2017. július 28., péntek

Fűri Anna Polgárság és polgárosodás Jane Austen tükrében


                               Az est folyamán kiderült Marianne zenei tehetsége, s megkérték, játsszék valamit. A zongorát felnyitották, mindenki felkészült, hogy átadja magát a bűvöletnek, és Marianne, aki igen szépen énekelt, kérésükre végigjátszotta Lady Middleton kedvenc dalait, amelyeket házasságával hozott a családba, s amelyek kottája tán azóta feküdt érintetlenül a zongorán; őladysége ugyanis azzal ünnepelte meg a nagy eseményt, hogy felhagyott a zenéléssel, noha édesanyja elbeszélése szerint rendkívül jól zongorázott, a maga elbeszélése szerint pedig rendkívüli módon kedvelte a muzsikát.
                               Marianne előadását lelkes tapssal jutalmazták. Sir John minden dal végén hangosan kifejezte csodálatát, s minden dal közben hangosan társalgott a többiekkel. Lady Middleton gyakran intette őt csendre, nem értette, hogyan terelődhet el bárki figyelme akár egy percre is a zenéről, majd megkérte Marianne-t, hogy énekeljen el egy dalt, amelyet a leány épp akkor fejezett be. Az egész társaságból egyedül Brandon ezredes hallgatta őt anélkül, hogy különösebb elragadtatást mutatott volna.[1]

              Igaz ugyan, hogy a kurzus témája a 19. századi Magyarország, Jane Austen pedig vitathatatlanul angol volt, mégis talán van okunk összevetni a tőle kapott társadalomrajzot a 19. századi Magyarország általunk ismert képével.
Austen 1811-ben írta meg Értelem és érzelem című regényét, és ebben a nem is olyan hosszú részletben az angol polgári létformára tett számtalan utalásával igencsak pontos jellemzést ad anélkül, hogy oldalakon keresztül taglalná azt, miközben természetesen folyamatos tájékoztatást kapunk az akkori viszonyokról. Mire ide érünk a regény olvasásakor, már tudjuk, hogy Sir John és famíliája műveltségben és intellektusban nem éri utol a Dashwood lányokat, mégis magától értetődő, hogy van zongorájuk, ami arra utal, hogy egy magára valamit adó család élete elképzelhetetlen volt zongora nélkül, még ha a sznobizmus volt is az alapvető motiváció. Magyarországot is eléri később az átalakulás mindenféle külsőségekben való megnyilvánulása, nálunk is elterjed majd a zongora használata és a gyerekek – főleg a lányok – zenei képzése.
Ahogy Lady Middleton a házasságkötés után felhagyott a zongorázással, úgy itthon is elsősorban a „férj kivívásáig” foglalatoskodtak a lányok a zenével, utána az volt az elvárás, hogy a családnak és férjüknek szenteljék energiáikat – bár Austen inkább azt sugallja, hogy „őladysége” miután révbe ért, már kevésbé érezte szükségét, hogy ily módon fejezze ki magát. Épp ezért többekben kétségeket ébresztett a zeneoktatás ilyen módon történő sulykolása és elvárása. Volt, aki egyenesen a talmi szinonimájaként emlegette a zongorajátékot, illetve a valódi műveltség és az erkölcsi nevelés ellentétpárjaként. [2]
Tudjuk, hogy Marianne szélsőségesen őszinte, lelkes és érzelmes; hű társa a zongora; ha muzsikál, senki nem várja tőle, hogy fogja vissza magát, ami egyébként ildomos lenne a köznapi életben, ám neki elég sok gondja származik nyíltságából, szókimondásából és heves természetéből. A nővére, Elinor az, aki megtestesíti a társadalmi elvárásoknak megfelelő nőideált: érzékeny, műértő – bár inkább a képzőművészetre nyitott –, udvarias, megfontolt, komoly, mély érzésű, diplomatikus nő. Marianne lelkesedése sem hiábavaló: épp őszintesége a biztosíték, hogy távol áll tőle mindenfajta sznobizmus és képmutatás.
Az polgári átalakulás egyik hozadéka volt, hogy immár más magatartás számított elfogadhatónak, megváltozott a viselkedéskultúra, és megváltoztak a társadalmi érintkezés normái is. Alapvető elvárás lett, hogy a társaság tagjai tudjanak uralkodni magukon, hogy el tudják rejteni érzelmi reakcióikat. „A művelt ember (polgár) különösen fontos erényévé magasztosult a csendben maradás képessége.”[3]
Miután a köznapi életben – ha valaki meg akart felelni az elvárásoknak – nem volt lehetőség az érzelmek spontán megélésére, a zenetanulás lett az egyik lehetőség, hogy a művészet által szublimált formában fejezzék ki magukat. Ugyanígy a zene hallgatása is alkalmat adott arra, hogy emocionális élményben legyen része a mű élvezőjének, de az alábbi idézetből az is kiderül, hogy kifelé mennyire nem volt illendő ezt kimutatni:

semmire sem gondoltam többé, csak éreztem, az egészet éreztem át, ami olyan mélyen megrendített, hogy sírnom kellett; óh, mint szerettem volna egész lelkemből sírni és nevetni, megrendültségemet és meghatottságomat valamiképp kifejezésre juttatni![4]

Marianne tehát megtalálta azt a formát, amin keresztül kifejezésre tudja juttatni legbensőbb és legfelkavaróbb érzelmeit, ám a hétköznapi viselkedés szabályait csak nagy nehézségek és csalódások árán tanulja meg. Hogy mennyire Elinor az etalon, az a regény végén derül ki, amikor a kisebbik testvér saját tévedéseit sorolja, szembeállítva nővére példamutató viselkedésével:

Nem tudom elmondani, mennyire utálom magam. Ahányszor csak a múltba néztem, mindig valami elhanyagolt kötelesség, valami eltűrt hiba ötlött elém. Hisz mindenkit megsebeztem. […] Ám téged… mindenkinél, még anyámnál is jobban… téged sértettelek meg. […] Előttem volt a példád, ám mit segített? … Tán jobban figyeltem rád vagy a vigasztalásodra? Példát vettem-e megbocsátásodból, vagy mérsékeltem-e szorongásodat azzal, hogy részt vállaltam az általános áldozatkészség s a különös hála feladataiból, amelyek teljesítése  eddig tenmagadra hárult?[5]

Azokat az árnyalatokat, amelyeket a regény írója sikeresen ábrázol a cselekményen, a leírásokon és a párbeszédeken keresztül, a korabeli illemtankönyvek – ha bájosan is – de láthatóan ügyetlenebbül fogalmazzák meg. Megmosolyogtatóak például a tekintetre, az arc és a szem kifejezésére vonatkozó szabályok leírására tett kísérletek:

Továbbá kívánatos a szerény tekintet. Ellentéte az a kihívó, kacér tekintetnek. Nem szúró, nem elbizakodott; figyelmes s mintegy kérdő tekintet az. Telve van szelídséggel és megadással, azonban korántsem mutat nevetséges alázatosságra. Az ily alázatos ember mindig földre süti szemeit, kényszerített mosoly ül ajkain, s mintegy a porba omlik mindenki előtt. […]
            Ha tehát tekintetünk nyílt, nyugodt, szerény s vidám, arckifejezésünk is olyan lesz, s ily arckifejezés bárkire is kellemes hatást fog tenni.
            Azonban hogy legyen ez a tekintet, ez az arckifejezés sajátunkká? Szívnemesítés és az ilyen tekintettel bíró emberek utánzása által.[6]

Austen az idézett rész következő mondataiban egy-egy ellentmondást rejt el: a lelkes taps és csodálat oda nem figyeléssel párosul, majd Lady Middleton azt a dalt kéri, amelyet az imént hallott. Ismét a sznobizmus, a látszat: ha valaki meg akart felelni a társadalmi normának, kulturáltnak kellett lennie, vagy legalábbis azt a látszatot kellett keltenie, hogy kellőképpen művelt. Austen regényeiben egymás mellett élnek a hiteles, mély érzésű, valóban művelt szereplők a jó vagy éppen rosszindulatú sznobokkal, az erkölcsösek a léhákkal, a tanultak a tanulatlanokkal – és sablonok helyett finom árnyalatokat, összetett személyiségeket kapunk. Brandon ezredes egyike az ideáloknak – legalábbis az írónő ideáljainak –, akikre egyébként jellemző, hogy ránézésre nem feltétlenül idealizálhatók. Az ezredes már harmincöt múlt, Marianne szerint nagyon öreg a nősüléshez, túl csendes, befelé forduló, tehát unalmas. Vagyis pont nem olyan, aki egy tizenhét éves lány figyelmét elnyerheti, de természetesen Marianne – ha megpróbáltatások árán is, de – szert tesz a megfelelő emberismeretre, és végül elismeri a férfi erényeit, hozzámegy feleségül, sőt a flanelmellény viselésével is kibékül.
Sir John és Lady Middleton tehát – ha nem is egyforma jelleggel – azt a réteget képviseli, amely a műveltek csoportjához akar tartozni, és ehhez megtanul mindent, ami szükséges, ám időnként mégiscsak kilóg a lóláb, és kiderül, hogy a lényeget nem sikerült magukévá tenni. Valaminek híján vannak: vagy a mély érzéseknek, vagy az elmélyült gondolkodásnak, vagy a tapintatnak, vagy az éleslátásnak – Austen számtalan variációját tudja nyújtani a tökéletlenségnek és az ideálisnak egyaránt. Sir John ugyan képtelen betartani a társasági etikett olyan alapvető szabályait, minthogy nem beszélgetünk egy zenemű hallgatása közben, mégis jóindulatával inkább a pozitív szereplők közé sorolódik, míg a felesége hiába van birtokában az elvárt társasági normáknak, képtelen őszinte érdeklődéssel odafordulni a körülötte élőkhöz, így olvasóként kevésbé tudunk vele szimpatizálni.
Már ennyiből is látható, hogy egyetlen Austen-regény is mennyi információval szolgál az akkori Angliáról, de a többi műve is bővelkedik az értékes adalékokban. Az Emmá-ban például Mrs. Cole röpke monológja egészíti ki a zongorabirtoklásról alkotott képünket. Kiderül ismét, hogy a hangszer tulajdonosa és a zenei tudás birtokosa nem feltétlenül egy és ugyanaz a személy:

Mindig nagyon fájlaltam, hogy Jane Fairfaxnek, aki annyira elragadóan játszik, nincsen hangszere. Nagy szégyennek tartottam, főleg ha azt vesszük, hogy mennyi házban van teljesen fölöslegesen finom hangszer. Meg kell hagyni, olyan ez, mintha magunkat csapnánk arcul, és éppen tegnap mondtam Mr. Cole-nak, hogy igazán szégyenkezem, ha ránézek a mi zongoránkra a nappaliban, mert tudom, hogy még a kottaolvasáshoz sem értek, a kislányaink pedig, akik még éppen csak elkezdték a zenetanulást, talán soha nem jutnak sehova vele; és ott van szegény Jane Fairfax, aki mestere a zenének, és nincs egyetlen hangszere, még egy ósdi kis spinétje sem, amivel múlathatná az időt.[7]

Két-három oldallal később annak is tanúi lehetünk, hogy a társasági élet legrettegettebb pillanatai közé tartozott a párbeszéd megakadása, a kínos csend:

A beszélgetés ekkor félbeszakadt. Kénytelenek voltak kivenni a részüket a fogások közötti meglehetősen hosszú, feszélyezett szünetből, s éppoly szertartásosan és fegyelmezetten kellett viselkedniük, mint a többieknek. Ám amikor az asztal ismét fennakadás nélkül megtelt ennivalóval, minden tál a helyére került és általános megkönnyebbüléssel mindenki folytathatta az evést…[8]

Az is kiderül később, hogy az estélyek alkalmával komoly szerephez jut a hölgyek zongora- és énektudása, és Jane Fairfax képességei felülmúlják a hősnő adottságait. Ritkán adódott alkalom a nők számára, hogy nyilvánosan megnyilatkozhassanak, különösen úgy, hogy a férfiak rosszallás nélkül szemügyre vehessék őket. Erre is jó lehetőség volt az estélyeken, társasági összejöveteleken való zenélés. A nők presztízsét emelte a képzett hang, a kifejező zongorajáték, a virtuozitás, a muzikalitás vagy éppen a képzőművészetben való jártasság, a jó rajzkészség, ami nyilvánvalóan fejlett szépérzékkel járt – ez is többször említésre méltó jellemzője Austen hősnőinek.
A Meggyőző érvek-ben pedig a hangverseny-látogatással kapcsolatos szokásokról esik szó, ahol már a bevonulásnak is megvoltak a maga szabályai, és a műélvezet korántsem az egyetlen cél volt:

Megérkezett Lady Russel, s amint a társaság így együtt volt, már csak rangsorba kellett rendeződniük, s bevonulhattak a koncertterembe; eközben külön-külön mindenki megtette a magáét, hogy minél több szempárt vonzzon magára, minél több suttogást fakasszon, s annyi embert háborgasson, amennyit csak lehetséges.[9]

És talán ma már nem tulajdonítunk annak jelentőséget, hogy valaki vacsorára hív bennünket, vagy más jellegű összejövetelre invitál, ebből a regényből pár sor alatt az is kiderül, hogy akkoriban nagy különbség volt estély és vacsora között, és hogy a látszat megőrzését is mindig szem előtt kellett tartani:

Elizabeth rövid ideig bár, mégis eleget gyötrődött. Úgy érezte, Mrs. Musgrove-ot egész társaságával együtt meg kellene hívnia vacsorára, de nem tudta elviselni, hogy szerényebb életmódjuk, személyzetük számának csökkenése éppen olyanok előtt váljék nyilvánvalóvá (mert egy vacsora során ezeknek ki kell derülniük), akik azelőtt meg sem közelítették az Elliottok kellynchi életstílusát. Küzdött benne az illendőség a hiúsággal; a hiúság kerekedett felül, és Elizabeth ismét jól érezte magát. […][10]

Hűha! – felelt Charles. – Hát olyan nagy dolog egy estély? Fejben tartani sem érdemes. Apád meghívhatott volna bennünket vacsorára, ha igazán együtt kíván lenni velünk. Te tedd, ami jólesik, én bizony elmegyek a színházba.[11]

Néha az az ember érzése, hogy Austen gondol az utókorra, amikor ilyen pontos és fontos információkkal szolgál arra vonatkozólag, hogy mennyivel mást jelent vacsorára hívni valakit, mint estélyt rendezni.
Bizonyára nem tehető egyenlőségjel az angol és a magyar viszonyok közé, és mélyebb tanulmányokat igényelne a különbségek és azonosságok feltárása, de talán mégsem hiábavaló felidézni a Jane Austen regények világát, amikor a magyar polgárosodásról beszélünk, már csak azért sem, mert a kialakulóban levő új magyar polgárság úgy tartotta, hogy a műveltség és a polgári viselkedésmód birtoklása hozzájárul a nemzetállam elismeréséhez, és „ennek megsértése veszélyezteti a magyarság befogadását a civilizált nemzetek közösségébe”.[1] Megfelelni a civilizált mintának – mindenekelőtt ez lebegett a magyar polgárok szeme előtt.



[1] Jane Austen: Értelem és érzelem. (Budapest: Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008) 42.
[2] Fónagy Zoltán: „Kislány a zongoránál. A zene a középosztály magánéletében a 19. században.” Korall – Társadalomtörténeti folyóirat  14./51.( 2013) 37.
[3] Fónagy: i.m. 27.
[4] Fónagy: i.m. 19. (idézet Walter Teréztől)
[5] Austen: i.m. 387.
[6] Szablyár Ferenc (szerk.): A pesti művelt társalgó. (Budapest: Magvető Kiadó, 1986) 16-17.
[7] Jane Austen: Emma. (Budapest: Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010) 292.
[8] Austen: i.m. 295.
[9] Jane Austen: Meggyőző érvek (Budapest: Palatinus Kiadó, 2005) 212.
[10] Austen: i.m. 251.
[11] Austen: i.m. 256.
[12] Fónagy Zoltán: „Egy színházi botrány anatómiája. Adalékok a viselkedéskultúra polgáriasodásához.” In: Dobszay Tamás – Erdődy Gábor – Manhercz Orsolya (szerk.): Milyen nemzetet, kinek és hogyan? Tanulmányok Magyarország történetéből 1780–1948. (Budapest: ELTE BTK, 2012) 82.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése