Fűri Rajmond Gazdának láttam volna szívesen

Sem titokzatos nem volt, sem rejtélyes.

A fecsegés állt távol tőle, és a beszéd gyakorlottságában mutatkozhatott nála bizonyos lemaradás. Annyi gyerek között ritkán juthatott szóhoz gyerekkorában.

A katonaságnál pedig aligha szerethették a bőbeszédűséget. De még azt sem, ha valaki okoskodott.

Ha a tanítását veszem, amit elég korán rám bízott, miszerint „nem azt kell nézni, fiam, hogy itt mi van – és a fejére mutatott -, hanem azt, hogy itt mi van” – és a paroli, a vállap felé állt az ujja, akkor a visszafogott megszólalásait mindjárt jobban érteni vélem.

A titkokról pedig, amelyek között élt néhány évtizeden át, természetesen nem beszélt.

Amikor becsöngetett hozzánk a kiskatona, hogy értesítse a riadó parancsról, akkor – az ajtónyitás után – mosolyogva szaladtam hozzá, hogy „édesapám, felhős az ég”. Ezen kicsit mindhárman derültünk, de a testület tekintélyén igyekeztünk csorbát nem ejteni.

Anyám tartotta magát a korai megállapításához, miszerint „apád csak addig katona, amíg be nem teszi a lábát itthon a lakásba. Mert itt mindent elfelejt abból, ami vele a laktanyában történt.”

Ennek a magatartásnak a kialakulásáról nem nagyon esett szó nálunk.

A család stílusába egy ilyen értékelés nem tartozott bele.

Utólag és nélküle a beszámolóiból és a gesztusaiból rakhatom össze a képet, vagy juthatok közelebb az indítékaihoz és a szokásaihoz, amelyek önmagához és az életéhez való viszonyát meghatározhatták.

Lehet, hogy kérdésekre keresnem lenne jó válaszokat, amelyek aztán megformálhatnák az alakját, amelyet magamban építgetek azóta, hogy eltávozott.

Időrendben az első esemény, amelyről beszámolt, és amelyet azonnal megjegyeztem, mint hozzá tartozót, mint a róla szóló, befolyástól mentes adatok közé tartozót, az a cselédkedése alatt elszenvedett sérelme volt.

Amikor a gazda fejen vágta egy késsel, amit annyira zokon vett, hogy azonnal hazáig szaladt, és anyjának mondta el fájdalmát és a fogadalmát, hogy oda vissza nem megy akkor sem, ha meg kell halnia.

Nem könnyezte meg a történet elmesélését, mint ahogy könnyes lett a szeme a szegénységükről szóló beszámolóinál, de elszántságát ilyenkor is látni véltem rajta, ki tudja hány évtizeddel a történtek után.

Az anekdotája lett volna hivatott feloldani a benne bujkáló feszültséget?

Ebben a cipész az inast el akarja bocsátani a nyár közeledtével, amikor kevesebb a javítanivaló lábbeli, nincs elég munka, és erre okot úgy talál, hogy azt mondja a gyereknek, hogy hal lesz az ebéd mára.

Amikor pedig a babfőzeléket látva a gyerek megjegyzi, hogy „hiszen ez nem hal, gazduram”, akkor rámordul, hogy „no, ha nem hal, akkor szedd a sátorfádat, oszt eredj!” Mire a kisinas visszakozni kénytelen, miszerint: „hal ez, gazduram, csak hát kicsiny”. Így aztán maradhatott.

Az őszi esők viszont meghozták a lábbelik becsületét, és így munkája is több volt a mesternek, a gazdának, oly annyira, hogy a gyerekre is szüksége volt a javításoknál. Amit az ifjú felhasznált a kölcsön visszaadására. Valahogy úgy, hogy az udvarról bekiabált a mesternek, mondván: „gazduram, gazduram, medve van a háztetőn”. Amikor pedig a gazda, kirohanva a plank mellől, megállapította, hogy „de hiszen nem medve az, gyerek, hanem macska”, akkor a gyerek bátran állt elé a visszavágásával, hogy „hát, ha nem medve, akkor adja ki a könyvemet, oszt megyek”. És mi is lehetett volna más – a történet logikája szerinti válasza a mesternek ezek után -, mint, hogy „medve az gyerek, csak hát kicsiny”.

És somolygott magában, hogy egy gyereknek is lehet bátorsága az igazáért kiállnia.

Amit neki nem biztos, hogy sikerült elérnie annál a bizonyos megaláztatásánál.

A balesete korábbi történet, és azzal nem dicsekedett, csak elmondta, mint hozzá tartozót.

Mert vállalta a rosszaságot, amit belőle kihallhatott akárki.

Meg aztán a jelleme alakulásának ez lehetett az első momentuma, és az apjával kialakult viszonyát is meghatározhatta ez az eset.

Segítenie kellett a búzát elvinni a malomhoz, télen, amikor anyja ment lisztet őröltetni, nyilván valamilyen kerekes alkalmatosságot használva a zsák szállításához.

Hideg idő járta. Volt fagy is, de apja azzal engedte el, hogy a malomtó jegére rá ne menjen, mert azon még igencsak vékony lehet a jég. Nem lenne jó, ha beszakadna alatta.

A mesélésben itt nyomatékosan említette az apai intelmet, ami neki, a kisgyereknek inkább szólt a játék lehetőségéről, mint az apai tilalomról, amit be kellene tartania.

Eszembe nem jutott volna a malomtó meg annak jege, ha apám nem hozza szóba, mesélte nekünk. Ahogy a csúszkálás sem. De így, hogy már tudtam a lehetőségéről, így már izgatott a dolog, és úgy véltem, hogy a szélén nem érhet baj. Meg majd vigyázni is fogok.

Tüdőgyulladás lett az engedetlenségből, amit egy életen át emlegetett, mint tanulságot.

Hogy abban a történetben, ahol a testvérét kellett megtanítani a kenyér kérésének megfelelő, azaz illedelmes módjára, hogy abban a bátyja mellett saját magát is azért szerepeltette, mert addigra a jólneveltsége terén történt benne előrelépés, az arról tanúskodhat, hogy a történeteit értékelni volt képes, és készült a rá váró feladatokra a nagybetűs életben, amelynek egyszer el kell majd kezdődnie. Meg az is lehet, hogy nekem akart példát mutatni önmaga tanulását bemutatva.

Valamelyik kisebb testvére, éhét enyhítendő, anyjához fordult, kérve, hogy „édesanyám, nekem kő kenyér”. Amit apjuk a nevelés, az illedelmes beszéd megtanítására való megfelelő alkalomnak tekintve rászólt, hogy – mondjuk - : „Zsiga, kérdezd meg az Ernőt vagy a Rajmit, hogy hogyan kell kérni kenyeret!” Amit Zsiga – ha ő volt az éhes követelődző – kicsit szomorúan, de fegyelmezetten hallgatott meg és tartott be, bátyját kérdezve: „Rajmi, hogyan kell kérni kenyeret?” Mire a báty oktatása és válasza következett: „édesanyám, kérek kenyeret”. „Na, Zsiga, tudod már, hogy hogyan kell kérni kenyeret?” „Igen” – mondta Zsiga, és pityeregni kezdett. Amit a jelenlévő családtagok csendben és együttérzéssel követtek, mert a kenyér nekik is jólesett volna. Zsiga pedig – ha ő volt az okítandó – törölgette a könnyeit, majd kínos várakozás után, erős éhétől hajtottan mondta ki, anyjához fordulva leghőbb akkori vágyát: „édesanyám, nekem kő kenyér!”.

A prágai evezős versenyen történt pályatévesztését az unokáival együtt nevetve mesélte.

A fogságban folytatott dámázásáról pedig már egyenesen büszkén számolt be, a német tisztek megszólítását idézve, miszerint „fíri, komm spílen”.

Amit igazán értékelhettünk, az a vezetői vizsgája volt Kassán, a műmesteri iskola zárásakor.

A mellette ülő parancsnok azt a feladatot adta neki, hogy a teherkocsival, amit vezetett, álljon be egy kapualjba.

A parancs vétele után megállt a járművel. Kiszállt, és lemérte a kaput, majd jelentette, hogy „jelentem, a gépkocsival nem lehet a kapu alá beállni, mert a bejárat szűkebb, mint a kocsi szélessége”.

Azonnal megkapta a jogosítványát.

Aztán a falu orvosának dicséretét élveztük, amikor az ország másik végéből, aknaszilánkkal a lábában elment hozzá, kivetetni a fémet, mert a robbanásnál őt is érte egy repesz. Nem volt más lehetőség a kivételére, mint a falu orvosát megkérni, miután hazautazott. Lehet, hogy pár száz kilométert is megtett hazáig vonaton, vasdarabbal a combjában.

Az orvosnak nem volt érzéstelenítője. Talán pálinkát ajánlott műtét előtt. Abban az időben kevés volt még a gyógyszer az ilyen beavatkozásokhoz.

Amikor aztán a sérült „hang nélkül” állta a beavatkozás fájdalmát, akkor az orvos elismerően jegyezte meg, hogy „f…a gyerek vagy, Rajmond”.

Mi pedig, akik hallottuk ezt a történetet, vele együtt voltunk büszkék a bátorságára.

Amiről csak benyomásokat szerezhettem.

Pedig milyen jó lenne tudni, hogy milyen kalandot jelentett neki a veszély vállalása, azon túl, hogy szembe nézett a halállal, amely a katonatársát nem kímélte.

Mekkora kihívás volt számára a szerkezetek szétszerelése? Volt abban rejtvényfejtés? Mérkőzés egy másik ember tudásával, fantáziájával, ravaszságával, amely csapdákat használva akarta elérni a pusztítást? Neki pedig ezeket kellett volna kitalálnia, majd elhárítania is, a mentesítéshez, ahogy említette az aknakutatásról szólva egy-egy terület megtisztítását a robbanószerektől.

Mennyi volt a megtanultak szerepe a munkájában, és milyen újdonságokra kellett figyelnie, amikor egy-egy fel nem robbant szerkezetet akart ártalmatlanítani?

Azt hogy a szabályokat soha nem hagyta figyelmen kívül, hanem azokhoz szigorúan ragaszkodott, amikor egy-egy feladatának nekikezdett, azt biztosra vehetem.

De vajon volt-e szüksége megérzésre, amikor találkozott az aknával vagy bombával? Vagy csak a megtanultak, a szigorú előírások vezették a döntéseit, amiket aztán mozdulatokká, szakszerű műveletekké, fogásokká formált, hogy céljához juthasson?

A saját nyugalmára mennyire vigyázott, amikor elindult a kijelölt robbanószerkezethez, és milyen izgalom volt az, amit kezelnie kellett ahhoz, hogy vigyázni tudjon magára és a környezetére, a veszélyeztetett értékekre? Hogyan maradt tiszta a gondolata, amikor ott volt a tudatában a veszély, amely leselkedett rá, a nagyon valós megsemmisülés lehetőségével?

Azok számítottak sikerében, akik kiválasztották erre a feladatra, vagy ő volt a meghatározó abban, hogy a vállalás mellett döntött, mert tudta, hogy vele nem történhet baj itt sem?

Ahol nem veszik célba láthatatlan orvlövészek, és attól sem kell tartania, hogy nehézfegyverek tüze zúdulhat rá, vagy gyalogsági golyózáporral kellene szembenéznie.

Milyen és mekkora volt az önbizalma?

A titok őrzése nem jelentett gondot neki, az biztos. Anyám véleménye a katonai hozzáállása otthoni átalakulásáról fegyelmezettségről és magas fokú önismeretről szól, és tanúskodik.

Azt beszélném meg vele szívesen, hogy mennyire foglalkoztatta a problémakör, aminek egy részével találkozhatott aknakutatóként.

A magasabb fizetés fontosságáról, a döntésében, a vállalásában játszott szerepéről tudtam, az alapján, hogy elmondása szerint milyen öröm fogadta új családjában, amikor két oldalszalonnával és egy bödönnel érkezett meg fizetés után, pár napos szabadságra. A háború után nagy érték volt a zsír, a főzés-sütés nélkülözhetetlen alapanyaga.

Az a gyanúm, hogy nem az ilyen kreálmányok kötötték le igazán a fantáziáját.

Ars poeticája is ezt erősíti, amit a nézésről, a fejről és a vállapról mondott.

Gazdának láttam volna szívesen. Önállóan értéket teremtőnek, vagy a lehetőség felismerése után annak, aki akár mással is képes megosztani a hasznot, amelyet magának folyamatosan megteremt.