Midász király
mondáját mindig szerettem. Az 'aranyos' változatot is, amikor minden arannyá
válik a kezében, és a szamárfüles változatot is, amikor a titkát elsuttogja a
nádnak, és a nád aztán elsuttogja az egész világnak. Írtam verseket is ezekről,
hol az egyikről, hol a másikról, hol a kettőről együtt, nem túl jó verseket, de
talán volt némi hangulatuk. Mégis örülök, hogy ezek megszülettek, mert Ady
Midász verse már úgy került a kezembe, hogy túl voltam a sajátjaimon, az
élményen, hogy a két történet külön-külön is, de leginkább együtt a költő
alteregója. Jó volt rácsodálkozni, hogy ugyanúgy érzett valaki a század elején,
méghozzá a kor emblematikus költője, Ady Endre.
De miért is lehet
Midász a költő alteregója?
A szépség
értelmetlen luxus, haszontalan. Mint minden ékszer, csak valami fölösleges
plusz, ami után mégis áhítozik minden nő, és a nőjén szeretné látni minden
férfi. Valami, ami az anyagból kiemel. Akkor is, ha anyaga van, akkor is
anyagtalanná tesz.
A költő gyártja ezt
az értelmetlen luxust, bolond módra valami haszontalant, de míg arany, gyémánt,
rubint esetleg kenyérre váltható, a költő leginkább csak kiszolgáltatja magát,
ostoba vagy ostobának tűnő fecsegése csak a saját szemében arany, a világ
szemében szamárfül, amelyet jobb lett volna gondosan elrejteni.
Ne tévesszen meg
bennünket, ha valaki a nyomorról ír, vagy az egyszerű embert festi. Van Gogh
bakancsa nem segít a nyomorgó emberen. Saját magán sem. A 'bakancs'
képzőművészeti esemény lesz, jóvátehetetlenül. 'Arany', ami immár nem
hétköznapi tárgy, hanem esztétikai kategória.
A "szedd
guggolva a vöröshagymát" (JA) nem azért nagy verssor, mert a tőke ellen
lázít (amúgy – miért ne?), hanem mert beleragad az emberbe, mint a bogáncs,
mint az, hogy "a feje a néninek, éppen jó lesz pemzlinek" (JA).
Ady pontosan érzi
ezt a kettősséget. Ady a dialektikát a személyiségében hordja. Tulajdonképpen
igaza van Kosztolányinak: túl sokat emlegeti, hogy úr, miközben megírja a grófi
szérűt, a proletár fiú versét, és úri sírásókról beszél.
De ezért lehetett
Ady sztár, miközben Kosztolányi 'csak' költőfejedelem.
Éppen a
messianisztikus attitűdjei miatt, ráérezve arra, hogy hiába demokrácia,
szocializmus, kommunizmus, a kiválasztottság igényét magunkban hordjuk. Bármi
van, ezt meg kell élnünk, az 'én vagyok a legfontosabb' szabad polgárnak és
rabszolgának egyaránt igénye, sztár csak az lehet, aki ezt az igényt megérti,
aki erre rájátszik, aki nem a szürkék hegedűse, és, igaza van Kosztolányinak,
ezt a szürkék értik meg leginkább.
Amúgy, félreértés ne
essen, szeretem Kosztolányi kritikáját. A legnagyobb Ady tagadót. Az
igényességet és szenvedélyességet, amivel ellenkezését megéli és megírja a
hozsannázók között. Borzasztó fontosak az ellenzéki hangok, nemcsak azért, mert
a világ unalmas lenne nélkülük, hanem mert a világ lényegéhez tartoznak.
"Mindöröktől fogva élnek", de "harcaikban buknak
szüntelen". Kosztolányi kritikája is elbukik, mert túl okos, túl logikus,
nem érti eléggé az emberi lelket. A vágyódást a fény után, az arany után, a
mindenféle gazdagság után, még ha ennek egyenes következménye is a szamárfül.
