Jónás Tamás Katamaránon Mali Lošinj felé

Horizonton. Szép a hajó, ha aszondom. Mint egy szobor. Tűzfekete.
Gyertya lángja vitorlája, ég az ég együtt vele.
Láthatáron magasodik, ahol a nap kapaszkodik: lefele.
Horizonton végiggurul, mint a barnult két forintos
járda szélén, Szombathelyen, nyolcvanban vagy nyolcvanegyben.
Haragszik vagy szomorkodik: beleköt a semmibe, beleköp a semmibe.

Nagy csapatban láthatatlan vad paripák vágtáznak a tengeren,
sok millió pata csobban a habokban, nem, a tenger nem pihen,
nem pihenhet, ha ez a vadlósereglet vágtázik át mindenen,
minden kertet, sivatagot, tengert, erdőt széttapos.
Nem látszanak, hogy kik ezek, nem tudja azt senki sem,
csak mi ketten, senki-senki rajtunk kívül, rajtad s rajtam,
nem tudhatják, hogy ebben a vad csapatban réges-régen ott nyargaltam
én is, bizony, voltam táltos a seregben, csatakosan csatangoltam,
még a világ része voltam, ura voltam, nem raboltam,
egy tudattal, mint az engedékeny fák az erős szélben, úgy nyargaltam

Senki-senki, senki sem.

Nagyon gyakran az én patám szikrájából pattant ki a tenger dísze:
a lemenő napnak útja, aranyjárda, amin a vízi tündérek haza jártak.
Volt, hogy egy-egy el-elkésett, lement a Nap, s nem járdára: vízre lépett;
őt kaptam fel a hátamra, vágtáztam a horizontra, onnan dobtam ki az űrbe,
hogy a többi gyenge tündért még időben, még a fényben utolérje.

Csak mi ketten. S alig hisszük, te se, én se. Még te sem.
Csak, ha csendes a mi szívünk. Akkor hisszük. Részegen.