Rajmund Fűri - Étude for Punks

Fűri Rajmond Festmény 12

Lépj be, s lásd, ez boszorkánykonyha.

Itt fortyog az igazságnak ital.

Hogy meztelen? Persze, mi volna?

Amit képzel, azt is tisztán bevall.

Szemmel látod magad, hitetlen,

Csak az őszinte nem csodálkozó.

Gondolod, hogy itt a véletlen

Gúnyolódik rajtunk, a csúfoló?

Ki lubickol ekkora kádban,

Kinek vállát nyomja ilyen kagyló?

Volna embernek ott virága,

Ahol masszírozza hátán a ló?

Burokba hiába is bújna,

Utoléri mindentudás nyila.

Láthatsz szolgát, s látod azt úrnak,

Kinek teste szörnyeknek lakoma?

 

Állatnak számtalan családja

Tanú, hogy mi mind ilyenek vagyunk.

Az út lefestve azt mutatja,

Ahogy gomolyog magában fajunk.

Mindenütt a rafinált fegyver,

Jelzi, hogy elszabadult indulat

Teszi dolgát, mikor az ember

Zajong, és kéjjel eltelten mulat.

Pedig szelídség volt először,

Hol Édenben állt a közös virág.

Szirmain édes, fájó gyöngyök

Sora, és nektárja csöpög miránk.

Azóta nyargalászunk körben.

Dicsőítés jut eszünkbe. Kijár.

Azért másik ilyen tükörben

Részünk nincs. Egyedülvalóan áll.

Mórotz Krisztina Cinóber fakérgek

álmomban mindig vermont körül járok ahol októberben pirosak  a fák, ugye mondrian?  hosszú szárú cinóber fakérgek a fűben este  odamentem az erdő széléhez, és megkérdeztem, hogy beengedsz  fehér bükk?  felébresztettelek álmodból nemet is mondhattál volna  megengedted erdő ösvényen gyalogoltam mezítláb  sárga zöld és narancs  leveleid között avarban aludtam hajnalban  ébresztett a madár egyszer elmegyek veled vermontba stoppal és vérző erdőben járunk ott ahol a növények beszélgetnek egymással elfekszik a tisztáson a kék katáng, amit egy gyerek tenyere szétcincált  lágy leszek felidézzük azokat a fiatalokat akik nem mi  voltunk  hunyt szemem pillái mögött képek. és akkor elmeséltél nekem mindent angyal sem voltál ördög sem ekkor a növények kihallgattak temettél  koszos utcát lágy  követelő szeretőid őrült éjszakáid a rosét vagy ami volt sosem szoktál hozzá  ehhez az pokoli világhoz minek az ajtóréseit  csodáknak tártad ki és  elhitted, hogy így lesz ha hazamentél a szobádba?  mit vártál? mikor írsz és mit olvasol?  a zenéd a csönded követ napra nap  maradj meg  suhanj minden álmon és tépd fel az utánad hagyott sebeket hogy fájjon a testem karcolta tüske a vérző erdő vár és megtisztít minden mocsoktól mik az évek során egymásra rakódtak bennünk  

Vajdics Anikó Látogatás a templomban, ahol régóta nem járt senki

Apró, magányos épület volt. Amikor beléptem, csak az ajtót láttam.

Nem tudtam, mert direkt nem lehetett tudni, mi vár rám odabent.

Valahonnan menekültem, ahol sok ember volt: hatalmas csődület.

Tüntetők. Vagy ünneplők? Igen, talán valami ünnep lehetett…

Vagy háború? Az üldözőim elől akartam elbújni valahova?

Nem tudom, csak arra emlékszem, hogy nekem kellett abba

az épületbe elsőnek belépnem, senki nem előzhetett meg,

csakis így lehettem ott egyedül, amíg a többiek, a tüntetők,

az ünneplők, vagy az üldözőim meg nem érkeztek.

Mert, hogy utolérnek, és betódulnak abba a pici épületbe,

az világos volt, de addig is egyedül akartam benne lenni.

Akkor már egyértelmű volt, hogy egy templomban járok.

Bent voltam. Rozoga lépcső vezetett fel a toronyba egy

faajtó elé. Félve nyitottam be, éreztem, hogy régóta

nem járt ott senki. Nem mertem hozzáérni semmihez.

Pókhálóktól tartottam vagy valami tapadós penésztől,

vagy… Vagy még inkább attól az ürességtől, amit odabent

kerestem, és megtaláltam. Az tűnt olyan veszélyesen

tapadósnak, mint a penész. Mi lesz, ha rám is átragad,

mint egy vírus, egy fertőző, halálos betegség?

De nem penész volt a falon, nem is pókháló, hanem egymásra

festett, színes rétegek: a felső türkizkék, alatta aranymintás

sárga vakolat. Hol az egyiket, hol a másikat láttam, mintha alá

tudnék látni a felszínnek. Az aranycirádák alatt kézzel írt szöveg.

Tudtam, hogy ott van, de amikor odanéztem, mindig kifakult.

2018. október 27.

dokk.hu