felütés:
Válságban volt szegény, állandóan válságban. Egyik válságból ki se lábalt, máris belefutott a másik válságba. Szenvedett ettől a sok válságtól, próbált tőlük megszabadulni. Kedves válságok, írta nekik egyszer, nem mennétek kicsit arrébb, egy házzal odább? Nekünk az nem jó, ugyan mit kereshetnénk az E-mail fiókokban, ott nincs számunkra hely. Ez a mi hazánk is, nemcsak a tietek, mondták neki a válságok, amúgy is, már nem is ti lennétek nélkülünk, mi vagyunk a cirkusz, ami kell a népnek. Próbálta azt is, hogy ő ment el, egyszer otthagyta a válságokat, 3 évig feléjük se nézett, de nagyon hiányzott neki a szülőföldje ezért arra gondolt, megér némi kompromisszumot, hogy a válságokkal békét kössön. Amikor visszajött, üdvözölték egymást, a sok válság hűvösen biccentett, ő megrántotta a vállát. Túlélési technikákat fejlesztett ki, most tesztelik. Mindenesetre egyelőre élnek, éldegélnek együtt.
válasz:
Egyetlen bánatát saját válsága okozta.
Mennyire vigyázott rá annak idején. Óvta,
babusgatta, etette, itatta, és mesélt is neki, szakadatlanul, természetesen önmagáról.
Hiszen egy válságot az tart életben, ha a gazdája a múltját ismételgeti, és nem
tudja, hogy milyen jövővel számolhat. Mert a válság a kiúttalanság, a semmit
sem kívánás, és különösen a semmire sem vágyakozás.
Persze, azt azért tudhatjuk, hogy válság
az is, amikor túl sok a lehetőség, amik közül választani lehet, és a
kívánságokból is annyi, de annyi van, hogy válságosan belefájdul a fejünk.
Az elégedettség és az elégedetlenség fura ikrek a válságok között, és ezekből
neki
egyformán kijutott. Az ok keresése is
válságot hozott a fejére, meg kell mondanunk őszintén. Tudománya került
válságba, mégpedig nagyon mélybe.
Aztán váratlanul tűntek el tőle a
gondok, együtt a válságaival. Pedig csak egyetlen dolgot tett: visszatérése
előtt eszmélt rá, hogy hiszen milyen remek dolog ilyen gazdagnak lennie,
már ami a válságok birtoklását, azok nagy számának sajátjaként vallását
illeti.
Hiszen "ez már valami, mi?"
Nincs szüksége importra válságból, és ha akarja, még szaporíthatja is a
számukat, mert ebben komoly tapasztalatokat szerzett.
Legfeljebb eladnia nem kellene, hiszen
akkor neki nem maradna belőlük. Márpedig nagyon megszerette őket.
El is rendezte valamennyit, és azok úgy
tekintettek rá, mint jó gazdájukra, aki ugyan mások felé is kacsintgatni
kezdett, de róluk sem mondott le, hanem megbeszélte közöttük a
dolgait, kikérve a véleményüket. (Ami nagyon jólesett a válságoknak.)
Így aztán meggyűlt a munkája, de
alaposan. Annyi minden került elé érdekességként, és annyi megoldás jutott
eszébe, sokszor a válságok javaslatára, hogy azt sem tudta, melyikkel is kezdje
a teendőit.
Na, ebből lett aztán a baj. Mert
lefékezett, időt adott magának a gondolkodásra, és a válságok ezt hűtlenségének,
cserbenhagyásuknak érezték. Akkor nyugodtak csak meg, amikor a töprengését
elnevezte válságnak, már csak a régiekre tekintettel is.
Így aztán ideje lett a munkának, a
tetteknek és a gondolkodásnak, előre, közben és utólag. Csak ezeket a
töprengéseket mindig úgy hívta magához: "gyertek ide drága
válságaim". Megszűnve bánata, megmaradva válsága, együtt emlékezgettek
azokra az időkre, amikor még
izgultak a jövő miatt, és újabb és újabb
"gyermeküknek" - az új válságnak - örültek, illetve felette
sajnálkoztak és reszkettek, ahogy azt válság esetén tenni kell.
Az új "családtagok" vigaszát
azért elfogadták: munka lett, siker lett, öröm lett, tudás lett, és nagyon
elevenek, nagyon talpraesettek ezek.
Még a nevetésre is együtt vállalkoztak,
megengedve a válságoknak ilyenkor, hogy sírjanak, reszkessenek, ahogy
nekik jólesik és kötelező.
Mert már megvolt a helye mindenkinek.
A gondolkodás pedig mosolygott magában
és örömében, hiszen neki ismert volt a válság éppen úgy, mint a tudatlanság, és
az utána következő próbák sora, amik után elkönyvelhette az eredményt és
az eredménytelenséget, a megoldatlanságot. Ami, ha meggondolta, nem is volt
rossz fejlemény, hiszen maradt általa további teendő a jövőben, aminek bátran
neki lehetett kezdeni. Válság nélkül.
Itt a mese vége. Aki nem hiszi, járjon
utána.
