Dr Kocsis András (1919 – 2013) Novemberi gázlángok

Tenger lett, szürke végtelen
Tegnap az aszfalt járda.
A tél elől suhant, repült
De megdermedt és bentfagyott
Pár hosszúlábú lámpa.
Végtelenbe futott a part
A remény belefúlt az árba
A láng beszélt és libegett,
Dadogott, kék volt, reszketett,
Mint a haldoklók szája.

Suttogta: minden szökik a tél elől;
Kazlak tövében fekszik betegen
Sok sárga tök. Fáradtak. Napra mentek.
Szilvafák arca sárgára dermedt,
Belőle ijedt, kék szemek,
Nagy kék szemek merednek.
Mérföldnyi a madarak szárnya,
Ahogy lassan, lomhán repülnek.
S a gyermekek kukoricaszár
Hegedűn hegedülnek.

Mednyánszky László, báró: Magányos gázlámpa - Pintér Aukciósház

Fűri Rajmond Mi újság

Van valami újság? Olyan hír,

mire az ember felkapja fejét.

Amilyen egy költő halála,

aki nem küzd tovább az életért?

Küzdelemnek számít az élet,

és nem sorjázik benne az öröm,

melyet puszta létünk úgy készít,

hogy nem várja el tőlünk: köszönöm?

Mekkora súly az összefüggés?

Törvény, amelyet betartani kell

ahhoz, hogy tovább élhessünk itt,

hol kétkedni szabály, s akad hitel.

Mi számít immár átfogónak,

amire aztán támaszkodhatunk?

Művi intelligenciával

megoldódhatna tucatnyi bajunk?

Például ki osztja a kártyát,

aki mindig nyer, mivel ő a bank?

Utánozzák - „mindent vagy semmit”-

páran, akik az újdonsült vabank?

Akkor bomlik tovább az ember,

mikor szorítja sok nagy feladat,

s ereje, egyesítés helyett,

oszlik, ahogy darabokra szakad?

Tudjuk, hogy mi az élet rendje:

„azé a gyermek, aki szereti”.

Ez nem újság, és igazsága

erősödött máig. Hiszek neki.

Garai Péter Sándor Kafka és tengerpart

Először elolvastam a Kafkát a tengerpartont ami tetszett majdnem végig a háromnegyedéig vagy ilyesmi de aztán valahol a vége felé elromlott amiért azt gondoltam kár érte és elveszítettem a lelkesedésem majdnem egy évig. Aztán találtam munka közben egy másik írótól a firenzei varázslónőt aminek olvasását nagyban könnyítette az ideális környezet hiszen mit lehet csinálni egy majdnem kihalt fás-kék eges fehér felhős strandon ha nem a vízben vagy vagy lángost fagyit főtt kukoricát eszel hideg sört kortyolsz hozzá mint olvasol. Aztán gyors egymás utánban elolvastam a norvég erdőt a kormányzó halálát az  ezerkülöncszáznyolcavnnégyet a tánc tánc táncot és akkor már tudatosan választva a birkakergető nagy kalandot és vissza a jövőbe végül a hallgasd a szél dalát/flipper 1973-at (megérint az előszó) olvasom szimultán a kelet/nyugattal a másik írótól mert közelít az ősz és őszi erdei sétákat akarok tenni ismert és sosem látogatott távoli tájakon. Eztán majd időrendben haladok lineárisan a kezdetektől a vég felé ahogy az megszokott. Egyiket a másik után gondolom

Jónás Tamás Katamaránon Mali Lošinj felé

Horizonton. Szép a hajó, ha aszondom. Mint egy szobor. Tűzfekete.
Gyertya lángja vitorlája, ég az ég együtt vele.
Láthatáron magasodik, ahol a nap kapaszkodik: lefele.
Horizonton végiggurul, mint a barnult két forintos
járda szélén, Szombathelyen, nyolcvanban vagy nyolcvanegyben.
Haragszik vagy szomorkodik: beleköt a semmibe, beleköp a semmibe.

Nagy csapatban láthatatlan vad paripák vágtáznak a tengeren,
sok millió pata csobban a habokban, nem, a tenger nem pihen,
nem pihenhet, ha ez a vadlósereglet vágtázik át mindenen,
minden kertet, sivatagot, tengert, erdőt széttapos.
Nem látszanak, hogy kik ezek, nem tudja azt senki sem,
csak mi ketten, senki-senki rajtunk kívül, rajtad s rajtam,
nem tudhatják, hogy ebben a vad csapatban réges-régen ott nyargaltam
én is, bizony, voltam táltos a seregben, csatakosan csatangoltam,
még a világ része voltam, ura voltam, nem raboltam,
egy tudattal, mint az engedékeny fák az erős szélben, úgy nyargaltam

Senki-senki, senki sem.

Nagyon gyakran az én patám szikrájából pattant ki a tenger dísze:
a lemenő napnak útja, aranyjárda, amin a vízi tündérek haza jártak.
Volt, hogy egy-egy el-elkésett, lement a Nap, s nem járdára: vízre lépett;
őt kaptam fel a hátamra, vágtáztam a horizontra, onnan dobtam ki az űrbe,
hogy a többi gyenge tündért még időben, még a fényben utolérje.

Csak mi ketten. S alig hisszük, te se, én se. Még te sem.
Csak, ha csendes a mi szívünk. Akkor hisszük. Részegen.