy jó nagyot nevetett, miközben a kristálygömböt fényesítette. Sok meglepetés lesz az idén, kormányunk engedékeny lesz. Sopron megyében kis gondok mutatkoznak. Hangsúlyt kell találni a természet védelmére. Most Sopron város vezetésére emelem a kártyát. Itt segítő jelek mutatkoznak.

Persze arany Ágikám, magáé lehet a kristálygömb, nekem van még, szakította meg a riportot.
(A polgármesterünk egy vén faszkalap), írja csak, hogy jó felé tereli a népet! Yvette még kislány volt, amikor először jósolt. Már gyermekfejjel vonzódott a misztikus dolgokhoz, történtek ám körülötte dolgok! Például megmozdultak a tárgyak (Ágikám, ha nekimentem, akkor persze, hogy összetörött a porcelán), de ezt ne írja le! Volt, hogy visszahozta az életbe azt a kiskutyát Yvette, amit az állatorvos már halottnak nyilvánított! Mosolyok amikor azt mondja, hogy neki egy jövendőmondó jósolta Luca napkor, hogy jós lesz, méghozzá tenyérből, amelybe a sors egy olyan alakot rajzolt, amilyen beavatottaknak van (Ágikám el ne hidd, fekete cseresznye szezon volt, és nem kopott le a tenyeremből a leve, amikor magoztam). Ja, ezt írd le! Nem hittem el, hogy özvegy leszek, ez aztán be is jött! Egy kislánynak tengerentúli iskolát jósoltam, szegény butácska volt, bemagyarázták neki ezt, én meg azt mondtam, hej, Julis ne nézz bávatagon, mindenkinek mondd meg a magadét! Ki is nyílt a csipája! Ágikám, nézd mennyi macskám van, de az Yvette névre keresztelt cicám már nincs az élők sorában! De három macskám tud beszélni, csak engedetlenek és a szomszédban megtanultak káromkodni is! Yvette, én tudok verset mondani, énekelni ám! Büszke rá, hogy Magda lánya milyen szépen fest. Ez igaz is. A nénivel most a leszármazottai élnek, összesen kilenc macska. Jaj, de jókedvünk lett, még maradtunk, Yvette megtanította a negyven babos jóslását, de még egyszer a lelkünkre kötötte, hogy mondjuk mindig azt, amit az emberek hallani akarnak. :) Sokáig integettünk a néni és Magda után. Este aztán kipróbáltam férjemen, hogy mindig igazat adtam neki, csak nézett rám, és jókedve lett! Tud valamit Yvette a kilenc macskájával!

Kántor Zsolt A kimondatlan világ

A szavak mélyén ott lappang egy másik, kimondatlan világ. A megértés gyomra a „kérődzés” birodalma. Félreütések az emlékezés klaviatúráján. Az ösztönös szegmens átforrósodása, melengetése-merengése. A fény felszippantása tűvel az idegekbe. Ez zajlik, amikor fölkel reggel. A világ miatti szenvedés az emberi igazságtalanság miatt érzett szomorúságból táplálkozik. Az apostol összesűríti a pillanatot. Amikor ráteszi a kezét a matróz fejére, hadat üzen a tisztátalan szellemeknek. A létező ráfonódik a döglődőre. A kiszolgáltatottság kimozdítható a helyéből. Egyszerűen eltörpül a neheztelés, a hangra a test rezonál. A léten túl egy másik történet hallgat.  Csak egy törlés kell és a celebrált keserűség eltűnik. Most be lehet csomagolni a benső gyémántot. Köré építeni az inspirációt. Mintha most a tenger sem zavarná a sziget nyugalmát. Magára hagyja a kérdés a lelket. Ez hát a beágyazódás.

Must

Digitális Kalamáris Kiadó

2015. Szarvas

Bakkné Szentesi Csilla Egybeforrva - (Euterpéhez)

Mondd, leszel-e a múzsám,
rezdülés estéim átsejlő blúzán,
hajnalban pisla lámpafény,
mielőtt a Holdnak lába kél,

kacér szellő a vállamon,
gödröcske durcás államon,
fülcimpán csókok ujjbegye,
bűnömre az Úr kegye,

vagy inkább imám szólama,
kórusból (ki)csengő szózata,
koldus költőnek falat kenyér,
ellenségének nyitott tenyér?

Ó, legyél a csend! A végtelen.
Helikon csúcsán védtelen
alvó tudatom kútfeje,
ha bőrömön átfut a bús zene.

Legyél a szóm, ami átitat
embert, világot, s lám áhítat
cseppen ajkamról eléd. A remény,
hogy Isten malmából erény

szitál fejünkre port, kevés,
hát sok kishitű költő téged kér:
Húzd öledbe ez árva főt,
vezesd kezét, ezt várja ő.

Ne hagyd magára, légy támasza,
magányos cédrusnak ágyasa..
Ha ajkamról feléd dallam száll,
emelj magadhoz, úgy olvadj rám!

Körömvirág együttes Igazgyöngy Alapítvány Markó Béla Vers

Igazgyöngy - kiállítás Berettyóújfaluban, tűzzománc

Dezső Márton Berzsenyi-fitnesz

Halra váltottam. Megeszem kilószám.

Nem szereplésért akarok lefogyni.

Lengyelország? Elfutok addig, és a

Visztula partján

tisztul aortám.

Én leszálkásítom, amit tudok, le

ám. Elém ugrálni nem ér! Ne lépjen

senki ösvényemre, se nő, se férfi:

genderi vakság

jellemez immár.

Láthatóan fonnyadok? Ó, csak érek!

Dániellel dinnyediéta tisztít,

lélekedzésként pedig áldozatkész

leszboszi lányok

ritmusa éled.