A
szupermarketben hosszú sor, nem értjük, miért nem dolgozik több pénztár. Vagyis
értjük mi, a cég nem alkalmaz elegendő embert, akik állományban vannak, azokat
is kevés pénzért. Elégedetlenek az alkalmazottak, a napokban sztrájkot is
szerveztek, állítólag a szakszervezet tárgyal a bérekről, a létszámról. A sor
olyan lassan halad, hogy ismeretlenek is szóba elegyednek. Elmehetnénk máshová,
a fene egye meg, mindig annyit kell várni, mondják többen. Az igaz, teszi hozzá
valaki, de itt szép és friss mindig az áru. Én nagyon ritkán járok ide, akkor,
ha hirtelen kell valami, és ez van a legközelebb, csak azért. A másik
üzlethálózatban dobálom be a kosárba a cetlire felírt dolgokat, nincs soha nagy
várakozás, a pénztáros keze úgy jár, mint a motolla, nem tudok olyan gyorsan
visszapakolni, mint ahogy ő beüti a gépbe. Most egy néni van előttem,
nyolcvanon túlinak saccolom, próbálja összeadni, amit vásárolt, előveszi a
pénztárcáját, lassan kiveszi a papírpénzt és az aprót. Számolja a pénzét. Aztán
kivesz a kosárból egy szappant, a lemért két banánt és a vajat, oldalra teszi a
visszavihető áruk közé. Emlékszem rá, én segítettem lemérni neki a banánt a
zöldséges részlegen. Ott állt már percek óta, nyomogatta a gombokat, majd
feladta. Kedves, nem tudok én ezen a gépen kiigazodni, segítsen már nekem. Nem
is próbáltam elmagyarázni neki, hogyan működik, csak lemértem, meg
ráragasztottam a zacskóra a címkét. Nagyon kedves, mondta, köszönöm szépen. A
szállítószalagra végül a párizsi kerül majd a két zsömlével és egy liter tej,
felesleges volt lemérni a banánt. A sor elején van néhány teli bevásárló kosár,
onnan pakolják fel az élelmiszereket, odanézek, időm van, finom italokat is
vásároltak. Ezek kedden csinálják a hétvégi bevásárlást, hallom a hátam mögül, irigységgel
vegyes felháborodást érzek a megjegyzésében. Egyszerű hétköznap délután van,
hat óra múlt valamennyivel, a családok munkából jönnek, gyerekek ülnek a kocsi
gyerekülésén vagy állnak a mamájuk mellett. Néhányuknak a hátán ott van az
iskolatáska, talán a különórán is túl vannak már, egyikük időnként lehunyt
szemekkel áll. Pizzát már nem sütök ma este, mondja a mellette álló nő, az
anyukája lehet, pedig nem ette meg az ebédet megint. A kicsik majszolnak valamit,
kiflit vagy túró rudit, csak a szülők nézik a telefonjaikat, hány óra lehet,
mire is lesz elég még a mai este. Egyedül
a fiatalok tűnnek nyugodtnak, nyomogatják a telefonjukat, kihasználják az időt,
biztos sms-eket írnak, vagy beszélgetnek valamelyik közösségi oldalon. Mintha
itt sem lennének, a környezet náluk kizárva. Néhányan telefonálnak, a zajszint
egyre nő, na, ez épp nem kéne. A gondolataimat próbálom összeszedni, rendbe
tenni, ez most nem megy, tovább nézelődöm. Az első nagykosár már lement, van
még három előttem, a többi kevesebbnek tűnik, és a néni van még, akinek a
kocsijában alig maradt valami. Ez már nem sok idő, erre gondolok, amikor hirtelen
megáll a szállítószalag. Látom, a pénztáros telefonál, de messze van, nem
tudni, mi lehet a baj. Halk moraj, hozzám is elér. Reklamáció van, nem annyit
ütött be a pénztáros a mosószerre, mint amennyit a vevő látott a polcon, mondja
a néni előtt álló fiatalember. Sokszor van itt ilyen, folytatja egy kisgyerekes
anyuka, össze-vissza írják ki az árakat, nem lehet eligazodni rajtuk. Végre
megérkezik valaki, menjünk vissza a polchoz, javasolja, nézzük meg együtt. Na,
még csak ez hiányzik, de szerencsére a vevő is siethet, inkább otthagyja a
pénztárnál a márkás mosószert. Hurrá, végeztek, eggyel előrébb kerülünk. Ez így
is lesz, csakhogy a következőnél megint gubanc van, ő kártyával fizetne, de
kiderül, nincs rajta annyi, amennyi kellene. Jó, mondja a fiatal nő, van
készpénzem is, akkor egy része kártyáról, a többi meg készpénzzel. A kurva
életbe, ez most az iskolás kislány apukájának a hangja mögöttem, ha valaki
vásárol, tudja, mennyi pénzt költhet. Figyelem a pénztárosnőt, mosolyog, megkérdezi
mindenkitől, van-e pontgyűjtő kártyája. Ez szörnyű, mintha nem látná a sort, legalább
ne társalogna mindenkivel, hallom a dühös mondatot. Ennek a pontgyűjtő
valaminek is van kódja, be kell vinni, veszik is elő fizetéskor az emberek,
mert ami jár, az jár. Az előttem állóknak az is van, azt is ellenőrizni kell, sok
jóra nem számíthatok. Nekem nincs, nem ez a törzshelyem. Végre elmentek a
nagybevásárlók, következik a néni, aztán végre én. A három termék beütése és a
fizetés is gyorsan megy, a pénz már régen ott gyűrődött a néni markában, meg
zörgött az apró. Csak a pontgyűjtő kártyáját keresgéli izgatottan. Én drukkolok,
kerüljön már elő a bukszából, vagy a kis régimódi retikülből, ott kell lennie,
pénz biztos nincs már benne. A mögöttem álló negyvenes férfi újra káromkodik.
Miért nem jönnek ezek a vén szatyrok délelőtt, van idejük épp elég, itt meg
csak feltartják a sort. A mögötte állók helyeselnek. Végre előkerül a kártya, a
néni is boldog, gyűlnek majd a pontjai. És akkor jön a meglepetés, a pénztárgép
az istennek se bírja leolvasni, többszöri próbálkozás után sem. A pénztárosnő
próbál valami magyarázatot adni, a kártya biztos zsíros vagy elázott, ki
kellene már cserélni, tessék megérteni, így használhatatlan. Elmagyarázza a
néninek, mi a teendő, nem igazán látom, hogy értené szegény. Segíteni
szeretnék, de épp én következem, még dühösebbek lennének az emberek, fizetek,
és végre indulhatok haza.
Sokáig
elkerülöm ezt a bevásárlóközpontot, néhány hét múlva mégis el kell szaladnom,
nincs időm a messzebb lévő kedvenc helyemre menni. Délelőtt van épp, kevesen is
vannak, de csak két pénztár működik, mindkettőnél hosszú sor. Annyit kell
várnom, mint legutóbb? Nagyon sok az idős ember, asszonyok, férfiak, többnyire
egyedül vannak. Eszembe jutott a legutóbbi sorban állás, a dühös férfi most elégedett
lenne, mégiscsak délelőtt jönnek ezek az öregek vásárolni. Most is áll előttem
egy, nem ő, aki legutóbb, őrá emlékeznék, de valaki hasonló. Olyan egyformák
ezek az idős, szegény emberek, még a mozdulataik is szinte ugyanolyanok. Nem
tudom mennyi idő telik el, ez sem kevés, amikor végre majdnem célhoz érek és
fizethetek. A néni, nem a múltkori, de majdnem az, előveszi a pontgyűjtő kártyáját,
amikor hallom a pénztárost - ez egy másik, egy férfi -, tessék kérni egy újat,
mondja, úgy látszik ez zsíros vagy talán elázott, mert nem veszi be a gép. Én
meg nem hiszem el, hogy jól hallom, mert ez nem az a néni, biztos nem az, csak
majdnem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése