Fűri Rajmond Az ostrom

A felderítők jelentéseiből nem derült ki semmi a közelgő veszélyről. Voltak jelek, amelyeket az illetékesek külön kezeltek, és ellenőrzéseket is elrendeltek időnként, de ezeket inkább csak a rutin számlájára írták a felelősök, akiknek a dolguk lett volna a mértékeket követni, hogy a sztenderdek szerint lehessen életbe léptetni a megelőző intézkedéseket, majd rendelkezni a szükséges mentésről, illetve felmérni a további teendőket.

A forgatókönyveket tökéletesnek tartotta a többség azokon a pontokon, ahol rendelkezéseket hozhattak a további teendőkről.

Ez a bizalom meghatározó lett a későbbi események alapján, mert a kétkedésnek, a kritikának szerepe lehetett volna abban, hogy a védekezés hiányosságaira fény derüljön, vagy valaki, akinek olyan szempont is eszébe juthat, amire eddig nem gondoltak, kitalálhasson egy teendőt, amivel a baj megelőzhető lehetne. Sem a védekezés előkészítői, sem az egységek parancsnokai, és a vezetési törzs sem gyanakodott, akikhez minden információnak be kellett futnia, már csak a központilag szervezett és irányított rendszer jellegéből fakadóan is.

Az állampolgárok tájékoztatásának szintjén senki nem akart változtatni.

Minek bolygatni a kedélyeket, ha elhárítható a beavatkozás, még mielőtt észrevehető lenne valamilyen változás a kívülről érkező adatokban. Akár személyekhez kötötten, akár az áruforgalommal összefüggésben. A legjobb az lenne, ha megelőzhető lenne a legkisebb eltérés is, amivel számolnia kell a védekezési rendszernek. Azt pedig különösen jó lett volna elérni, hogy se a sajtó, se a civilek ne sejtsenek meg semmilyen aggodalmat a hivatalos szervezetek készültsége vagy a figyelem fokozódása eltitkolhatatlan mozgása alapján, pláne a védelmi intézkedések kiadásával kapcsolatban.

A könyvtárakban a római császárkor keresztény üldözései emlékeiről szóló dokumentumokat, aztán a keresztes háborúk leírásáról létrejött anyagot, majd a középkor parasztlázadásainak és az inkvizíció működésének történetét feldolgozó munkákat helyezték felügyelet alá, azzal, hogy a kölcsönzést és a kutatást engedélyhez kötötték.

Ilyen tilalmat vezettek be a zsidók elleni pogromok levéltári anyagai használatára is, ahogy a képanyag szűrését is be kellett vezetni, lényegében minden erőszakos, ember ellenes cselekedetre kiterjesztve annak érvényét, és a fényképészeti valamint a film és video dokumentumok használatát is ebbe a körbe tartozónak tekintették.

A repülőszerencsétlenségek fekete dobozai vizsgálatával kapcsolatos kutatásokról sokáig tartottak tanácskozást, azt eldöntendő, hogy kiterjesszék-e rájuk is a betekintés engedélyezésének szabályát vagy sem.

Közben pedig egyre nehezebb lett az alapvető információkhoz hozzájutnia az egyszerű állampolgároknak, akik csak most kezdtek el apró nyugtalan mozdulatokat észrevenni egymáson, és környezetük megszokott rendjében.

Csak az ellenség nem jutott eszébe senkinek, pedig akkor már be voltunk mérve, szinte milliméter pontossággal, és a gondolataink, a terveink, a vágyaink lehetséges alakulását illetően is éreznünk lehetett volna, hogy megszűnt a korábbi nyugalmunk, ahogy kiiktatódott a spontaneitás, a szabad döntések lehetősége a napi létezésünkből.

Nem azonnali totális megszállással, csak fokozatosan hozva létre az ellenőrzés rendszerét, amely egy készenlét szakaszában alkalmassá lehetett arra, hogy a szükségleteinkről, a kedvünkről való gondoskodásunk szabadságát elveszítsük, és ezzel öngondoskodó emberekből vegetálni még képes lényekké alakuljunk, akiknek a fennmaradásához érdek fűződhet, ha kiszolgáltatottságuk nem járt együtt pusztulásukkal.

A totális rendszerek térnyerését az iskolákban akkor már tanították.

A módszereikről is lehetett tudni a szakirodalomból, és járták az országot előadók, akik felvilágosítást tűztek maguk elé célul, nagyon humánus érzelmektől és szándékoktól vezettetve. Ezeken a rendezvényeken tömegek hallhattak a védekezés mikéntjéről, és juthattak ismeretekhez a túlélés várható esélyeit illetően.

A hivatalosság, a hatalom a minősítést nem erőltette, érthető okokból.

A manipuláció gyakorlata monopóliumát jótékony homály fedte, és a kevesek, akik ismerhették a jövő várható fejleményeit, jobbnak tartották, ha megőrzik inkognitójukat, és nem kezdenek jótékonykodni, vagy népszerűségi mutatóikat javítva felvilágosító tevékenységet folytatni.

Amikor a hódítást befejezettnek lehetett tekinteni, és mindent áthatott a kontroll és az elbirtoklás, akkor egy csapásra összeomlott az egész hódoltság, és vele a nemkívánatos önkény, és annak szoros, egyben láthatatlan gúzsa, köteléke, amely elporladt, mintha soha nem is létezett volna.

Mintha egy árnyék elvonult volna rólunk, ahogy a Nap túllépett a pályáján, és a fénye szabadon, közvetlenül ért el hozzánk, megszüntetve rólunk minden korábbi foltot, amit fölénk tarthatott a fenyegetés, amit felmérni vakok voltunk, és csak akkor vehettünk észre, amikor tünékenyen birtokába venni akart minket.

Honnan jött ez a váratlan szabadulás, kérdezte az utca embere, akinek már elakadt a szava is, hiszen a beszédet ellenünk fordították, és ki is fordították, amíg a hódítás tartott, és fogyott belőlünk az erő láthatatlanul, sokszor egészen a végelgyengülésig.

Mert a kiszolgáltatottságunk fokozatait éppúgy nem érzékeltük, ahogy annak látására sem voltunk készen, hogy mindez elmúlik rólunk, mégpedig egyik pillanatról a másikra.

Nem következtek összeborulások, ahogy közös öröm sem járt a szabadság kis örömével, amely csak azért maradt kicsi, mert a veszteséget sem voltunk képesek felfogni, hogy a felmérésére is alkalmatlanok maradjunk, és a megszűnése jelentősége felfogására se legyünk képesek.

Talán így mentve meg magunkat a gyötrelmektől, a kínoktól, az elviselhetetlen fájdalmaktól, egyébként, amelyeket így kihevernünk sem kellett, és a belőlük való gyógyulásunknak sem volt szüksége hosszú eszmélkedésre, feldolgozásra.

Elfújta a szél a felhőket fejünk felől, és ezt mi a természet velejárójának tarthattuk, ami így volt mindig viharok után, és így is lesz, ha a viharoknak kedvük támad minket és földjeinket komor dühükkel ostromolni.

Meghódíttatunk, hogy fogva is tartsanak egy időre, és közben ijesztenek hanggal és fájdalommal, amit már meg is szenvedünk, és megszűnünk előre látni a napjainkat, amiket pedig el szoktunk magunknak gondolni, akár a halálunkig, szenvedélyt ültetve egymásba, és örömöt kergetve gonddal és tervezéssel, amikor képzeletünk kiszalad belőlünk. Utolérhetetlenül, követhetetlenül, és rabságunkra nevetve, mint az a bizonyos Nap, amelynek ugyanaz az útja ki tudja mióta, akár mennydörög, akár villámlik, ott fenn, ahonnan bátran letekinthet.

(2015. 02. 24.)