Nem köszöntem, s most ezért vagyok bajban.
Kórházban nevelni felnőttet, amikor
nem gyerekjáték az orvosi munka,
és az idő nem csak pénz, de szűkre szabott!
Bukásom angyalé hogyan lehetne?
Távozáskor ismételnem is sikerült,
és, mint aki nincs is jelen, arcomra
megbánásnak semmilyen jele ki nem ült.
Ősz és kopasz fejem nem volt kirívó
pedig, s kértem is először bocsánatot.
Társaim, a betegek rám köszöntek,
ami, bevallom, megrendítően hatott.
Mit gondoljak ez alapján magamról?
Visszamehetnék kijavítani hibám?
Inkább belátom türelmetlenségem,
hogy ne kelljen szaladgálnom magam után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése