Bakkné Szentesi Csilla Egybeforrva - (Euterpéhez)

Mondd, leszel-e a múzsám,
rezdülés estéim átsejlő blúzán,
hajnalban pisla lámpafény,
mielőtt a Holdnak lába kél,

kacér szellő a vállamon,
gödröcske durcás államon,
fülcimpán csókok ujjbegye,
bűnömre az Úr kegye,

vagy inkább imám szólama,
kórusból (ki)csengő szózata,
koldus költőnek falat kenyér,
ellenségének nyitott tenyér?

Ó, legyél a csend! A végtelen.
Helikon csúcsán védtelen
alvó tudatom kútfeje,
ha bőrömön átfut a bús zene.

Legyél a szóm, ami átitat
embert, világot, s lám áhítat
cseppen ajkamról eléd. A remény,
hogy Isten malmából erény

szitál fejünkre port, kevés,
hát sok kishitű költő téged kér:
Húzd öledbe ez árva főt,
vezesd kezét, ezt várja ő.

Ne hagyd magára, légy támasza,
magányos cédrusnak ágyasa..
Ha ajkamról feléd dallam száll,
emelj magadhoz, úgy olvadj rám!