Mikor
először olvastam el ezt a könyvet, azzal tettem le, hogy gyönyörű, de én gádzsó
vagyok, ezt meg ezt meg ezt másképp gondolom, erről, meg erről, meg erről
másképp gondolkozom, ez, meg ez, meg ez nem vezet sehová.
Mikor
másodszor olvastam, és mentem az utcán a férjemmel, azt mondtam, van valami különös
ebben a könyvben. Micsoda? Az, hogy olyan, mintha egy mítoszt olvasnék. Hiányzott
még akkor néhány oldal a könyvből. És azt olvastam a 83. oldalon: „…a király
helyét lassan átvette a tekintélyes ember, a nemző, éggé légiesült, a megtört
anyaföldre hasaló apa. Tapinthatóságból princípium lett, emlékből mítosz.” És
örültem, hogy ez csak a könyv végén hangzik el, és hogy már előbb
megfogalmaztam ezt körülbelül ugyanígy magamnak.
Mikor
harmadszor olvastam, azt gondoltam, hogy ez nem volt az utolsó. Különös, de a
brutalitások és szenvedéstörténetek nem nyomasztanak. Talán mert mindegyik mellett ott az ellenpont,
ahogy a keresztre feszítés után a feltámadás.
Julien
Green-ről azt írja Fázsy Anikó (szándékosan nem írok közelebbi példát): „Green regényeiben mintha mindig éjszaka volna, mintha az éj
sötétsége volna a világ lényege…
Leviathan, az ótestamentumi szörnyû óriáskígyó nem jelenik
meg Julien Green egyetlen regényében sem, még abban sem, amelynek pedig ezt a
címet adta, mégis jelen van, ott tekergõzik láthatatlanul a greeni világ egén,
ránehezedik a szereplõkre.”
Jónás Tamásnál valahogy belopakodik a megváltás a
történetekbe, a történetek közé. Úgy egyensúlyoz a rossz és a jó között, hogy
elhisszük a regény végén elhangzó állítást, ami szerint a kereszténységet
tetőtől talpig újrateremtette magában - „azt a mégis-kegyelmet, amit behunyt
szemmel élsz át, ha belelépsz egy szakadékba, és mégsem esel bele”.
Ezért lehet újra és újra elolvasni.
furim
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése