Fűri Rajmond Közlekedés

Volna tanulnivalója. Nehezére esett ezt bevallania, de úgy volt vele, hogy úgy sem tudna mást mondani vagy gondolni.

A legrosszabb hazugság önmagunk becsapása.

Különben az ilyen kiszólásokat sem szerette.

Tele van velük a mai ember. Annyit hallani ilyet, és annyit kell magának is gyártania hasonlókat, hogy ebben el szokott fáradni. Meg unalmasak is.

Olyanok, mint az aprópénz, amikből valamikor még volt is forgalomban, és amilyeneket ma is hordozunk. Csak a címletek lettek nagyobbak.

Igaziból a pénztelenségen töprengett.

A megváltoztathatatlan szegénységen.

Pedig olyan nincstelen sosem volt, mint amilyen apja lehetett, amikor cselédkednie kellett gyerekként.

Amikor például azt olvasta, hogy a pénz kering a Föld körül, és a spekulációkról hallott, meg a közgazdasági, ezen belül is a pénzügyi manőverekről, összeszorult valami benne.

Azzal zárta az ilyen rossz érzést, hogy észből jutott neki kevesebb, és most ez látszik meg a zsebén vagy a pénztárcáján.

„Kis ész, kis pénz”, alakította át a fociból ismert mondást a saját helyzetére.

A cseréről hamar kiderült, hogy az nem lehetséges.

A feje cseréje.

Tanulni pedig nem mert a rossz tapasztalatai miatt.

A kérdéseivel nevetést ért el, ezért leszokott róla.

Pedig egy professzor pont ezt ajánlotta neki, amikor valamilyen új ismeret került szóba. A kérdezést.

A saját szakmájában erre nem volt lehetőség.

Legalábbis neki ez lett a meggyőződése, és ezt tanította aztán az ügyfeleinek is.

A törvényt tudni kell, éspedig előzetesen, mielőtt az ember az életét megkezdené.

Ami egy nagy marhaság, de lényegében ez érvényesül az életben, miután az ember bizonyos kort elér, és használója és hordozója lesz a tetteit mérlegelő rendnek és rendszernek. Jogalannyá válva csak a tudásra van módja. A nem-tudást senki nem fogadja el mentségül.

A hivatalosság mellett pedig ott a soha be nem mutatkozó informális világ, amelyben semmit sem lehet tudni arról, hogy ki ül a képzeletbeli trónon, és mik az érvényesülés szabályai. Amiket mindenkinek érdemes elsajátítania, ha bizonyos időt el akar tölteni ezen a golyón, és ezt az időtöltést szeretné valahogy a saját kedvéhez igazítani. És nem válogathat magának ismeretségeket.

A gyengeséget nagyon utálta.

Pedig kijutott belőle neki az eddigiekben, miközben a panaszt elutasította.

Az általános mentalitás szlogenje vissza-visszacsengett a fülébe: „aki panaszkodik, attól el kell venni”.

Micsoda önpusztító felütés ez, és micsoda hatalmi arrogancia!

Amire a válasz csak a további kínzás lehet, vélekedett, bár még mindig maradni szeretett volna a panaszmentességnél.

Szerencsétlenkedéseire gondolt, és rögtön visszavett a lendületéből.

Mondhatni, hogy leeresztett.

Elgyávult.

Ennek ma szintén elég nagy a divatja. Vagy inkább az előfordulása, és a tömegesség nem biztos, hogy együtt jár a jelenség megismerésével vagy okainak kutatásával.

Cselédmódiról szólnak a vonatkozó megjegyzések.

Még szerencse, hogy a kapcsolatok bénázóit nem emlegetik.

Pedig ilyenből is akad néhány.

Amikor ez eszébe jutott, akkor majdnem belepirult a saját őszinteségébe, és a vele együtt járó kellemetlenségi érzés undora csapott fel benne.

A körülményességet, a bénázást, a pellengérre állítható balfácánságot utólag tudta csak elkönyvelni, amikor már túl volt a lebukáson és az azt megelőző ügyetlenkedésen.

Azzal tudta le a dolgot, valójában lezáratlanul persze, hogy balfékeknek is kell lenniük.

Pedig a tisztesség és a szenvedély összeállt előtte egymást elfogadó és támogató párnak, csak azt elkerülte volna szívesen, hogy szentnek tartsák.

Nehézfejűség, itt is a nehézfejűség, ami a háttérből elé ötlött, hogy nem sikerült igazán semmit sem elérnie.

Vagy csak rossz napja lenne? Azért ez a deprimált hozzáállás?

Vagy nem készített még egy rendes elszámolást a sikereiről és a kudarcairól.

Azt se tudja, hogy az ilyennek mikor van ideje, és mikor nem szabad a számvetést elmulasztania az embernek. Ahogy a lezser kezeléshez is meg lehet választani a megfelelő időt, és olyankor nem kell agyalni a választások és a döntések helyességén, mert azok mintha maguktól hoznák el a kívánt sikert vagy győzelmet.

Mire vágyik tulajdonképpen? Mi a kívánsága, amikor így vekeng dolgokon, amiket pontosan megfogalmazni sem képes magának?

Rájönni gondolt a korával járó szokásos jelenségre, az elgyengülés bizonyos formájára, és ez le is zárta illetve lezáratta vele a további sóhajtozást.

Mert a korát aztán végképp nem tartotta jónak semmire.

A fizikai teljesítményében bekövetkezett változással minek foglalkozott volna?

Ahogy a napi étrendje is csak annyira volt érdekes, amennyire a kívánságait kellett komolyan vennie, amelyeket szeretett maga szabályozni.

Az a bizonyos arany középút lett szélesebb mostanában, és ezzel meg is volt elégedve.

Csak ne jutott volna eszébe, hogy az igénytelenség is lehet kortünet. Mármint a megélt kor nagyságára utaló jel, amire nem árt figyelnie.

Azon pedig nem tudott túljutni, hogy a németben a der Verkehr szónak közlekedés és nemi viszony jelentése is van.

A kismotor vezetéséhez szükséges közlekedési vizsgát letette annak idején.

Akkor most mi okoz neki ilyen érthetetlen bizonytalanságot? Tényleg érthetetlen.